A Nemzeti Színház idei évadának egyik utolsó bemutatójaként Paul Claudel és Arthur Honegger Johanna a máglyán című művét tűzte műsorára. A dramatizált oratórium ezúttal Vidnyánszky Attila rendezésében kelt életre és az április 8-án záródó első Madách Nemzetközi Színházi Találkozó záróakkordjaként is szolgált.

Honegger szövegkönyve szerint Johanna történetébe akkor kapcsolódunk be, miután elfogják, és az ítélet után halálra várva visszaemlékezik gyermekkorára és mindazokra a csodás tettekre, amelyek során az általa vezetett királyi hadsereg újra egyesítette Franciaországot. A darab cselekménye tehát már semmilyen konfliktushelyzetet nem rejt magában. Nincsenek fordulatok, szembenállások, csak a teljes passzivitásba vetett Johanna, akinek vergődését és teljes kilátástalanságát csak a néhány flashback-szerű kép oldja fel, amikor gondtalan gyermekkorát idézik meg a színpadon.

A meglehetősen szokatlan drámai szituáció a zene dominanciáját vonja maga után, így a darabban kiemelkedő szerephez jut a MÁV Szimfonikus Zenekar, a Budapesti Stúdió Kórusa, a Honvéd Férfikar és a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola gyermekkara, akik nem csak zeneileg, de dramaturgiailag is szerves részét képezik az előadásnak. Vidnyánszky pedig látvány tekintetében sem adja alább. A színen szinte végig jelenlévő kórusok mellett már-már felfoghatatlan díszlet- és jelmezarzenált vonultat föl az alig másfél órás produkció során.

A kezdő jelenetben hatalmas könyvek lapjai hullnak a szereplők lábai elé, miközben emberek tekeregnek a hatalmas háttér falán. Egy hordágyon angyal szobrot hoznak be, majd megjelenik a hatalmas kard, aztán Johanna egy lángoló könyv mellé kuporodik. A következő jelenettel pedig kezdetét veszi a vizuális orgia, amelynek hullámaival a néző egyre nagyobb értetlenségbe sodródik. Közben hamar rájövünk, hogy mindebben koncepciót vagy bármilyen kiforrott szimbolikát kár is keresnünk, jobban tesszük, ha csak ámulunk az elénk tárt csodákon, és Bozsik Yvette koreográfiáin.

Az egyetlen felvonásnyi alkotás során teljes gőzzel üzemel a Nemzeti híres szcenikai gépezete. A színpad egyszerre akár négy-öt részre is bomlik, teljes kórusok süllyednek a mélybe és emelkednek ki a semmiből pillanatok alatt, miközben hol lángol, hogy villog, máskor teljesen elsötétül minden. Egyik pillanatban még a pokol legmélyebb bugyrában érezzük magunkat, néhány perccel később az égből hatalmas virágos mezőt terítenek elénk, majd szüreti mulatságba csöppenünk. Több mint száz embert mozgató kusza embertömeg hömpölyög, amelyben a néző könnyen eltéved. Részben a színház rossz akusztikájának és a problémás hangosítás miatt is sokszor nem tudjuk, kire figyeljünk.

Mindezt a kavalkádot Olekszandr Bilozub megdöbbentően abszurd jelmezei teszik teljessé, aki egyben az előadás díszleteinek megálmodója is. A „kiválasztott szüzet” elitélő esküdtszék hatalmas birkafejekkel bólogat az ítélethez, miután az elnökük, egy hatalmas disznó kihirdeti azt. És mi más lehetne mindehhez a jegyző, ha nem egy szamár? Udvaros Dorottya méretes műmellekkel alakítja a Hordó anyját, amelyekből egy jelenet erejéig bor fakad, Bodrogi Gyula Lisztes molnárja pedig Tim Burton világát idéző alul-felül kerekes tolószékbe kényszerül. S bár nem színészek, csupán táncoló óriás kártyalapok testesítik meg, színre lépnek az európai politika élet kulcsszereplői is – nagy kár, hogy a karikatúrákat csak az első három sorból lehet látni.

A díszletek és jelmezek súlya alatt mintha elveszne a színészi játék. Az énekesek mellett a főszereplőknek csak prózai szerep jut, és a Szent Johannát megformáló Tompos Kátyán (váltott szereposztásban Kiss Emmán) kívül árnyalt alakításra lehetőség sem nagyon kínálkozik a zenei egységek között csupán összekötő funkciót betöltő prózai jelenetekben. Tompos Kátya azonban minden kínálkozó eszközt ügyesen kihasznál. Johannája amellett, hogy csupa áhítat, emberi és hiteles is, és kétségbeejtő helyzetében az őrület jeleit is fel-felvillantja, ahogy elkerülhetetlenné válik számára a halál.

A mű végére a főszereplő mennybe menetelében csúcsosodik ki a történet, aki egy ügyes dublőri trükkel egyik pillanatról a másikra emelkedik fel a magasba, majd kilép a nézők közé, hogy elmondja a művet összefoglaló záró monológját, amelynek fő gondolata az isteni jóság és a szeretet mindenhatósága.  Ezután legördül a függöny és a közönség mintha tanácstalanul várná a folytatást, valami végső konklúziót, de hiába. A monumentális káosz csak tátongó űrt hagy maga után, így a közel másfél óra végül nem válik többé, mint az angyali jóság elkerülhetetlen bukásának krónikájává egy olyan világban, ahol minden fekete és fehér, állatiasan alantas, romlott és kegyetlen, vagy istenien áhítatos és megkérdőjelezhetetlenül jó.

Fotó: MTI

Hat év után jelentkezett új lemezzel Beck. A Morning Phase az egyik legszebb anyag az amerikai énekestől, kár, hogy őt nem pont ezért szeretjük.

Becket az is ismeri, aki nem: a Loser a kilencvenes években pont olyan himnusszá vált, mint a Nirvana Smells Like Teen Spiritje. Amíg azonban a grunge nyíltan lázadt a polgári punnyadás ellen, Beck Hanson még a lázadásnak is fityiszt mutatott – ahogy a grunge-nak, a hiphopnak, a folknak, a rocknak és úgy általában mindennek.

Furcsa lenne persze ma számon kérni Becken a kilencvenes évek barkácspopzenéjét, hiszen a Loser óta eltelt húsz évben igencsak messzire jutott a műfaj csodabogara: egyre letisztultabb, de még mindig fantáziadús hangszerelés mellett a legváltozatosabb ritmusvilágok mögé bújtatva a funkytól a countryig gyakorlatilag minden belefért dalaiba – néha ugyanabba a dalba is.

Érthető, hogy ha Beck bejelenti, új lemezt készít, mezei hallgatója lutrizhat, a következő korong vajon milyen lesz. Jött is a meglepetés: a hat év szünet (remek feldolgozások és együttműködések) után megjelent tizenkettedik stúdióalbum, a Morning Phase leginkább (na jó, egy az egyben) a Sea Change vonalát követi. Lassan hömpölygő, látszólag végtelen nyugalmat árasztó, valójában inkább csalódott hangulatú dalok követik egymást. A hangszerek között a gitár dominál, háttérben kis vonósbetétekkel – kicsit country, kicsit kamarazene, kicsit Beck. A szövegekben a szomorúság egyre mélyebb fokozataiba süllyedünk, majd a végére mégiscsak előbújik egy kósza napsugár.

Végül is nem is olyan rossz előzmény: a 2002-es Sea Change-t Beck legjobb albumai között tartják számon. A Morning Phase sem rossz, sőt, nem is fanyalogni fogunk most… csak hát ha a Sea Change-t akarjuk hallgatni, akkor a Sea Change-t fogjuk hallgatni.

Kivéve persze, ha nem arra vágyunk, hogy Beck zenéjére sírjuk végig az estét, csak arra, hogy azokat a gyönyörű harmóniákat figyeljük ki a dalokból. Vagy hogy a sokadik meghallgatásra is felfedezzünk olyan apró hangszeres megoldásokat, amelyekért annyira lehet szeretni Becket. És persze akkor, ha a címben sugallt reggeli hangulatot szeretnénk átélni – nem a kávés, rohangászósat, hanem a nyugodtan hátradőlve a reggeli napot élvező, melankólikus-érzelmest.

A Morning Phase egy-két dalt – például a Blue Moont vagy a Wakinget – leszámítva nem fog külön csillagot kapni a Beck univerzumban, ám összességében az album az elmúlt hónapok legkellemesebb zenei élménye. Ha reggel sietünk, azért inkább a Guerót ajánljuk.

Az Anna and the Barbies szerint Isten maga a rock ’n’ roll, a Faithless és Pink pedig DJ-ként látja. Az ír lélektan más. Náluk Isten egy űrhajós. Négyen legalábbis biztosan ezt vallják. És eljöttek, hogy minket is „megtérítsenek”. Hol máshol, mint egy – űr nélküli - hajón.

God Is An Astronaut, Greg Gale – 2014. április 7. – Budapest, A38 Hajó

Se űr, se üresedés nem volt, ugyanis a God Is An Astronaut rajongói teljesen megtöltötték a Petőfi-híd lábánál horgonyzó bárka gyomrát. Az ír zenészek Európa-turnéjuk keretén belül jutottak el hozzánk, hogy bemutassák legfrissebb, Origins című lemezüket, illetve a 2002 óta föld körüli pályán keringő pályafutásuk egyéb más szerzeményeit is. Izgalmas a poszt-rock színtér, és szerencsére itthon is van pezsgés, hiszen tavaly tiszteletét tette nálunk a 65daysofstatic és a Maybeshewill is, a GIAA pedig egyenesen harmadszor járt Budapesten.

Nagy naivan azt hittem, hogy Greg Gale személyében egy szigetországi előadóhoz lesz szerencsénk, de a színpadra lépését követően rögtön kiderült, hogy határokon inneni az akusztikus gitáros/énekes és kicsiny csapata. Egy gimnáziumi színjátszókör bájosságával és téblábolásával zenéltek: Greghez csatlakozott egy vokalista és egy basszusgitáros srác, illetve egy fehér ruhába bújt hegedűs lány.

Gyorsan leszögezték, hogy zenéjüknek semmi köze nem lesz az utánuk következő produkcióhoz, és nem lódítottak. Kelta népzenei hatásokat felvillantó saját dalokkal (pl. a klipes Children of Hope) és feldolgozásokkal szórakoztatták az erőteljesen gyülekező publikumot: utóbbiak között volt a Ring of Fire Johhny Cash-től, a Little Lion Man a Mumford & Sons-tól, illetve zárásnak az Old Dan Tucker. Greg alkalmanként harmonikán is játszott, és az ehhez társuló hegedűdallamok tényleg olyan koboldisztikus atmoszférát teremtettek, hogy talán még a Kinsella-ikrek vezette God Is An Astronaut tagjai is táncra perdültek a backstage-ben.

De ha táncra nem is, a színpadra biztosan, méghozzá nem sokkal 21:15 után. Némi meglepetésre a Weightless-szel kezdtek, ami egy lassan kibomló, nyugis darab, de talán az elrugaszkodáshoz – a kilövéshez? – nem létezhet ennél tökéletesebb nyitány. A GIAA zenéje ugyanis hömpölyög, árad, megnyugtat, felzaklat, elcsendesít vagy tombolásra késztet – akár egy folyó. Ezernyi arca van, és nem tudhatod, a következő pillanatban melyiket veszi elő. Éppen ezért volt kiváló helyszín az A38, mert ennyire közel voltunk a vízhez, amely elem annyira ott van a dalaikban; és kiváló volt azért is, mert ezúttal is hibátlan hangzást kaptunk.

A dalcímeikben is benne van a végtelenség, a magasba emelő vagy mélységbe rántó hangulat, az örvénylés, a semmibe vetettség, a hatalmas tér, és mindezekre ráborulva megannyi szépség. Ami erről a koncertről sem hiányzott. Hogyan is hiányozhatott volna, mikor olyan hangjegyekbe foglalt kollázsokat és montázsokat kaptunk tőlük, mint az Echoes, a Spiral Code, a Forever Lost, a Worlds In Collision, a Fire Flies and Empty Skies, vagy a ráadást nyitó Red Moon Lagoon. Lemezbemutató turné lévén az Origins-ről jött a legnagyobb dózis, de bőszen válogattak az All Is Violent, All is Bright korongról is. Ami megint csak annyira találó cím az esetükben…

A zenészekből alig láttunk mást, mint három hajcsomót a szemet gyönyörködtető vetítés árnyékában, és ha némi hiányérzetünk lehet a koncerttel kapcsolatban, akkor pont ezt a művészi zárkózottságot említhetjük. Pedig óriási energiával játszottak, legyen szó Cure-os, dark wave-es gitárharmóniákról, szférikus és vokóderes énekfoszlányokról, vagy olyan elektro zuhatagról, mint amit Jamie Dean gitáros/billentyűs produkált a The End of the Beginning végén. De ide vehetném akár a bemutatott új nóta zaklatott, fortyogó szaggatottságát is.

Mégis, egy kicsivel több kapcsolattartás a közönséggel tartalékolt energiákat szabadíthatott volna fel: mindösszesen talán egyszer vontak be minket egy kis tapsoltatás erejéig. Pedig nem maguknak való arcok: jó néhányszor megköszönték, hogy ilyen sokan vagyunk, a ráadás előtt meg még poénkodtak is azon, hogy Trónok harca lázban égnek a tévésorozat folytatása miatt, és ahogy végignéznek a tömegen, a kezek tengerén, olyan, mintha egyenesen Deresben lennének.

Mi több, a buli után – pár percnyi pihenőt követően – visszajöttek a színpadra, kedvesen elbeszélgettek a rajongókkal, vállalták a közös fotókat, dedikáltak, vagyis egyáltalán nem játszották meg, hogy ők a turnézó rocksztárok. Mert nem is azok. Hanem művészek, szentjánosbogarak egy folyó partján, kiknek fényét talán még az űrből is látni. Erre az éjszakára súlytalanok lehettünk velük, menetelhettünk együtt a tejúton, fordított aspektusból láthattuk a világot.

Mintha kiléphetnél az álmodból, és valósággá válthatnád. A God Is An Astronaut megmutatja, hogy mindez lehetséges. A végtelen él, létezik és lélegzik.

Fotók: Demjén Zoltán

Véget ért az első Madách Nemzetközi Színházi Találkozó, amelynek utolsó előtti állomásaként a világhírű román rendező, Silviu Purcarete a Nemzeti Színház idei évadjában rendezett Ahogy tetszik darabját angol felirattal is megtekinthette a nemzetközi közönség.

Purcarete gondolt egy merészet, és ha már a darabban elhangzó monológ szerint úgyis „színház az egész világ”, nem is emeli ki a szerelmesek történetét ebből a miliőből. Megmutatja, és folyamatosan tudatosítja a nézőkben, hogy amit látnak csupán játék. A nyitó jelenetben éppen előadásra készülnek a színészek – sminkelnek, szöveget tanulnak, díszletet pakolnak – és erre a furcsa  „színház a színházban” hangulatra számos apró, jól kitalált mozzanat is emlékeztet.  Amikor már épp magával ragadna minket a reménytelen szerelmesek története, egy szórakozott színész karján jelmezzel vagy egy takarító végigtrappol a színen, máskor kigyúl az egyik mennyezeti lámpa, vagy maszkjukat igazgatják a szereplők.

A rendező a monológ folytatását is szó szerint veszi, hiszen itt valóban színész minden férfi és nő – csak éppen a shakespeare-i hagyomány szerint, hiszen a női szereplőket is (a Jaques-ot játszó Udvaros Dorottya kivételével) férfiak alakítják. Ez akár zavarba is hozhatná a Nemzeti Színház társulatát, de itt erről szó sincs. Rendkívül ügyesen alkalmazkodnak ehhez a furcsa helyzethez, sőt, javukra fordítanak minden váratlan szituációt ebben a szokatlan viszonyrendszerben.

A Rosalindát alakító Trill Zsolt zseniálisan adja a naiv hősszerelmes lányt, aki férfiruhában tréfálja meg szerelmét, majd azt felfedve színt vall. Egyetlen percre sem esik gyorsan változó szerepiből, miközben nagyon szórakoztatóan, mégis hitelesen építi fel karakterét. Méltó partnere Fehér Tibor Ceciliaként és Szatory Dávid Orlandóként. Reviczky Gáborra mintha rászabták volna Próbakő kétértelmű szövegeit, Eperjes Károly csúf vénlány epizódja pedig az előadás egyik csúcspontja. Udvaros Dorottya melankolikus bohócfigurája is telitalálat, aki nem csak a már említett híres monológ miatt válik a darab egyik központi figurájává.

Az Ahogy tetsziket sokan Shakespeare egyik legeklektikusabb vígjátékának tartják, és ezt az összetettséget, sokszor csapongó dramaturgiát ez az értelmezés is követi. A jelenetek gyors egymásutánjában szinte kapkodjuk a fejünket és egy percre sem unatkozunk, hiszen a szellemes szöveg mellett a rendező számos apró plusz poénnal is megajándékozza nézőit. Amikor Rosalinda megtalálja a hozzá írt fák kérgére írt szerelmes verseket, Trill Zsolt egy valódi fa koronáját vonszolja be a színre, és arról kezdi letépni az üzeneteket. Egy másik jelentben baltával a kezében ugrál a száműzött herceg asztalán. Udvaros Dorottya popslágerként adja elő a várva várt monológját, amelynek refrénjét hálás közönségként vele mondja a többi színész is. Felsorolni is nehéz azokat az apró szellemességeket, amelyekkel új színt kap a már jól ismert történet, csak hogy még egyet említsünk; a birkanyájat lányok „személyesítik” meg.

Ehhez az eklektikához remekül illeszkedik a darab zenéje és a színpadi kép is. A gyors helyszínváltásokkal dolgozó történethez a rendező két részre bontja a színt. A nézőkhöz közelebbi a belső tér, ahonnan hatalmas ablakokon át látunk át az ardennes-i erdőbe, amely hol hópelyhes utcaként, hol tengerpartként ad otthont a színészeknek és zenészeknek egyaránt. Purcarete ugyanis, a shakespeare-i időkhöz hasonlóan élő zenészekkel dolgozik. A szereplők által énekelt dalokat egy zongorista és egy szaxofonos kíséri.

Purcarete rendezésében tehát minden adott a shakespeare-i színház újszerű és szórakoztató értelmezéséhez, amely szellemes módon képes a szerző színházról alkotott világképét a mai kor nyelvével előadni, a mai kor nézője számára. Szívből alánjuk mindenkinek, aki szereti Shakespeare-t és kíváncsi arra, hogy a 450 éve született mester egyik legnépszerűbb darabja hogyan kel életre ügyesen válogatott modern színházi eszközökkel.

Fotó: MTI

Az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál és a Thália Színház közös produkciójaként a világhírű csodaló, Kincsem történetét állította színpadra Bereményi Géza. S bár a mai napig felülmúlhatatlan kanca életéről hiteles és már-már túlzottan részletekbe menő leírást kapunk, azoknak, akik a lovassport iránti rajongás miatt néznék meg a darabot, csalódniuk kell.

Bereményi ugyanis annak ellenére, hogy a legendás telivér pályafutására fűzi fel a színdarab teljes cselekményét, Kincsem életét csak apropóként használja, hogy a hozzá kötődő szereplők sorsán keresztül az Osztrák-Magyar Monarchia virágkorának tablóját tárja elénk. Teszi mindezt egyszerre szerethetően naivan és kellő iróniával, teret adva a színészi játéknak és könnyed szórakozásnak. Így nézőként hamar megfeledkezünk arról a furcsa tényről, hogy a címszereplő soha, semmilyen módon nem jelenik meg a színpadon, élete mégis egyre inkább összefonódik a többiekével.

Az 1870-es években játszódó, korhűen megírt darab következetesen felidézi a „csodakanca” történetének fontosabb állomásait, például az 54 nyertes futamot, az angliai és német derbiket, vagy nagy vetélytársával, Prince Giles The First-tel újrafutott baden-baden-i versenyt. Közben a „kisasszony” legendás szeszélyeit is megismerhetjük Bereményi darabjából, például legjobb barátjának, egy fekete-fehér macskának az esetét, akinek egyszer a boulogn-i kikötőben támadt kedve elkóborolni, és az istállószemélyzet egész éjszakán át kétségbeesetten kereste, hiszen nélküle a bajnok egyetlen versenyen sem volt hajlandó részt venni.

Ám ezek csak adalékok ahhoz, ahogy a darab során lépésről lépésre lehetünk tanúi, ahogy a megismételhetetlen csoda minden érintett életét visszafordíthatatlanul megváltoztatja. De vajon felkészültek-e erre? És méltóak-e egy ilyen váratlan adományra? Ez a kétség gyötri Blaskovich Ernőt, Kincsem tulajdonosát, aki kezdetben menekülne a lovas sportot irányító arisztokraták felszínes és haszonleső világából, később viszont őt is megrészegíti a siker. Gáspár Sándor zseniálisan és hihetetlen energiákat mozgatva alakítja az egyszerű és szeretnivaló lótenyésztőt, akit józan esze és Kincsem iránti szinte apai szeretete segíti át a felsőbb úri körök játszmáin. Gubás Gabi szintén hitelesen és karakteresen formálja meg Zichy Margit grófnőt, aki társadalmi pozícióját épp úgy, mint női bájait kész latba vetni, hogy megszerezze a világ legjobb versenykancáját. A Festetics grófot alakító Mohai Tamás, illetve és lovászfiút illetve Robert Hesp trénert játszó Egri Bálint és Szombathy Gyula is hitelesen hozzák a két szembeállított társadalmi osztály jellegzetes figuráit, ahogy Hesp feleségét alakító Molnár Piroska, illetve a görög bankárt Játszó Pindroch Csaba is.

Kincsem fényes pályafutása után a darabból azt is megtudhatjuk, hogy milyen űrt hagy maga után a Tápiószentmártoni birtokról a világ legrangosabb versenypályáira jutó legyőzhetetlen versenyló, akinek pusztulása után a Monarchia békés korszakát a közelgő háború kezdi beárnyékolni.

Bereményi történetének egyik vitathatatlan érdeme, hogy bár a máig példa nélküli sikertörténet könnyen alkalmat adna rá, a darab mégsem fordul giccsbe és célja sem merül ki abban, hogy a halhatatlan, nemzeti jelképpé vált legendának állitson emléket. Az iró-rendező ezzel szemben különleges kapocsként kezeli Kincsem életét, aki egy időre összeköti egy letűnt kor ügyesen megrajzolt jellegzetes szereplőit, akik miután a nem várt csoda végleg eltűnik életükből, kénytelenek szembenézni önmaguk gyengeségeivel.

A Kincsem című előadás az áprilisi 3-i ősbemutató után látható a Thália Síinházban, és hamarosan filmvásznon és végigkísérhetjük a legenda történetét, hiszen a közeljövőben két film is készül ugyan ebben a témában. Az egyik, a tervek szerint nemzetközi koprodukcióban valósul meg és szintén Bereményi Géza jegyzi íróként, a másikat pedig a népszerű közönségfilmes Herendi Gábor rendezi majd. Hamarosan tehát a legenda további értelmezésekben kel életre.

Fotó: MTI

Hollandia nyolc aranyat nyert a szocsi olimpián gyorskorcsolyában, a futball válogatottjuk pedig esélyes a világbajnoki címre, de az egyszeri koncertlátogatónál egy narancsmezes sem érhet Anneke van Giersbergen nyomába, aki gyakorlatilag a betegágyból kikelve igézte meg a budapesti közönséget egy exkluzív műsorral. Ami inkább volt the Gathering show, mint szóló produkció.

Anneke van Giersbergen, Anna Murphy – Budapest, Club 202 – 2014. április 4.

Szinte már a beengedésnél érezni lehetett, hogy különleges élményben lesz részünk. Még a biztonsági ember is uramnak szólított, mikor átvizsgálta a ruházatomat, és még egy „jó szórakozást”-ra is futotta tőle. Nocsak, a végén még tényleg Európába tartunk…

Anna Murphy egészen biztosan, hiszen ő és csapata látja el az előzenekari tisztséget Anneke kontinenst átszelő körútján. A svájci hölgy pedig a példásnál is jobban megoldotta a rá kiosztott feladatot! Egyrészt nem mindennapi látvány egy tetovált lány, amint tekerőlanton játszik, másrészt Anna-nak vannak dalai – méghozzá nem is akármilyenek! Továbbá remek kísérőzenészei: a vörös üstökű billentyűse Richard Claydermant elhomályosító módon futatta ujjait a fekete-fehér klaviatúrán, dobosának szakállánál pedig csak a tudása és fapofájú lazasága volt nagyobb. Plusz ehhez jött még egy erősen olasz kinézetű kalapos gitáros, aki telefonzsinór-szerű kábelen keresztül szólaltatta meg a hangszerét.

A helvét leányzó a buli után a pólós standnál személyesen árulta el, hogy saját részről az „eklektika” címkét illeszti a muzsikájára, ami abszolút találó, hiszen dalaiban éppen annyira benne van a rock, az elektronika, mint némi jazz, és a tekerőlant miatt egy svájcibicska hegynyi folk is - bár közel sem annyi, mint Anna korábbi zenekarában, az Eluveitie-ben. Elsőre megfogtak az olyan nóták, mint a Harley Quinn, a Woebegone vagy az utolsóként felcsendülő Antihero. Külön tetszett, hogy a dobos az elektro ütemeket is élőben hozta, és Anna is ott helyben effektezte az énekét, sokszor egy plusz szólamot is ráúsztatva a hangjára. Zseniálisan dalolt és aranyosan konferált a bőrnadrágos svájci angyalka, aki személyemben máris szert tett egy új rajongóra.

Az interjú egyeztetése okán tudomásom volt róla, hogy az este csillaga és fő attrakciója, Anneke van Giersbergen torokproblémákkal bajlódik – emiatt végül nem is jött össze a beszélgetés -, de arra álmomban sem gondoltam, hogy ezt végül a buli javára kell felszámítanunk. A the Gathering korábbi pacsirtája ugyanis szimplán besétált a színpadra, megfogta az akusztikus gitárját, és elmesélte, hogy mivel nem százas a hangja, ezért tartana egy kis extra bemelegítést. Csak így, ő meg mi. És belekezdett a My Electricity-be a korábbi csapatától…

Mi pedig teljes áhítattal hallgattuk. Talán sosem voltam még koncerten, ahol ilyen kollektív varázslat alakult ki: egyetlen pisszenést sem lehetett hallani a közönség soraiból. És egyedül szólaltatta meg a könnyekig megható Circles-t – ami pont egy betegségből való felépülés történetét meséli el -, illetve a Time After Time feldolgozást Cyndi Laupertől; majd behívta a totális gót (c)Ica kinézetű billentyűs lányt, és jött a Gatheringtől a Broken Glass és a Leaves. Eddigre már végképp mindenkit megvett ez a csupa mosoly nőszemély, ami nem csoda, mivel jól látszott, hogy a jegyet váltók legtöbbje még a 90-es évek második felében ismerkedett meg Annekével.

Aztán megérkezett a teljes zenészgárda, a dobok mögött a pasijával, Rob Snijders-szel, és már szólt is a legutóbbi szólóalbumról a My Mother Said. De természetesen csak azért, hogy utána rögtön visszakanyarodjunk a Gathering múltjához az Even the Spirits Are Afraid és a Saturnine képében. Utóbbi tényleg az a dal, amelyet egy zenekar csak egyszer ír meg pályafutása során – már ha egyáltalán. Szólt is a végén az „vó-ó-ó-ó”-zós kórus, ami alatt Anneke felénk fordítottja a mikrofonját. Szegény rengetegszer köhögött a nóták között, többször fogta a torkát, de egy-egy megbicsaklást leszámítva káprázatosan énekelt. Ő magát csak Joe Cockerként jellemezte, de aki betegen így tud énekelni… le a kalappal előtte.

Az meg már szinte említést sem érdemel, hogy mennyire, de mennyire cuki volt: egyszerre kislányosan édes, miközben már elmúlt 40, és nem mellesleg szépséges rockerina, akinek jól áll a bőrnadrág és a rövidebb vörös frizura. A zenészei is odatették magukat, ahogy kellett, mintha mindenki kitapintotta volna a levegőben, hogy ez egy egyszeri alkalom, egy különleges este, ami ebben a formában sosem jön el újra.

A szólóanyagairól alig vett elő néhány darabot (Beautiful One, You Will Never Change, My Boy, 1000 Miles Away From You, You Want to Be Free), és naná, hogy a zárás is Gathering volt (Strange Machines). Kaptunk még egy ráadást, ahol Anneke megint egyedül, akusztikus gitárral énekelt, keretbe foglalva ezzel a koncertet. Mágikus volt minden perc, szerintem sokan voltunk, akik azt kívántuk, bár napokig énekelne még nekünk ez a németalföldi tündér - akár rockos, akár tiszta megközelítéssel. És ő is azt mondta, hogy ez volt eddig a turné csúcsa. Nagy-nagy köszönöm jár neki: az év egyik legjobb koncertjének lehettem tanúja.

Az Anneke koncert fotói: Máté Évi (ZeneFórum)

Be kell vallanom, a Fitz and the Tantrums zenéje nem kicsit lepett meg, mivel szégyenszemre az előző, Pickin’ Up the Pieces című albumuk csak halványan élt emlékeimben – és a halványságból is igazán csak két kislemezes daluk hangzása derengett valamennyire. Mondom, szégyenszemre, és szánom is, bánom is, mert súlyos mulasztásnak bizonyult.

De amit még ennél is nagyobb hiba lenne kihagyni, az a banda új lemeze, ami egyszerűen minden hangjában lenyűgözött. Friss, ropogós, változatos, izgalmas, sodró és ringató – nem tudok rá más illőbb kifejezést, nemes egyszerűségében minden benne van, amit az ember a jó zenétől csak várhat.

Már első hallgatásra is levett a lábamról az, hogy még a kilencedik(!) dalánál sem igazán találtam két akár csak közelítően hasonlót, és ez elmondható a hangzásra, tempóra, stílusra egyaránt. Épp csak Michael Fitzpatrick jellegzetes hangja és a zene minősége köti egymáshoz a More Than Just a Dream dalait, ami ekkora mintából már ugyancsak szép teljesítmény.

 A 12 track között jól hozzák a beat korszak óta felkapott talán összes populáris hangzást és hangulatot, és mindegyiket a megfelelő helyen és időben. Találtak helyet az albumon a karakteres riffnek (Spark), a harsogó kórusoknak (MerryGoRound), a ’80-as éveket idéző szinti popnak (6am), de mindezek mellett is a dalokban megvan az az egyediség és a másolás gyanúját is messzire elhessegető karizma, amiről messziről felismerhetőek.

A nyitó dal „Out of my League” megtévesztően brit rockos hangzást hoz, és akad még egy-két gitárosabb-húzósabb betét elrejtve a sorok között, de azért zömében jó kis popdalokat találunk a lemezen. Összegyúrva némi zenei nosztalgiával, igényesen hangszerelve, olyan sokoldalú hangzással, hogy az már majdnem gömb.

Stílusában és hangzásában is eklektikus, sokadik hallgatásra is izgalmas lemezt produkált tehát az amerikai banda, amit mindenképp a „musthear” kategóriába sorolnánk.

Érzelmekkel teli koncertet adott a Művészetek Palotájában Rufus Wainwright. Az énekes egy szál gitár és egy zongora segítségével keltette életre legnagyobb slágereit, minket elvarázsolt velük.

„Egy kicsit királylány, egy kicsit ír, egy kicsit pisai ferde torony” - mondja magáról Rufus Wainwright Cigarettes and Chocolate Milk című dalában, A kanadai-amerikai énekest pont ennyire lehet kategorizálni: a szüleitől örökölt folkzenei gyökerekhez képest túlságosan populáris, egy popzenészhez képest túlságosan „komoly”, komolyzenei próbálkozásait viszont pont azért nem fogják soha komolyan venni, amiért nem lesz belőle popsztár. Mert egész egyszerűen dalokat énekel azon a szívfájdító hangján, nem követ irányzatokat, nem próbálkozik azzal sem, hogy ezek élére álljon.

Excentrikus megmozdulásokból persze soha nem volt hiány a negyvenéves énekes több mint 25 éve tartó karrierje során, első budapesti koncertjére azonban ebből jóformán semmit nem hozott el, csak egy zongorát, egy gitárt és a féltestvérét, Lucy Wainwright-Roche-ot. Nem kis bátorság kell ahhoz, hogy – legyen valaki bármilyen briliáns zenész – egymaga vállalja zenekarra íródott, sőt, a kényszeres kategorizálásban „barokk pop” stílusként meghatározott dalai előadását, nem szólva operája, a Primadonna egyik áriájáról. Nem kis tehetség kell ahhoz, hogy egy ilyen előadás aztán ne fulladjon unalomba, ám a Művészetek Palotájának közönségének igazán nem lehetett oka panaszra. Rufus és Lucy gyönyörű hangja (meg a hangosítás, amelynek hála minden szót kristálytisztán lehetett érteni) betöltötte a teret, ha hagytuk magunkat, egy teljes érzelmi skálát átélhettünk a koncert alatt, a mély gyásztól a felhőtlen boldogságig, a drogfüggés és az egyedüllét kiúttalanságától a legforróbb szerelemig. Intimitás a felső fokon: csak mi és egy hang.

Ehhez azért a zenén kívül az is segített, hogy Wainwrighték kedélyesen elcsevegtek a közönséggel. Ez általában hálás dolog, ám egyáltalán nem könnyű műfaj, ők azonban láthatóan profi módon meséltek, még a nyelvi-kulturális akadályokat is jól vették. A Rufus előtt fellépő Lucy szellemesen próbált haverkodni a közönséggel, bátyja pedig láthatóan élvezte, hogy mindenféléről beszélhet, onnan kezdve, hogy a Gellértben vett fürdőtől milyen puha tapintású lett a haja, egészen odáig, hogy a melegházasság emberi jog. Volt aztán persze egy kis idétlenkedés „Liza Minellivel” és „Rocky Balboával”. Ebben kár is lenne bármilyen mély értelmet firtatni, maradjunk csak annyiban, hogy valószínűleg jóval kevésbé tekinthető kinyilatkoztatásnak, mint amikor Rufus tűsarkúban lép színpadra.

Így a budapesti koncert, amely az énekes legnagyobb sikereit tartalmazó, Vibrate című album turnéjának részeként valamiféle összefoglaló volt, leginkább egy remek alap volt a következő fellépésekhez. Reméljük, azokra nem kell ennyit várni majd.

Nem a grúz Tbiliszi Állami Zenés és Drámaszínház társulata az első és biztosan nem is az utolsó, aki Shakespeare modernizálásával próbálkozik. Ám megannyi félre vagy csak félig sikerült, nyögvenyelős előadás közül messze kiviláglik az ő Macbethjük. Egy olyan lebilincselően kreatív darabot láthattunk a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül a Nemzeti Színházban, ami még úgy is elvarázsolta az embert, hogy egy szavát sem értette. 

A grúz nyelven folyó előadás felé ugyanis igazából csak egyetlen kritikával lehet élni és annak sincs közvetlen köze a darabhoz: a magyar és angol feliratot időzítő kolléga vagy elaludt vagy teljesen elvesztette a fonalat, ugyanis alig volt olyan pont, amikor szinkronban voltak az események és a szöveg. Értem én, hogy a grúz nyelv nem ad túl sok támpontot, de azért a Macbeth nem egy ismeretlen, független darab, itt akkor is lehet sejteni, hogy éppen hol járunk, ha a színpadon elhangzó szavakból csupán a neveket tudjuk kisilabizálni. Legalábbis felirat híján a nézők is csupán előzetes ismereteik alapján tájékozódhattak, mégsem álltak fel csapatostul, mert nem értették ki kivel van. Persze előnnyel indult az, aki esetleg nemrég olvasta, vagy már többszőr látta a Macbethet, de azért, legyen akármilyen zseniális dráma is, nem annyira bonyolult, hogy összekavarodjon benne az ember. Egyébként pedig így, szövegértés nélkül mintha épphogy jobban kijött volna a cselekmény érzelmi aspektusa, ami csak azt bizonyítja, hogy nem kell értenünk a másik szavait ahhoz, hogy tudjuk, mit akar velük átadni és ha a szavak nem vonnák el a figyelmünket talán néha jobban is értenénk egymást. (Persze az is lehet, hogy ez csak az én személyes perverzióm, néztem már végig felirat nélkül olyan filmet, ami félig franciául volt anélkül, hogy úgy éreztem volna, hogy kimaradtam valamiből.) De szöveg ide, szöveg oda, az biztos, hogy David Doiashvili tényleg egy remek Macbeth-et állított színpadra.

A középkorú Shakespeare-hősök megfiatalítása nem példa nélküli manapság, hiszen a pár hónapja bemutatott National Theatre Live-féle Coriolanus is úgyanúgy lefaragott pár évtizedet a címszereplőből, mint ahogy ez a Macbeth is maximum harminc éves lehet. (Mondjuk ez sem teljesen új, néhány éve a hasonló korú James McAvoy főszereplésével került színre egy apokaliptikus Macbeth-változat.) Az angol darabra minimalista díszletében - három pad, egy vetítővászon és pár kötél - és kortalan, a középkorit a modernnel és akár posztapokaliptikussal is vegyítő jelmezeiben is hasonlít a grúz előadás, de ezek a visszhangok semmit nem vonnak le a nagyszerűségéből.

A kreatív térhasználat lenyűgöző játékokra ad lehetőséget, gyönyörű például, ahogy nem egyszer függőlegesbe emelik a vízszintest, kvázi felső kameraállásból adva bepillantást a nézőnek, vagy ahogy a gyilkosság utáni bűntudatuk lemosásával próbálkozó házaspár a levegőbe emelkedve úszik a tisztító vízben. De a padok egymásra pakolásával kialakított libikókán megvívott hatalmi harcok és veszekedések is újabb mélységet kölcsönöznek az előadásnak. Macbeth és Lady Macbeth kettősében egyébként is figyelemre méltó, ahogy kezdeti szerelmesekből bűntársakká, majd fásult és megtört roncsokká válnak, halálukban mégis kéz a kézben süllyednek alá, miután nem csak szimbolikusan kiitták a saját maguk által kevert méregpoharat. A színészi játék végig a tánc határán mozog, izgalmas lendületet adva ezzel az egyébként statikus, nagy monológokban elmesélt sztorinak. E mellé még jön az ügyes fény-árny játék és a filmzeneszerűen használt zene, ami végül azt eredményezi, hogy a szokásostól eltérően nem fáradtan, egy majd' három órás drámától megviselten áll fel az ember a székből, hanem olyan frissen és tettre készen, mintha csak egy pörgős akciófilmet nézett volna végig.

A látvány mellett apróbb, de fontos változtatásokkal is éltek, amelyek új megvilágításba helyezték a karaktereket és kifejezetten érdekes olvasatot adtak a darabnak. Itt Duncan király messze nem jó vagy feddhetetlen uralkodó, ahogy általában látjuk, de egy kegyetlen és kéjsóvár zsarnok, fiai elkényeztetett, felnőtt-korú gyerekek, akiknek a szellemi épsége is több, mint kétséges. Macbeth és Banquo bajtársi köteléke, talán fiatalságukból adódóan, sokkal erősebb, ami Banquo meggyilkolásának különösen szívbemarkoló színezetet ad, de a legszebb változás Macbeth-en és kapcsolatain figyelhető meg. A hős hadvezér minden feldolgozásban eszközként funkcionál csupán, anélkül, hogy ő ezt észrevenné, ám itt sokkal tisztábban látszik, hogy irányítását hogyan veszi át a felesége és a jóslatot hozó három boszorkány. Ez utóbbiak Macbeth szövegeinek örökös ismétlésével, visszhangzásával olyannyira elmossák a teremészetfeletti és a valóság határait, hogy a darab végére szellemi és fizikai romlásba is csúszó főhős sosem lehet biztos abban, nem csak képzeli-e az egészet. Lady Macbeth pedig zseniális manipulátor miközben a másodlagos pozícióját gyűlölő, hatalomvágyó nő, a szerelmes asszony és a bűnbánó őrült is egyaránt felcsillan benne. Főhősünk ezen erők között ingázva az egyenes hátú katonától a bizonyítási vágytól égő kisfiún keresztül egészen a kiégett bűnözőig (Lady Macduff saját kezű megölése és megbecstelenítése elég erősre sikeredett rész) jut, hogy a végén szinte harc nélkül adja fel, mert szembesül az igazsággal: éppen azzá vált, ami ellen harcolni esküdött.  

Egyáltalán nem véletlenül kíséri dicséretek hada ezt a grúz Macbethet. Egy modern, mégis klaszikus, könnyed mégis kőkemény, filmszerű, mégis a színház legjobb hagyományait felhasználó darabot állítottak színre, ami tegnap még azt is bebizonyította, hogy a színház nyelve valóban nemzetközi.