Az ellentétek, a vívódások, a lehetőségek könyvét írta meg Jennifer McVeigh az Afrikai akác című könyvében. Azt a fát választotta története szimbólumául, amely a legnehezebb körülmények, a teljes szárazság közepette is fennmarad. Egy magával ragadó történet a 18. század fordulóján, amelyet méltán hasonlítanak az Elfújta a szélhez.

A történet akár banális is lehetne. Adott egy burokban felnőtt fiatal lány, Frances Irvine, aki édesapja halála után egyedül marad, és férjhez kényszerül menni egy orvoshoz, Edwin Matthewshoz, akit alig ismer. S miközben utazik Fokvárosba a leendő férjéhez, a hajóúton szenvedélyes szerelembe esik egyik másik férfival, William Westbrookkal.

Mondom, a történet akár banális is lehetne, de Jennifer McVeigh ezt sikeresen elkerüli. Először is azzal, hogy a történetet az 1800-as évek végére helyezi, Dél-Afrikába. Ott éppen ekkor dúl a gyémántláz, s a hirtelen meggazdagodás lehetősége sok kalandort és tisztességtelen embert vonz. Ám Frances mindezt nem tudja. Édesapja néhány sikertelen üzleti befektetése miatt annak halála után árverésre kerül minden és a lány nincstelenül két lehetőség közül választhat: örökre vénlány maradni és nagynénje idegesítő gyerekeire vigyázni vagy feleségül menni a nem kicsit ellenszenves és távolságtartó Edwinhez. A lányt fojtogatja London és az őt félig ír származása miatt be nem fogadó család, ezért Afrika mellett dönt, noha egyáltalán nem tudja mi vár rá. Előkelő származása ellenére pénztelenül arra a kényszerül, hogy másodosztályon utazzon, de így sem kerülheti el, hogy az ugyancsak hajón utazó gazdag, sikeres és szemtelenül jóképű Williammal egymásba ne botoljanak. A férfi olyan szenvedélyt ébreszt benne, aminek a létezéséről nem is tudott.

A banalitás tehát tovább fenyeget, de a történet szerencséjére Fokvárosba érve nem Frances elvárásai szerint alakulnak a dolgok. Így mégiscsak tovább utazik Edwinhez, aki időközben vidékre költözött, hogy megfékezze a fenyegető himlőjárványt. A szavanna szárazsága, a pókok, skorpiók és a szegényes körülmények arcul csapják a csipkékhez és szolgálólányhoz szokott fiatal nőt, aki a háztartás semmilyen területén nem járatos.

A szokatlan az, hogy az írónő olyan főhősöket teremt, akiket nem tudunk egyértelműen betenni a „jó ember“ vagy „rossz ember“ kategóriájába. Maga Frances egy ugyan szép és kedves, de teljesen naiv, felkészületlen, önálló gondolkodásra és cselekvésre képtelen, meggondolatlan, elkényeztetett fiatal nő, akit azonban ennek ellenére kedvelünk – talán épp azért, mert annyira őszinte saját magához is. Edwin a fiatal és okos orvos, akit kezdettől furcsa szemmel nézünk, mert nem a társaságban megszokott normák szerint viselkedik és gondolkodik, távolságtartó, viszont munkáját lelkiismeretesen és nagy hozzáértéssel végzi, és a lakosság nem előkelő tagjai nagyra becsülik, és megrögzötten küzd minden politikai nyomás ellenére azért, hogy a lakosság tegyen a fenyegető himlőveszély ellen. William ezzel szemben az egész előkelő társaság kedvence, a nők bálványa, gazdag és sikeres, figyelmes és erős, szellemes, sikeres vadász, de vajon miért nem viselkedik gentlemanként Francessel szemben?

Jennifer McVeigh csodálatosan írja le a házaspár gyötrődéseit, a szavanna szépségét és kihívásait. Magával ragad minden egyes szavával, a mesélőkedvével, a beleérzékészségével. Remekül érzékelteti a szereplők, persze különösen Frances belső vívódásait, vágyait, gondolatait, emlékeinek feldolgozását, s a történet során megfigyelhető lelki fejlődését.

Mindehhez pedig kitűnő díszletet szolgáltat Afrika, a szavanna, Fokváros, a gyémántbányászat. Az emberi szegénység legmélyebb rétegeit tárja elénk, a szennyet, a földi poklot, az igazságtalanságot, a kizsákmányolást és az ezek elleni küzdelmet, de ugyanígy lerántja a leplet a poros Fokvárosban élő fehérruhások társadalmáról is (az előkelők ruhája mindig fehér, a vízhiány és a por ellenére is), akiknek csak arra van gondjuk, hogy melyik bányacég részvényeibe fektessenek be.

Az Afrikai akác, mely Jennifer McVeigh első regénye, az Alexandra kiadónál jelent meg.