Épp csak megjelent az Irie Maffia jubileumi, 10 címre keresztelt albuma, azonban Sena és a srácok nem ülhetnek a babérokon, ugyanis minden eddiginél komolyabb feladatok várnak rájuk a következő hetekben és hónapokban. Ezekről, illetve a vitákat kiváltott friss anyagról kérdeztük ki az Akvárium teraszán a felettébb barátságos és közlékeny MC-t, Kemont, illetve a billentyűs Horváth Gáspárt, aka Jumo Daddy-t.

Ahogy néztem a kommenteket, úgy vettem észre, hogy elég sok rajongót megleptetek az új lemezzel. Egyes vélemények szerint szinte eltűnt az igazi Irie Maffia a dalokból…

Horváth Gáspár: A kommentek jó csatornát jelentenek, hiszen leszűrhetjük így a visszajelzéseket, viszont nem mindig a teljes igazságot tükrözik. Úgy gondolom, hogy az új album az elmúlt 10 évünket öleli fel: vannak rajta reggae számok, hiszen innen indult az egész, és aztán a pop/rockon keresztül eljutottunk a modern, elektronikus dolgokig. Az volt a tudatos koncepciónk, hogy egy összegző lemezt adjunk ki a kezünk közül. Lehet, hogy túl progresszív lett, de ez volt a célunk.

Szinte süt az anyagról a bátorság, az önbizalom, az, hogy nagyon tudtátok, mit akartok csinálni.

Kemon: Van egy jellegzetes Irie Maffia stílus, olyan összetevők, amiket más zenekarokban nem találsz meg. Nagyon egyben van az egész produkció, képben vagyunk egymás dolgaival is. A lényeg, hogy előrefele tekintünk. Szerintem nagyjából egy év múlva minden rajongó rájön arra, hogy nem is olyan furcsa a 10, és hogy az alma ezúttal sem esett messze a fájától.

H.G: Igaza van ebben Kemonnak, ugyanis az Irie összes lemeze a megjelenéstől számított 1-2 éven belül ért be, még a legközelebbi rajongóknál is.

Fotó: Boom Produkció

Leültetek előzetesen megbeszélni, hogy merre kanyarodjatok az új lemezzel, vagy inkább magát jelölte ki az ösvény?

Kemon: A 10 önmagáért beszél. Nagyon boldogok vagyunk, hogy elkészülhetett, és nagyon örülünk, hogy eljutottunk idáig. Nem volt akkora tervezés, de bennünk dolgozott az a tudat, hogy ez az album legyen egy „saláta”, amiben összekeverjük az Irie összetevőit. Azt is kitűztük magunk elé, hogy mindenkinek valósuljanak meg az elképzelései, mindenki legyen boldog, de közben valóban Maffiás legyen a végeredmény.

H.G: Tudatosan dolgoztunk, de úgy, hogy megőrizzük a zenekar természetességét. Ezért is van mindegyik énekesnek és MC-nek saját dala a lemezen. Kemonnak a szülőföldjéről szól a Grenada, ami egy karibi hangulatú szerzemény, Senaé a kicsit soulos, blue-os hangulatú Elephant Bones, Columbónak ott van a Be the One, egy hagyományosabb pop/reggae dal, amiben Kemonnal énekelnek együtt; Busának pedig a Hé Te! az igazi világa.

Én ezt maximálisan megértem, de az olyan dalok, mint mondjuk a Here Come the Girls kicsapták a biztosítékot pár fanatikusnál. Téged egyenesen bűnbaknak kiáltottak ki, és azzal vádolnak, hogy EDM bandát akarsz faragni az Irie-ból.

H.G: Ez egy állandó kérdés az Irie Maffia körül. Valószínűleg én vagyok a zenekaron belül a legprogresszívabb személy, de ezt mindig ellensúlyozzák a többiek. 11 nóta közé egyetlen ilyen szerzemény be kell, hogy férjen. Más projektjeimnél már hozzászoktam ahhoz, hogy ahogy én gondolkodom a zenéről, az nem mindenkinek könnyen befogadható, de hosszútávon mégis beigazolódnak az én kísérleteim.

Kemon: A zenekaron belül többen is szeretik ezt a progresszív irányvonalat, tehát ez nem csak Gáspár sajátja.

H.G: Nálunk ezen a téren is egység van, és talán csak kívülről tűnik úgy, hogy ez az én mániám. Amúgy a Here Come the Girls nem egy EDM szám, hanem inkább egy elektronikus dancehall darab. Major Lazer mindig is erőteljes hatásunk volt, de arra is büszkék voltunk, hogy már az ő felbukkanása előtt is nagyon hasonló zenéket hallgattunk. Van egy lelki, zenei, kulturális összhang, és való igaz, hogy a nála alkalmazott hangszerelési megoldások nálunk is felbukkannak.

Ahogy kihallom a szavaitokból, számítottatok arra, hogy nem minden rajongótok lesz elragadtatva a 10-től.

H.G: Nem látok újdonságot a közönség reakciójában, minden ugyanúgy történt, ahogy már korábban is. Amit én még forszíroznék, az a magyar nyelv lenne, csak hát ez nálunk elég nehéz ügy. Most sok minőségi, jó magyar popzene van, és ebből a szempontból mi egy kissé háttérbe szorulunk. Ugyanis mi hitelesen angolul tudunk dalt szerezni, hiszen a négy frontemberből három angolul ír szöveget.

Kemon: Én is megpróbálkoztam a magyar szövegírással, és ebből lett a Tisztelet. Ha akarnánk, szerintem simán el tudnánk vinni teljesen magyar irányba az Irie Maffiát.

H.G: Ez ott is szerepel a tervek között, pláne, mivel azt érzem, hogy emiatt az Irie itthon kicsit elszigeteltebb a szélesebb rétegektől. Ugyanakkor az egyik nagyon erős exportcikke vagyunk Magyarországnak, olyannyira, hogy a New York-i Hungarian Cultural Institute hívott meg minket az Egyesült Államokba, ahol lebonyolíthattunk egy négyállomásos miniturnét. Ott elengedhetetlen, hogy jó kiejtésű, hiteles, értelmes angol szövegeid legyenek, és ezt kevés magyar zenekar tudja magáról elmondani. Emiatt mi egy állandó úttörő szerepbe kényszerülünk. Ez egy globális helyzet, a világ ebbe az irányba megy. A fura, különleges, érdekes világzenék korát éljük, és az Irie is ide tartozik művészi, kulturális szempontból.

Már szóba került a Grenada és a Tisztelet, amelyek Kemon dalai, sőt, utóbbinak a klipjét is a szülőföldjén vettétek fel. Ezekkel a dalokkal a hazád előtt tisztelegsz?

Kemon: Abszolút, semmi másról nincs is szó benne. Meg aztán egyszerre vicces és mókás is, hogy grenadai arcok kiabálják benne azt, hogy tisztelet. De jelentősége van annak, hogy ezt a szót kiabálják. Örültünk a lehetőségnek, hogy otthon forgathattunk, szerepel a videóban az öcsém és az édesanyám is. Ez a tisztelet azoknak is szól, akik benne vannak a klipben. Fontos a mondanivaló, de egyúttal a lazaságot is közvetíteni akartuk. Jól bemutatja a dal és a videó, hogy mi otthon semmit sem veszünk túl komolyan. A lényeg a mosoly. Más helyszín egyébként szóba sem jöhetett. A Velencei-tó vagy a Balaton kicsit másként mutatott volna (mosolyog)…

Ha már távoli tájak: az előbb említettétek Amerikát, ami szintén nagyon friss történet, hiszen csak pár napja érkeztetek haza.

H.G: Egyszerűen elsöprő az egész élmény, nagyon nehéz is lenne röviden összefoglalni. Egészen más kultúra, iszonyatosan gyors világ, eszméletlen nagy az információ mennyiség. Zenészként nagyon meghatározó benyomást gyakorolt rám az, hogy mindenhol értették és szerették a zenekart. Picit furcsa érzés volt visszakerülni a teljesen kezdő állapotba az itthoni ismertségből. Volt 1-2 kisebb klubkoncertünk, ahol a technikai feltételek az Irie indulását idézték fel, aminek volt némi időutazás jellege. Viszont ott volt a brooklyni Northside Festival keretén belül adott bulink, ami egy rendes, nagyszínpados esemény volt, ahol ráadásul még jó időpontban is léphettünk fel. Megjártuk tehát a létra legtetejét és a legalját is. Jó volt látni, hogy a frontembereink színessége, hitelessége az kint előny. Valósággal beilleszkedtünk a kinti társadalomba azzal, hogy egy „vegyes”csapat vagyunk.

Kemon: New York azt is megmutatta nekünk, hogy nemzetközi szinten is teljesen működőképes az Irie Maffia. Őszintén szólva, én meglepődtem bizonyos dolgokon. Megérkeztünk Harlembe, egy nagy hajú, afros csajszi nyomta épp a színpadon, remek hanggal, utána meg mi következtünk, és azért bennünk volt, hogy vajon minket hogyan fogadnak majd. De szerencsére egyből rohantak előre, videóztak a telefonjaikkal, úgyhogy csak néztünk egymásra, hogy „mi történik, ennyire megy itt a csapatnak, ennyire tetszik nekik, amit csinálunk?”. A buli után sokan odajöttek gratulálni, ami újabb lökést adott az előttünk álló feladatokhoz.

H.G: Itthon a közönség és a színpad között van egy energiaáramlás, ami folyamatosan megy oda-vissza, libikókaszerűen hullámzik, és egyre magasabbra tud ívelni. Ez kint nem így történt, ott folyamatosan adni kellett és kifelé sugározni, ami nagyon nehéz, hiszen hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy a hazai bulikon kapjuk a pozitív visszajelzést, ami újabb és újabb lendületet ad az adott koncertnek. Az első kinti fellépésen ez hiányzott, így a következőn még nagyobb energiát próbáltunk beleadni, és ott már sikerült is áttörnünk a falat, és az emberek kimutatták a szimpátiájukat felénk. Az Irie-val a műfajok határait feszegetjük, és Brooklynban, ami a hipszter mozgalom egyik központja, nagy előny, ha valaki valami újszerűt csinál, és azt magas szinten műveli – legyen az bélyeggyűjtés vagy kalapfonás. Ez a nyitottság és tisztelet megtalálható a zenében is.

A következő hónapokban viszont biztos, hogy nem a tengerentúli napokról nosztalgiáztok majd, hiszen szeptember 10-én a Művészetek Palotájában léptek fel egy speciális koncerten (eredetileg június 25. lett volna az időpont, azonban Sena bárányhimlője miatt ezt módosítani kényszerült a zenekar – a szerk.), különleges vendégekkel, egy orgonával és 13 fúvóssal kiegészülve. Utóbbiak miatt Meggyes Ádám trombitás nem sokat unatkozhat.

H.G: Jó, hogy említetted Ádámot, hiszen mindenképpen őt kell kiemelni ennek az estének a kapcsán. A korábbi években ő készítette a szimfonikus átiratokat is, és most is ő az, aki a munkálatokat átfogja. Benne megvan az a képesség, hogy a meglévő Irie dalokat átírja úgy, hogy azok rendesen megszólaljanak egy big band kíséretében is. A meglévő markáns témák megmaradnak, ezekhez jönnek még kiegészítő szólamok, amitől csak még színesebb lesz az összkép. Nagyszabású és megismételhetetlen koncert lesz, amelyen a MüPa orgonája is megszólal Premecz Matyi jóvoltából, aki tulajdonképpen tiszteletbeli tag, hiszen a kezdeti időkben ő helyettesített engem a zenekarban.

A rajongóknak pedig igazi csemege lesz, hogy a Punnany Massif frontemberei is vendégeskednek majd nálatok.

H.G: Egészen pontosan a Akkezdet Phiai és a Punnany néhány tagja lesz fent velünk a színpadon. Az Akkezdet Phiaival van ugye egy közös számunk, a Livin’ It Easy, amihez egy elég jó videoklip is készült – ez nagy kedvence a táborunknak és nekünk is. Amikor tudjuk, és úgy jön ki a lépés, például egy fesztiválon, ezt mindig eljátsszuk a srácokkal. A Punnany-val pedig már több éve téma köztünk, hogy kellene valamit együtt készítenünk, hiszen nagyon hasonló a felfogásunk, kábé egyidős is a két zenekar, és mindketten a hip-hop felől közelítjük meg a zenét. Első körben az ő dalukat (Engedd el!) dolgozzuk fel ezen az estén, és a frontembereik lesznek a sztárvendégeink. Ezzel is tisztelgünk előttük és a teljes munkásságuk előtt. De továbbra sem vetettük el a közös dal ötletét, csak a megfelelő időzítést kell megtalálnunk hozzá.

Kemon: Tuti, hogy előbb-utóbb össze is hozzuk ezt, hiszen hosszú évek óta nagyon jó a viszony a két zenekar között.

Ha már ennyire közelről figyelhettétek a Punnany pályafutását, kíváncsi vagyok a véleményetekre: szerintetek mi a sikerük titka?

H.G: Én sem tudok nagyon mást mondani, mint amit már annyi helyről hallani: a szövegek jelentik náluk azt a bizonyos kulcsot. Nekik sikerült elsőként a hagyományos, alternatív magyar zenék szövegéhez viszonyítva valami mást mutatni. Más nézőpontot képviselnek, ami nagyon pozitív és hiteles egyszerre. Tudnak úgy őszinték és patrióták lenni, hogy ezzel nem bántanak meg senkit, hanem konstruktívak maradnak. Azt gondolom, ez nagyon hiányzott az elmúlt évek magyar közéletéből. Egy nagyon szerethető Magyarországot képzelnek el, és ezt jól öntik szavakba. Ezzel elindítottak egy olyan hullámot, amely most kezd tetőzni: ide futnak be az olyan sikeres popzenekarok, mint a Halott Pénz, a Wellhello, vagy, hogy egy kicsit hazabeszéljek, a Kelemen Kabátban is. Ezek a csapatok jó érzékkel és ízzel ragadják meg a magyar értékeket: a nők szépségét, a gasztronómiát, az italokat – egy pozitív értelemben vett hedonizmus ez. Az alternatív világban én mindig éreztem kritikusságot, pikírtséget, sértettséget, hiúságot. Mindig volt benne egy kis fájdalom, keserűség, ami muszáj, és kell az édeshez, de a Punnany-nak sikerült ezzel leszámolnia, és egy új korszakot indítottak. Továbbá kihozták a hip-hopot a teljesen underground szintről, és ma már nagy népszerűségnek örvend a műfaj nekik köszönhetően.

Ez a nyár arról is emlékezetes lesz számotokra, hogy idén ti szolgáltatjátok a Sziget Fesztivál hivatalos dalát az Easy As One Two Three képében. Ez – főleg külföldön – még több emberrel ismertetheti meg az Irie Maffia nevét, nem?

Kemon: A Sziget évek óta olyan fesztivál, ahová legalább ugyanannyi külföldi arc megy ki, mint magyar ember. Vannak, akik évről évre visszajáró vendégek, mintha egy nyaralót vennének ki újra és újra (mosolyog). Én Londonban sétálva is futottam bele olyan fazonokba, akik Szigetes pulóvert viseltek, és mikor mondtam nekik, hogy én rendszeresen fellépek ott, alig akartak hinni a fülüknek (nevet). A Sziget egyértelműen egy olyan hely, ahol elültetheted a magot, és nem kell messzire menned ahhoz, hogy a külföldieknek is megmutasd a zenédet. Itthonról is elérheted őket. Ebben óriási segítség, hogy az idei Sziget himnusza egy Maffia szám lett. Ez nagy megtiszteltetés a számunkra.

H.G: A Sziget egy óriási sikersztori, ami Európában is egyedülálló, rettenetesen vonzó, és az országnak is egy olyan arculata, ami kifele az egyik legnagyobb reklámerőnk. Valóban nagy megtiszteltetés, és egyúttal hatalmas lehetőség is. Ezzel a dallal túl tudtunk jutni a saját aktív közönségünkön, ami miatt az egész nóta egy olyan hangszerelést igényelt, ami egyszerre Irie-s, vagyis jellemez minket, de közben jellemzi a Szigetet is, és ugyanakkor szíven tudja találni azokat is, akik nem a rajongóink. Ez szakmailag egy igen jelentős feladat és kihívás volt. De azt gondolom, hogy sikeresen megoldottuk ezt a feladványt. A színpadról nézve a hagyományos Irie slágereknél mindig az első sorokban megy a tombolás, hátrafele pedig ez csökken, az Easy As One Two Three-nél viszont az egész közönség egyszerre mozog - igaz, kisebb intenzitással. Nem éget a nóta, hanem átfűt. A Szigetes koncertünk egyébként Robbie Williams előtt lesz a nagyszínpadon, ami a zenekar történetének legkomolyabb bulijának ígérkezik. Ez is egy csúcspont, ahogy a MüPás koncert is, illetve a július 17-i, Budapest Parkos fellépésünk is.

Az interjú létrejöttéért külön köszönet Konczlik Lillának és Bucsai Tímeának!