A New Yorki Zoológiai Társaság 50 000 dolláros jutalmat ajánlott fel annak, aki bemutat nekik egy 9 méternél hosszabb, élő óriáskígyót. Eddig még nem volt olyan jelentkező, aki képes lett volna leszállítani egy ekkora példányt. Véleményem szerint legalább ekkora összeget érdemelne az, aki kategorizálni tudná a Hippikiller idén megjelent albumát.

Ugyanis szinte képtelenség behatárolható kereteken belülre terelni a Bihari Balázs gitáros/énekes/billentyűs/mindenes által vezetett formációt. A Mixtape From the Striped Room rengeteg mindenbe belekóstol, és leginkább az jön le belőle, hogy a közreműködők mennyire szeretnek muzsikálni, és mennyire élvezhették azt az alkotói szabadságot, melynek égöve alatt megszületett ez a lemez.

Mert bizony nincs hiány vendégekből, ami csak még inkább fokozza az anyag eklektikusságát. Itt van Gerdesits „Faszi” Ferenc, a Quimby dobosa, ugyancsak Kiss Tibiék bandájából a trombitás Kárpáti „Dodi” József, aztán szövegíróként és a záró tételben énekesként Najmányi László Wordcitizen, a This Bridge-t az előző úriemberhez hasonló minőségben jegyzi BoZaN, Akkezdet Phiai menedzser Mogyi billentyűzik, míg Szögi Zsuzsanna zongorán és nagybőgőn rakosgat hozzá a nagy egészhez. Elég szép kis névsor, nem igaz?

Tényleg elég szerteágazó a Hippikiller világa, hiszen a 2000-es évek elején jellemző punkos/rockos megközelítés átadta a helyét az elektronikának, amely az alapot jelenti, majd erre épül rá a többi réteg – ám ez a változatosság mégsem torkollik bábeli zűrzavarba. A lemezt meglepő módon egy Van Halen feldolgozás (Runnin’ with the Devil) nyitja, egészen sajátos, elektro-country ötvözetként. Ilyet eddig leginkább a Depeche Mode-tól hallhattunk, de ebben a nótában önmagában több a fantázia, mint a Mode legutóbbi albumán összesen.

Akadnak hagyományosabb, hard rockos megfogalmazású dalok, ilyen a Blind Dog Blues és a Dead Swan Blues – utóbbiba pár taktus erejéig beépítették Roy Orbison Oh, Pretty Womanjének fő gitártémáját. Ezen felül viszont tényleg nagyon szélesre tárják a stílusok közti kapukat a zenészek: a Jewels-ből a 80-as évek indusztriál hagyományai köszönnek vissza, a nem kevés öniróniával ellátott Rockandroll Journalist In Midlife Crisis pedig talán még mélyebbre ás vissza bő két évtizeddel ezelőttre.

A Love Is Pain monotonitásában, de ezzel együtt fogósságában megint az újkori Depeche Mode-ot lehet felfedezni – a végig sokat vállaló MC Fedora nevű énekes hölgy itt különösen emlékezeteset alakít -; de a legkitekertebb, legdekadensebb és legvonzóbb, már-már a De-Phazz féle new jazz környékén lépkedő Jedo’s First Bridge trombitás-csemballós (!) percei is különlegesek.

A This Bridge a Nine Inch Nails repertoárjából sem lógna ki, a záró Underground pedig már valóban a befogadhatóság határán egyensúlyoz – remélem, hogy ezt az angol kiejtést szándékos viccnek gondolták, mert egyéb más esetben elég meredek lenne...

A Mixtape From the Striped Room remekül szól, köszönhetően Schram Dávid és Philipp László hangmérnöki/produceri munkájának, és a borító nem mindennapi grafikája is hű képmása annak, amit a zenészek megálmodtak. Nem egyszerű lemez, de nem is a végletekig elvetemült – egyértelműen vibráló színfolt a hazai könnyűzene palettáján.