Harry Potter megálmodója gondolt egyet, és úgy döntött, tiszta lappal folytatja írói karrierjét a világhírű varázslótanoncokról szóló  történetei után. Ehhez írói álnevet választott, és Robert Galbraith tollával krimisorozatba fogott. A sorozat első regénye a Kakukkszó címet kapta - mi pedig máris függők lettünk. 

Bevallom őszintén, hogy a teljes Harry Potter sorozat úgy ahogy van filmadaptációkkal együtt kimaradt az életemből. Egyszerűen hidegen hagyott az egész varázslás téma, annak ellenére, hogy olyanok dicsérték Rowling regényeit, akiknek a véleménye nagyon is releváns számomra. Ezért is, amikor megtudtam, hogy az írónő krimiírásra adta a fejét, egyből kaptam a lehetőségen, hogy megismerjem ezt az emberek millióit beszippantó írói világot. 

Már az önmagában szimpatikus volt, hogy egy szerző nem megszerzett hírnevét próbálja meglovagolni újabb sikerei érdekében, hanem írói álnéven, tiszta lappal akar kezdeni. Persze amint elterjedt a hír, hogy kit is takar Robert Galbraith, a könyvesboltok sokszorosára emelték a megrendelt példányszámot, és nagy várakozás előzte meg a Kakukkszót. A névre is van magyarázat: Rowling a Robertet azért választotta, mert ez a kedvenc férfi utóneve, az vezetéknévhez pedig gyerekkori emlék kötötte - kiskorában kitalálta, hogy családtagjai hívják őt Ella Galbraith-nek. Máig nem tudja, hogy akkor honnan jutott eszébe ez az név, ám most éppen kapóra jött.

Na de ennyi háttér információ elég is ahhoz, hogy az ember lánya a kezébe vegye egy krimisorozat első részét, amelynek középpontjába egy híres modell halála kerül. A labilis személyiségéről ismert Lula Landry halála nagy szenzációt jelent a bulvársajtónak, bár a rendőrség gyorsan lezárja az ügyet és öngyilkosságként könyveli el az esetet. Ám az egyébként örökbefogadott lány testvére, John Bistrow úgy tűnik, nem nyugszik bele ebbe, és megbízza Cormoran Strike magánnyomozót, hogy derítse ki, mi az igazság. A csőd szélén álló Strike nem tud nemet mondani a szép summát hozó munkának, és ideiglenes titkárnője, Robin segítségével bele is veti magát a nyomozása, amely persze sok izgalmat és néhány váratlan csavart is tartogat. Merthogy semmi és senki nem az, aminek látszik, és főhőseinknek sokszor saját korlátaikat is át kell lépniük ahhoz, hogy a Landry-ügyet megoldhassák. Strike és Robin teljesen más indíttatásból lelkesedik az ügy iránt, de úgy tűnik, kölcsönösen szükségük van egymásra a közös siker érdekében. 

A Kakukkszó története önmagában is izgalmas olvasmány, ám hamar kiderül, hogy Rowling, vagyis Galbraith zsigereiben van a regényírás. A karakterek kidolgozása nagyon részletes, de megismerésükre lassan csöpögteti az információkat az írónő, közülük természetesen Strike figurája a legérdekesebb, és biztos vagyok benne, hogy vele kapcsolatban még sok meglepetést tartogat későbbre Rowling. E mellett a párbeszédek pörgősek és a narráció stílusa is szórakoztató az első mondattól az utolsóig. 

Nem is kérdés, hogy mindezek után már most alig várjuk Cormoran Strike újabb megbízását, és a Kakukkszó után azt is biztosan állíthatom, hogy ha Harry Potter miatt nem tettük, krimijei kapcsán könnyen megszerethetjük J.K Rowlingot. 

Mert úgy tűnik, minden műfajban megy neki a varázslat. 

Robert Galbraith: Kakukkszó című könyve a Gabo Könyvkiadó gondozásában jelent meg. 

Lili jön, Eszter jön, Petra jön. Jönnek a lányok és elterelik a fontos dolgokról a figyelmet. Az iskolaudvar birtoklásáért folytatott fontos harcok, a gimnázium, egyetem, munka mind-mind háttérbe szorulnak Grecsó Krisztián Megyek utánad című regényében, ha feltűnik a színen egy nő. A szerelmeken keresztül megyünk végig a főhős, Daru életén simább és göröngyösebb utakon kísérve az illékony boldogság felé, ő pedig velünk marad az utolsó oldal után is.   

Az élet mindig szalad, kettőt pislogunk és tíz-húsz évek tűnnek el, kifolynak az ujjaink közül. Ebbe a rohanásba néz vissza Grecsó új regénye, az önéletrajzi elemeket sem nélkülöző főhősön, annak szerelmein keresztül, vele együtt pedig az olvasó is akarva-akaratlanul nosztalgiaútra indul a saját életében. Ez az emlékezés-jelleg az elbeszélés stílusából érződik a legerősebben: a külső szemlélőként megírt cselekmény, amely mégis teljesen Daru belső világában zajlik, és néha, mintha ő maga is összazavarodna, emlékezteti magát (és az olvasót) arra, hogy a karakter és az elbeszélő egy és ugyanaz, pontosan, mint ahogy a visszatekintés működik. Tudjuk, hogy ami történt az velünk esett meg, mégis, évek, évtizedek távlatából nem csak az eseményekből tudunk külső szempontba helyezkedni, de akkori önmagunk is egy túlzottan ismerős idegenné változik. Tudjuk, mit gondolt, mit érzett akkor, éppen mi foglalkoztatta vagy mit miért tett, de már nem vagyunk egyek vele. Ahogy az elmúlt viszonyok, szerelmek bensőségessége is az időben megszilárdult korszakká válik, úgy mi magunk is ott maradunk, abban az időben, ahová visszanézni egyszerre szívmelengető és végtelenül fájdalmas.

Éppen ezért nem ajánlatos gyakran vagy sokáig rágni a múltat, a megérkező és elköszönő szerelmeket - de, mint ahogy az a Megyek utánad példájából is látszik, elfeledni sem szabad őket. Mert akkor önmagunkat felednénk el. És ha mi elfelejtjük azokat a gyerekkori búvóhelyeket, egyetemi kocsmákat, tragikus emlékű utcákat azzal a saját, láthatalan lábnyomunkat töröljük el, arra pedig nagy szükség van ahhoz, hogy tudjuk, merre jártunk. Mert ha tudjuk, merre jártunk, akkor tudjuk, kivel, mikor, miért. Akkor minden emlékünk, hiába múlt el rég, létező marad, a bennük élő emberek pedig igaziak. És azoknak, akiket valaha szerettünk tartozunk annyival, hogy életben tartjuk őket. Magunknak meg azzal, hogy rajtuk keresztül életben tartjuk egykori önmagunkat, akire visszanézhetünk, aki mindig megmutatja, honnan is indultunk, és milyen úton jutottunk el idáig, esélyt adva arra, hogy megértsük az utunkat. Ilyen, jelzőbójaként állított fix pontok a könyv szerelmei, mindig a következőre ugorva haladunk a jelen felé, kisebb-nagyobb utat megtéve a kettő között. Van, amikor Daruval együtt fuldoklunk egy kicsit a nyílt vizen, van, amikor kétségbeesetten kapaszkodunk, talán túl sokáig, talán túl szorosan is, és van, amikor magával ragad a sodrás. Aztán jön valaki és kinyújtja felénk a kezét, mi meg megfogjuk, és megyünk utána, a szívünk után. Mert máshogy nem is érdemes.

Grecsó stílusának szépsége, a költőisége és a belső folyamatok finom, érzékletes elbeszélése mellett az apróságokra, részletekre való figyelem, amitől az ember a bőrén érzi a könyvet. Érezni lehet a temetőkert hűvösét, minden utcácskát, kollégiumi szobát, a legjobb barátok nevetését, ahogy libben a lányok haja vagy gőzölög az asztalon a vasárnapi húsleves. Külső és belső világ olyan szintű harmóniában él a könyvben, hogy gyakran olyan benyomást kelt, mintha nem is olvasnánk, de történne velünk a cselekmény, és talán így is van. Talán a saját kamaszkori bénázásunk, sírógörcsös szakításunk, kizsigerelő viszonyaink és lebegős boldogságunk van ott, azokon az oldalakon, csak valaki más írta le őket, beleszőve a saját tapasztalatait. Talán úgy alakul a kezünkben a könyv, mint ahogy változik körülöttünk az élet. És talán néhány év múlva mást fognak jelenteni a sorai. De az biztos, hogy mindig valami igazat és fontosat fognak jelenteni. 

A regény a Magvető gondozásában jelent meg. 

Az ellentétek, a vívódások, a lehetőségek könyvét írta meg Jennifer McVeigh az Afrikai akác című könyvében. Azt a fát választotta története szimbólumául, amely a legnehezebb körülmények, a teljes szárazság közepette is fennmarad. Egy magával ragadó történet a 18. század fordulóján, amelyet méltán hasonlítanak az Elfújta a szélhez.

A történet akár banális is lehetne. Adott egy burokban felnőtt fiatal lány, Frances Irvine, aki édesapja halála után egyedül marad, és férjhez kényszerül menni egy orvoshoz, Edwin Matthewshoz, akit alig ismer. S miközben utazik Fokvárosba a leendő férjéhez, a hajóúton szenvedélyes szerelembe esik egyik másik férfival, William Westbrookkal.

Mondom, a történet akár banális is lehetne, de Jennifer McVeigh ezt sikeresen elkerüli. Először is azzal, hogy a történetet az 1800-as évek végére helyezi, Dél-Afrikába. Ott éppen ekkor dúl a gyémántláz, s a hirtelen meggazdagodás lehetősége sok kalandort és tisztességtelen embert vonz. Ám Frances mindezt nem tudja. Édesapja néhány sikertelen üzleti befektetése miatt annak halála után árverésre kerül minden és a lány nincstelenül két lehetőség közül választhat: örökre vénlány maradni és nagynénje idegesítő gyerekeire vigyázni vagy feleségül menni a nem kicsit ellenszenves és távolságtartó Edwinhez. A lányt fojtogatja London és az őt félig ír származása miatt be nem fogadó család, ezért Afrika mellett dönt, noha egyáltalán nem tudja mi vár rá. Előkelő származása ellenére pénztelenül arra a kényszerül, hogy másodosztályon utazzon, de így sem kerülheti el, hogy az ugyancsak hajón utazó gazdag, sikeres és szemtelenül jóképű Williammal egymásba ne botoljanak. A férfi olyan szenvedélyt ébreszt benne, aminek a létezéséről nem is tudott.

A banalitás tehát tovább fenyeget, de a történet szerencséjére Fokvárosba érve nem Frances elvárásai szerint alakulnak a dolgok. Így mégiscsak tovább utazik Edwinhez, aki időközben vidékre költözött, hogy megfékezze a fenyegető himlőjárványt. A szavanna szárazsága, a pókok, skorpiók és a szegényes körülmények arcul csapják a csipkékhez és szolgálólányhoz szokott fiatal nőt, aki a háztartás semmilyen területén nem járatos.

A szokatlan az, hogy az írónő olyan főhősöket teremt, akiket nem tudunk egyértelműen betenni a „jó ember“ vagy „rossz ember“ kategóriájába. Maga Frances egy ugyan szép és kedves, de teljesen naiv, felkészületlen, önálló gondolkodásra és cselekvésre képtelen, meggondolatlan, elkényeztetett fiatal nő, akit azonban ennek ellenére kedvelünk – talán épp azért, mert annyira őszinte saját magához is. Edwin a fiatal és okos orvos, akit kezdettől furcsa szemmel nézünk, mert nem a társaságban megszokott normák szerint viselkedik és gondolkodik, távolságtartó, viszont munkáját lelkiismeretesen és nagy hozzáértéssel végzi, és a lakosság nem előkelő tagjai nagyra becsülik, és megrögzötten küzd minden politikai nyomás ellenére azért, hogy a lakosság tegyen a fenyegető himlőveszély ellen. William ezzel szemben az egész előkelő társaság kedvence, a nők bálványa, gazdag és sikeres, figyelmes és erős, szellemes, sikeres vadász, de vajon miért nem viselkedik gentlemanként Francessel szemben?

Jennifer McVeigh csodálatosan írja le a házaspár gyötrődéseit, a szavanna szépségét és kihívásait. Magával ragad minden egyes szavával, a mesélőkedvével, a beleérzékészségével. Remekül érzékelteti a szereplők, persze különösen Frances belső vívódásait, vágyait, gondolatait, emlékeinek feldolgozását, s a történet során megfigyelhető lelki fejlődését.

Mindehhez pedig kitűnő díszletet szolgáltat Afrika, a szavanna, Fokváros, a gyémántbányászat. Az emberi szegénység legmélyebb rétegeit tárja elénk, a szennyet, a földi poklot, az igazságtalanságot, a kizsákmányolást és az ezek elleni küzdelmet, de ugyanígy lerántja a leplet a poros Fokvárosban élő fehérruhások társadalmáról is (az előkelők ruhája mindig fehér, a vízhiány és a por ellenére is), akiknek csak arra van gondjuk, hogy melyik bányacég részvényeibe fektessenek be.

Az Afrikai akác, mely Jennifer McVeigh első regénye, az Alexandra kiadónál jelent meg.

Házasságtörésre adja a fejét a világhírű brazil író. Persze ezt nem szabad szó szerint érteni, mindössze arról van szó, hogy szeptember 1-jén jelenik meg Paulo Coelho Házasságtörés című könyve Magyarországon.

A harmincas éveiben járó Linda megbecsült feleség, odaadó anya és ambiciózus újságíró. Szerencsés és sikeres nő, akinek mindene megvan: szerető férj, gyerekek, család, gazdagság. Belül mégis szorong, depressziós és a mindennapjaiban rendkívül boldogtalan. A rutint és a kiszámíthatóságot, amelyek eddig biztonságot nyújtottak számára, hiányként éli meg, a szabadság hiányaként. Börtönnek érzi harmonikus életét, majd ennek rabságából mély apátiába süllyed. Ebből rántja ki egy izgalmas, régi-új kapcsolat, egy népszerű politikus személyében. Linda egyszerre szembesül a szenvedély felszabadító érzésével és a választás kényszerével. Élete sorsfordulóhoz ér.

A világ elsőszámú bestseller írójának legújabb műve elementáris erejű provokáció. Paulo Coelho érzékeny figyelemmel, de könyörtelen őszinteséggel mesél szabadsághiányról, az élmények erejéről, elkövetett bűnökről, azok szükségszerű következményeiről.

A dél-amerikai szerző eddig a spirituális tudását, a felismeréseit, az élet- és boldogságfilozófiáját osztotta meg az olvasókkal. A Házasságtörés azonban más. Coelho ezúttal nem kinyilatkoztat, hanem kérdez, válaszokat keres. Megérteni szeretné, milyen az a helyzet, amikor egy nő kizárólag rossz lehetőségek közül választhat. Amikor a szenvedély és a boldogság egymást kioltó tényezőkké válnak. Amikor a siker szabadsághiányt jelent, amikor az őszinte vonzalom romboló bűnné válik. Amikor a szerelem csodája képtelen megszentelni az ölelést.

Az előzetes várakozások alapján a Házasságtörés lehet Paulo Coelho legfontosabb könyve.