Van abban valami abszurd, ha egy világhírű színésznek egyik legemlékezetesebb alakításában nélkülöznie kell a saját fejét. De nem ez az egyetlen abszurd mozzanat a Frank című filmben, és nem az egyetlen, amiért annyira szerethető. 

Mi történik akkor, ha a nagyot álmodó, ám csöppet sem tehetséges zeneszerző találkozik egy kiejthetetlen nevű, szabadgondolkodású együttessel? Mi van, ha ennek az együttesnek a frontembere egy akkora papírmasé fejet visel éjjel-nappal, hogy talán külön körzetszáma is van? És mi fán terem az úgynevezett "népszerűség"? Ezekre a csöppet sem egyértelmű kérdésekre kaphatunk csöppet sem kielégítő választ, miközben nagyon jól szórakozunk. 

Hősünk, Jon (Domhnall Gleeson) éli az átlagosnál kicsit siralmasabb életét, egy multinál dolgozik, a szüleivel és és őrülten szereti a zenét. A fejében még az utcán sétálva is dalt komponál - méghozzá általában elég szörnyűt. Aztán egy nap egy tökéletes véletlen folytán összetalálkozik a The Soronprfbs nevű együttessel. A banda billentyűse éppen próbálja vízbe fojtani magát, így éppen kapóra jön, hogy Jon "zenész". Az események gyorsan követik egymást és Jon azon kapja magát, hogy a misztikus és excentrikus együttes tagja lesz és egyre komolyabb erőket mozgósít, hogy bandája befusson. Mindeközben pedig szeretné megfejteni a The Soronprfbs legnagyobb rejtélyét: a papírmasé-fejű frontembert, Franket (Michael Fassbender).

Lenny Abrahamson filmje lehetne demagóg, vagy műhipszter, ám egészen bravúros módon nem az, sokkal inkább meglepően "más", mint a többi, hasonló történetet elmesélő "road movie". Az egészet persze Fassbender viszi a hátán, mert ugyan azt gondolhatnánk, hogy mi sem egyszerűbb, mint egy élő bábut bőrébe bújni, igazából semmi sem nehezebb ennél. Az ember fiának ugyanis le kell mondania a színészi kelléktárának jelentős részét kitevő arcjátékról. Marad a hang és a test, na és persze a lélek, amit ki kell préselni a papírmasé fejen. Fassbendernek pedig mindez sikerül és az egyik legjobb alakítását láthatjuk tőle. Persze a sikerhez kellenek a meg nem értett zenésztársak is, és itt elsősorban Clara (Maggie Gylenhaal) karakterére gondolok, aki személyisége alapján legalább annyira megérdemelné a papírfejet, mint Frank. 

A film különleges varázslata, hogy míg az első percekben a The Soronprfbsról erősen extrém gondolataink vannak, a végére azon kapjuk magunkat, hogy valahogy megfordult a világ, és az egyébként normális emberek tűnnek szélsőségesen másnak. Ez a beszippantódás pedig mindaz, amire egy film kapcsán várhatunk. Közben pedig nevettünk is meg nem is, sírtunk is meg nem is. A filmben elhangzó dalok zseniálisak (újabb karrierlehetőség nyílt meg Fassbender előtt, ha ráunna a színészetre), ritkán maradunk a helyünkön a stáblista alatt, a dalok miatt ez szinte természetes. 

Az utolsó dal végén pedig óvatosan egyensúlyozunk ki a moziterem ajtaján papírmasé fejünkkel - és ez így van jól.