Egy gimnáziumi osztálytalálkozó nem csupán a gyerekfotók mutogatásáról vagy a karrierek összeméréséről szólhat - legalábbis ha az osztály egyik jónője nemzetközi szupermodellként tér haza az eseményre. Főleg, ha az említett lánnyal mindig is jóban voltatok. Ám ha a lány "kezére" még az osztály bunkója is pályázik, neked pedig menyasszonyod van, akkor lehet, hogy nem olyan jó ötlet Megdönteni Hajnal Tímeát (16). A kissé kínos cím ellenére egy remek film született, ami az átható romantika mellett a rekeszizmainkat is rendesen megdolgoztatja. 

A címbeli Hajnal Tímea (Osvárt Andrea) híres fotómodell, aki éppen egy kis nyugalom reményében tért haza. Tizenöt éves gimnáziumi osztálytalálkozóján azonban a nosztalgia és némi alkohol hatására a ruhatárban köt ki egykori plátói szerelmével, Danival (Simon Kornél). Az afférnak Dani lelkiismeretére mért hatalmas csapásán kívül (a férfi ugyanis javában az esküvőjére készül) nem is lenne nagyobb következménye, ha Bögöcs (Szabó Simon), az osztály bunkója fel nem vette volna az egészet. A mára autókereskedő mellett önjelölt pornóproducerré is vált Bögöcs pedig meglátja a videóban rejlő lehetőséget, és megzsarolja Danit: ha Dani nem hoz össze neki egy pásztorórát Tímeával, akkor búcsút mondhat a menyasszonyának.

Az alapsztori, mint látszik, nem túl bonyolult, így a végkifejletet is simán tudjuk előre, hogy a film mégsem lesz unalmas az főként a karaktereknek köszönhető. A prímet egyértelműen az alpári, tahó Bögöcs viszi, akibe minden kreténsége ellenére azért szorult valamennyi jóindulat is, csak az valahol nagyon mélyen van elásva. Szabó Simon figurájához köthetőek a film legigazibb poénjai, zseniális narrációja pedig csak hab a tortán. A többiek ehhez képest kissé haloványabbak, de egy kivételével mind hozzák, amit kell. Ez a kivétel pedig pont Osvárt Andrea. Az ő esetében sincsenek égbekiáltó hibák, sőt, Hajnal Tímea karakterét a film első felében igazán szimpatikus és kedves alakként formálja meg - csak a tudomány itt meg is áll. Nem mintha a forgatókönyv sok lehetőséget hagyott volna a karakternek, aki a történet kibontása után arra redukálódik, hogy különböző férfiak mellől áll fel és viharzik ki különböző éttermek ajtaján, de maga Osvárt sem tud igazán túllépni a szép, híres nő sztereotípiáján. Nem zavaró ez, csupán kár, hogy végül éppen belőle nem lett "hús vér kisgyerek" a film végére. Mert, még ha kissé elcsépelt módon is, de a többiek mind átesnek valamiféle fejlődésen, Dani a talpára mer állni és Bögöcs is visszavesz a tirpákságából. A Dani legjobb barátjából (Lengyel Tamás) és egykori gimnáziumi osztálytársnőjükből (Jordán Adél) összeálló, mellékszálon futó, ám a Dani-Tímea szálnál sokkal valósabb és érdekesebb szerelmi történetben is mindkét szereplő felnő a végére. Hogy aztán mindenki elnyerje a maga jutalmát - vagy bűntetését.

De szerencsére a film nem áll meg a "boldogan éltek, míg meg nem haltak"-végkifejletre való kifuttatásnál. A Bögöcs álomnumerájának összehozásán való mesterkedés, legyen akármilyen kevéssé realisztikus is, tényleg vicces jeleneteket eredményez, olyanokat, amiken nem csak kínunkban tudunk nevetni - és ez, az átlagos magyar vígjátékfelhozatalt elnézve nagy szó. Egy-két kivételtől eltekintve az altesti humortól is tartózkodik, amikor pedig mégis használja, akkor annak helye is van. Végig a valóságnál csak egy hajszálnyival felfokozottabb cselekményt, hiteles dialógust és mindannyiunk számára ismerős mellékszereplőket kapunk, így a film világába való belépés is könnyen megy. Hiszen ki ne ismerne Dani menyasszonyához hasonló, egészségmániás, tökéletességre törekvő, apuci kislánya-típusú nőket vagy a Tímea pasijához hasonló, naponta félrelépő de közben hűséget esküdöző férfiakat?! Mellettük a főbb szereplők is olyan, mindenki számára ismerős embertípusokat testesítenek meg, akikben könnyen magunkra vagy az ismerőseinkre ismerhetünk, közelebb hozva ezzel az egész filmet a nézőhöz. Erre tesz még rá egy lapáttal a budapesti utcák és irodaházak, lepukkantabb vagy felújított lakások emberi léptékű bemutatása, vagy az olyan apróságok, hogy az egyes karaktereket többször is láthatjuk ugyanabban a ruhában. Úgy helyezi el ezeket a "budapesti harmincasokat", hogy a karakterek bárhol megállnák a helyüket, mégis van bennük valami kifejezetten magyar jelleg, amitől az egész film önazonosnak érződik ahelyett, hogy a görcsös Amerika-utánzást éreznénk rajta, mint annyi más alkotás esetében.

Ha már nem múlhat el Valentin-nap az eme jeles ünnepre időzített romantikus film nélkül, akkor ezerszer inkább ilyen, a Megdönteni Hajnal Tímeát-hoz hasonlókat kérnénk a mozikba, ha lehet. Romantikus, de nem nyálas, igazán vicces és kellemesen könnyed film, ami után mosolyogva jön ki az ember a teremből. Akár randifilmnek, akár csak egy borongósabb hétköznap feldobására tökéletesen alkalmas. És, miközben vászonra meredünk ízlelgessük csak magunkban: igen, ilyen jó is lehet egy magyar vígjáték, és reméljük, hogy még sok hasonló társa követi, és talán nem csak tíz év kihagyással.

Ez a kérdés merült fel bennem a Berlinalén mutatott viselkedése után, igaz a srácról már korábban is lehetett furcsa híreket hallani. A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválra a Nimfonámiás stábjával érkezett, itt vetítették versenyen kívül az első rész rendezői változatát. Az alkotás sajtótájékoztatójáról LaBeouf kiviharzott.

Míg minden színésztársa normális ruhában, kulturált kinézettel jelent meg a Nimfomániás sajtótájékoztatóján, addig Shia LaBeouf baseball sapkában, sportos (leginkább bomberre hajazó), arany színű dzsekiben, bakancsban rágógumit rágva „tette tiszteletét" az eseményen.

Igaz, a film rendezője Lars von Trier sem öltözött túlságosan fel, ő csak a fotózáson (és az esti premieren) jelent meg, a sajtótájékoztatón nem vett részt. Előbbin is egy provokatív, Persona non Grata Official Selection feliratú, a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál szimbólumát ábrázoló pólóban mutatkozott. Ennek oka, hogy azon a fesztiválon nemkívánatos személynek nyilvánították a rendezőt, miután 2011-ben a Melankólia című filmje bemutatójának sajtótájékoztatóján Hitler iránti szimpátiájának adott hangot. Kijelentette:  „egy náci vagyok". Trier még ott kiadott közleményében elnézést kért, tagadta, hogy antiszemita, fajvédő vagy náci lenne. Mindezek ellenére megfogadta, hogy soha többé nem nyilatkozik újságíróknak. Ez az oka annak, hogy a sajtótájékoztatón már nem vett részt.

De visszatérve Shiára, aki lényegesen kevesebbet ért el szakmai szinten, mint rendezője, a fotózás után a sajtótájékoztatón sem igazán tudott intelligensen viselkedni. Folyamatosan nagyívben rágózott, hogy mindenki lássa, ő tulajdonképpen tesz az egész rendezvényre, majd egyszer kézmozdulattal elhárította a hozzá intézett kérdést, de az igazi csúcs ezután következett. Egy teljesen normálisan feltett újságírói kérdésre, ami hozzá és kolléganőjéhez, az elsőfilmes Stacy Martinhoz szólt igen furcsán, mondhatni bunkón reagált. A szexjelenetekről szóló kérdésre megvárta, hogy Stacy válaszoljon, majd amikor ő következett, látványosan beleivott az előtte lévő vízbe, úgy, hogy az ital folyt ki a szájából, majd a következő választ adta:

„A sirályok azért követik a halászt, mert azt hiszik, hogy az majd a szardíniákat a vízbe dobja". Ezek után felállt, kiviharzott a teremből és vissza se tért. Pedig a Nimfomániás sajtótájékoztatóján valóban normális kérdések hangzottak el, nem úgy, mint a Műkincsvadászokén, amelyen George Clooney-tól mindenki megőrült.

Egy kis időre felborult a rend a teremben, a színészek – Stellan Sarksgard, Uma Thurman, Christian Slater, Stacy Martin – először megdöbbentek, majd nevettek az egészen, de igazából senki nem tudta hova tenni az esetet.

A Transformers-filmek szereplője állítólag január óta viselkedik ilyen furcsán, amikor is Twitterén bejelentette, hogy visszavonul mindenféle alkotótevékenységtől, majd egy idő után azt kezdte twittelni, hogy „I am not famous anymore" azaz többé nem híres. Tette mindezt azok után, hogy plágiumbotrányba keveredett. A HowardCantour.com című rövidfilmjéről kiderült: Daniel Clowes egy képregényéből lopta a történetet. Ugyan a lopásért bocsánatot kért, de azt is lopott mondatokkal, amit szintén Clowestól szedett, akitől viszont egyáltalán nem kért bocsánatot, csak sokkal később. 

Annak ellenére, hogy azt állítja visszavonult, illetve, hogy már többé nem híres, az imdb.com szerint két készülőfélben lévő filmje is van, igaz, az egyiken már az utómunkálatok végzik. Ez egy 1945-ös történet, amelyben Brad Pittel együtt szerepel és a Fury címet viseli. A másik, a Rock the Kasbah viszont még csak előkészületi fázisban van, ebben elvileg Bruce Willis, Bill Murray, Kate Hudson és Zooey Deschanel mellett szerepel majd.

A furcsa viselkedést egyébként a Nimfomániás esti premierjén is folytatta: az ünnepi ruházatához egy zsákot húzott a fejére, rajta az „I am not famous anymore felirattal". Mit is mondhatnánk többet, mint hogy no comment...

Fotók: www.berlinale.de

Múlt héten érkezett meg a hazai mozikba az új Robotzsaru. Annak örömére, hogy jobban sikerült, mint vártuk, úgy döntöttünk összeszedjük az öt kedvenc remake, azaz újraforgatott filmjeinket. A lista, nem toplista és teljesen szubjektív.

Mesterdetektív (1972, 2007)

Valószínűleg kevés színész életében adatik meg, hogy ugyannak a filmnek két verziójában eljátszhassa mindkét főszerepet. Michael Caine ilyen: a Mesterdetektív 1972-es változatában ő az az állástalan színész, akivel furcsa játékot játszik egy krimiíró (Laurence Olivier), mert tudja róla, vele csalja meg a felesége. A 2007-es remake-ben ő a férj, aki Jude Law-t leckézteti a kétszemélyes kamaradarabban. Az Anthony Schaffer fordulatos drámájából készült filmek közül tagadhatatlanul az első vált klasszikussá, ám a második sem rossz szórakozás. Ehhez hozzájárul, hogy a kissé átdolgozott forgatókönyvet az eddig említetteknél nem kisebb név, Harold Pinter írta.

A tetovált lány (2009, 2011)

Talán az egyik legrövidebb „követési távolsággal" elkészülő remake A tetovált lányé, ráadásul sokan fel is háborodtak, nemtetsztésüket fejezték ki, amikor kiderült: a svédek egyik kedvenc művét két évvel a hazai film elkészülte után az amerikaiak is el akarják készíteni. Bár sokan úgy gondolták, hogy a svéd változat, Noomi Rapace-szel és Michael Nyqvisttel a főszerepben tökéletes és annál nem lehet jobbat készíteni, főleg nem amerikaiaknak, szerintünk azért remek filmet alkotnia, amely szerintünk túl is szárnyalja az eredeti alkotás minőségét. Tény: a Rooney Mara és Daniel Craig főszeplésével készült alkotás sok szempontból hoz újat az eredeti változhatoz képest, amely kicsit inkább tévéfilm-szerű, bár ennek ellenére nagyon jó. Finchernek mégis sikerült új színt vinnie az egészbe és olyan világot teremtenie, amitől leesett az állunk.

A Thomas Crown ügy (1968, 1999)

Steve McQueen vagy Pierce Brosnan? Faye Dunaway vagy René Russo? Mondhatjuk, ízlés kérdése, ám ha a Thomas Crown ügy két verzióját próbáljuk összehasonlítani, tudjuk, többről van szó – még ha nem is filmtörténeti mércével mérve. Amíg Pierce Brosnan az 1999-es feldolgozásban remekül eljátssza az unalomból műkincslopással foglalkozó playboyt, Steve McQueen az 1968-as eredetiben mintha csak magát adná: a hedonista szépfiút, akit jobban érdekel egy repülő, egy gyors autó vagy éppenséggel egy új nő kipróbálása, mint bármi más az életben. Ahelyett pedig, hogy megpróbáljuk felidézni a remake-et, vagy azt, ki is volt René Russo, képzeljük magunkat Faye Dunaway helyébe az eredeti film sakkozós jelenetében, amelynél kevés jobb és okosabb csábítási jelenet készült Hollywoodban.

Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi (1960, 2001)

A Frank Sinatra nevével fémjelzett 1960-as A dicső tizenegy történetét 2001-ben Steven Soderbergh dolgozta fel. Az Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi elődjéhez hasonlóan nagy nevekkel operál, a főszereplők között van George Clooney, Brad Pitt, Matt Damon, Andy García és Julia Roberts is. A film sikere azonban nem csak a színészeknek köszönhető, hiszen egy mindenki fantáziáját megmozgató történetről van szó. Hogyan lehet kirabolni egyszerre több Las Vegas-i kaszinót, majd kisétálni a pénzzel, a lebukás veszélye nélkül? A titok nyitja Danny Ocean-nél rejlik, aki briliáns tervet eszelt ki, csak egy dologgal nem számolt, a női tényezővel. Ha valaki még nem látta a Tripla vagy semmit, gyorsan pótolja be ezt a hiányosságát, majd kerítsen sort a dicső tizenegyre is.

 Dredd (1995, 2012)

Az 1995-ös, Sylvester Stallone főszereplésével készült, disztopikus jövőben játszódó opuszt 2012-ben újrázták, ami valószínűleg a sztár-státuszú színészek hiánya miatt kerülte el sokak figyelmét. Pedig a Dredd nemhogy hűbben követi az eredeti képregényt, de olyan akcióorgiát szállít, hogy a műfaj kedvelői is megemelhetik a kalapjukat. Arról nem is beszélve, hogy a marcona, kivételt nem ismerő Dredd bíró szerepében Karl Urban simán veri Stallonet, anélkül, hogy egy pillanatra is levenné a szinte a teljes arcát elfedő sisakját. Végtelenül cool és kemény film a Dredd, ami nem fél a vértől és sok szépen megoldott akcióval dolgozik. Olyan jövőt mutat, amiben semmiképp nem szeretnénk élni, de Dredd és társa kalandjait nagyon is szívesen izguljuk végig benne.

 A múlt héten mozikba került Robotzsaruról itt olvashatjátok a cikkünket.

Míg a lassan az élet minden területére kiterjedő digitalizációnak tagadhatatlan előnyei vannak, a különféle lehallgatási botrányokból már azt is tudjuk, hogy mekkora veszélyt rejt magában ez a központosítás. Ugyanígy igazán vonzó gondolat a bűnöldözés gépesítése: rendőrök veszélyeztetése nélkül, gyorsabban és hatékonyabban elkapni a rosszfiúkat, ki ne vágyna erre. Ám, ha rossz kézben összpontosul a hatalom, ez az utopisztikus álom könnyen diktatúrává válik, és, ahogy az a Robotzsaruból (16) kiderül, ilyen "rossz kezekből" sokkal több van, mint hinnénk.

Éppen ezért, mint minden, egy kicsit is megkérdőjelezhető terméknek, a robotizált rendőrségnek is szüksége van egy reklámarcra. Viszont a nem is olyan távoli jövő Amerikájában, ahol hosszú évek óta folyik a politikai és médiaharc a robotok ellen és mellett, nem elég, ha egy ismert arc áll az ügy mellé, mintha csak egy potencianövelőt reklámozna. Egy olyan világban, ahol a külföldön szabadon bevetett, ám az Államokban törvény által korlátozott robothadsereg felé a nép nagyobb része bizalmatlansággal fordul, ott bizonyítékra van szükség. Akárcsak a visszavásárlási garanciás joghurtnál. Ha az emberek hiányolják az "emberi tényezőt", akkor ember arcú robotot kapnak, méghozzá egy feddhetetlen rendőr arcát, és mindjárt kielégítődik a hőskultusz iránti vágyuk. Rémisztően okos marketinget láthatunk, aminek annyi köze van a közjóhoz, mint az időjáráshoz. A pénz és a hatalom irányít itt mindent, amihez a széleskörűen terjesztett, szélsőséges és manipulatív média olyan tökéletes körítést szolgáltat, hogy egy médiaelemző mind a tíz ujját megnyalná utána. Nem csak a lélek mibenlétéről beszél tehát a Robotzsaru, de gyönyörű média-, politika- és társadalomkritika is bújkál a felszíni csihi-puhi alatt, összességében egy kifejezetten szórakoztató filmet alkotva. 

A közeljövő Detroitjában járunk, ahol Alex Murphy (Joel Kinnaman) társával éppen egy többek között a rendőrségtől lopott fegyverekkel üzletelő bűnbandát próbál lefülelni. A rosszfiúk azonban, miután partnerét kórházba juttatták, Murphyre is rászállnak, és egy szép este felrobbantják az autóját. Murphy túléli ugyan, de több amputáció mellett a teste 80%-a is megég. Megmentésére érkezik a hatalmas OmniCorp vállalat, amely hosszú évek óta ellátja az amerikai hadsereget robotkatonákkal, legújabb projektjük pedig éppen egy félig ember-félig gép kiborg létrehozása. Murphy felesége (Abby Cornish), más választása nem lévén, beleegyezik férje robotosításába, ami Dr. Norton (Gary Oldman) felügyelete alatt tökéletesen végbe is megy. Az OmniCorp vezérigazgatójának (Michael Keaton) viszont sokkal fontosabb arculatépítési tervei vannak a Robotzsaruval, mintsem hogy érdekelje az eljárás morális megkérdőjelezhetősége vagy a gépbe zárt Murphy lelke. Ám a robotból egyre csak előbújik az ember, és már nem az lesz a kérdés, hogy vajon jövedelmező lesz-e a kísérlet, hanem hogy magához tudja-e ragadni valaki a határtalan tudással és erővel, de mégis független elmével rendelkező Robotzsaru feletti irányítást. Főleg, hogy Murphy is egyre inkább beszáll az önmaga feletti hatalomért folyó harcba.

A Robotzsaru nem remake-je, sokkal inkább reboot-ja az 1987-es Verhoeven-filmnek, mivel az alapkoncepción kívül nem sok mindent emeltek át belőle. Ez a lépés nagyon is jót tett neki, egy friss, aktuális kérdésekre reflektáló új alkotás lett a 2014-es verzió, de nem hazudtolja meg a "nagy elődöt" sem. Rengeteg olyan ismerős motívummal találkozhatunk, mint az esetlen, dinoszauruszmozgású óriásrobotok vagy az egyes embereket védő mechanizmus, amely meggátolja, hogy a Robotzsaru megtámadhassa őket. Ám a 80-as években még erősen ható, a kegyetlen vállalati rendszert kiketzdő kritikát leváltotta a jelenünkre sokkal jobban értelmezhető, a mindenható, Steve Jobs-jellegű vezérigazgatók elé tartott görbe tükör és a kínai tömegtermelés ügyes fricskája. A Közel-Keleti országokba robotkatonákkal "szállított", kényszerű demokrácia, és annak az USA-ba showműsorként közvetített képe sem lehet idegen a nézőnek, ahogy a Samuel L. Jackson figurája által zseniálisan, már-már paródiába fordulóan elszánt patriotizmussal vezetett, totálisan egyoldalú és elfogult, ám profinak mutatott politikai és közéleti megmondóműsor sem. Semmi olyat nem látunk a vásznon, ami ne venne körbe éppen most is, csak kisebben, de a vázolt társadalom messze nem olyan irreális, mint amilyennek gondolni szeretnénk.

Az eredeti filmben nem létező Dr. Norton figutája a moralitást hozza be a sztoriba, míg a kibővített jelenlétű feleség az érzelmeket, maga a Robotzsaru karaktere pedig egyetlen változtatásnak köszönhetően jóval többrétegű konfliktust foglal magában. Itt ugyanis Murphy memóriája nem kerül törlésre, robotként is emlékszik emberi életére, családjára, tehetetlen dühével így már az első pillanattól együtt lehet érezni, lázadásának folytonos leverését és az agyával való babrálást is sokkal fájóbb nézni. Míg az eredeti Robotzsaru inkább hősként tekint főszereplőjére, addig az új film egy rabságából kitörni vágyó embert helyez az őt minden irányból manipuláló világ közepébe.

Joel Kinnanman remekül hozza a gyakran zavarodott, de alapvetően dühös és sarokba szorított, aranyszívű kemény zsaru karakterét, amit a Robotzsaru maszkja mögé bújva is megőriz. Az azért elég nagy színészi teljesítmény, hogy gyakran csak a szája állásával, maximum egy pillantásával kell dolgoznia, de Kinnaman simán megoldja. Gary Oldman, mint általában, tökéletes a morálisan tipródó zseni szerepében, Michael Keaton pedig egyetlen, éles tekintetű, de cukormázasan nyájas mosolyával megtestesíti azt a gerinctelen cégvezetőt, akitől mindannyiunknak feláll a szőr a hátán. Abby Cornish, mint tragikus sorsú feleség kifejezetten üdítő színfolt a hasonló szerepek között: nem sikoltozik, nem vinnyog, nem akadályozza vagy túldramatizálja a cselekményt, hanem cselekszik, kérdez és megért, már-már valódi nőnek érződik. Az akciók mennyiségére nem lehet panasz, minőségileg én egy kissé kevésbé rázó kézikamerát nem bántam volna, de a videójáték-esztétika szépen illik a robot-tematikába, úgyhogy ez legyen a legnagyobb bajom. A CGI is ugyanígy simul a jövő Detroitjának világába, ahogy a kifejezetten okosan modernizált kütyük is - nem estek ugyanis túlzásba, éppen csak annyival lettek futurisztikusabbak a telefonok vagy a monitorok, amennyi fejlődést a következő pár évben valószínűleg a saját bőrünkön is tapasztalni fogunk. A korhatáros (értsd: vér nélküli) erőszak ugyan lehet, hogy tényleg visszavesz az akció valósághűségéből, de talán kárpótolnak érte a profin kivitelezett jelenetek. A Robotzsaru pedig, akárki akármit mond, szerintem igenis menőbben néz ki feketében.

Ne a klasszikus Robotzsaru újraforgatására számítsunk tehát José Padilhától, de a Braziliában már sokszorosan bizonyított rendező kezei közül egy aktuális témákba kóstoló, néhol fájóan reális, de végig szórakoztató és értelmes akciófilm került ki.  

„Sose gondoltam volna, hogy ezt a filmet vígjátéknak tartják majd" - mondta David O. Russell rendező az Amerikai botrányról Berlinben. A filmet a fesztiválon gálavetítésen mutatták be, erről Russell az alkotás sajtótájékoztatóján beszélt.

„Annak ellenére, hogy a karekterek viccesen néznek ki, soha nem gondoltam volna, hogy ezt a filmet komédiának tartják majd" – mondta a Berlinalén David O. Russell, utalva arra, hogy a filmet a Golden Globe-on a musical/vígjáték kategóriában díjazták. Hozzátette, a Christian Bale által megformált karakterben sem a súlya vagy a haja a lényeg, hanem a lelke és az, ami belül van.

Bale átalakulása egyébként tökéletesen sikerült, a nézők nagy része nem ismerte fel a filmben, sőt még a forgatáson Robert De Niro sem.

„Bob odajött hozzám és megkérdezte, hogy ki az. Mire mondtam neki, hogy Christian Bale. Mire azt válaszolta, nem, nem a kövér pasira gondoltam. Mondtam neki, hogy igen, ő Christian Bale. Robert el volt képedve" – mesélte a rendező, aki hozzátette: imádja nézni, ahogy a színészek egy-egy szerep kedvéért valaki mássá válnak. Szerinte a karakterek, amelyeket az egyes filmekben létrehoznak mindig szerethető, hétköznapi karakterek, ilyen volt például A harcosban is a Christian Bale által életre keltett figura. Az akkori alakítás a színésznek Oscart ért, de a mostaniért is jelölt a díjra.

Bale az Amerikai botrányban megformált karakteréről elmondta: „Irving olyan figura, aki szerelmes a szerelembe, aki mindenáron szeretné megtalálni a lelki társát, ezért is olyan fontos neki a Sydney-vel való kapcsolata."

Irving kinézetét egyébként nem tervezetten csinálták ilyen kövérre, a rendező elmondta, hogy az igazi férfi, akiről mintázták a szerepet valóban így nézett kis.

Az Oscarhoz kapcsolódóan felmerült a kérdést, hogy Christian Bale-nek és Jennifer Lawrence-nek már „csinált" egy díjat, mit gondol Cooper lehetőségeiről. A rendező azonban úgy válaszolt, hibás megfogalmazás az, hogy ő „csinálta" a színészeknek ezeket az Oscarokat. Ő csupán álmodik és olyan karaktereket szeretne létrehozni, amelyek gyorsak, érzelmesek, komplikáltak. Ez inspirálja őt, de a többi mind a színészen múlik, az ő kiváltsága csupán az, hogy erre lehetőséget tud nekik adni.

A sajtótájékoztatón résztvevő Bale és Cooper is hozzátette ehhez, hogy O. Russellel nagyon jó dolgozni, mert segítőkész a színészeivel, hagyja őket szabadon szárnyalni, de sosem hagyja őket egyedül, mindig ott van mellettük, érzelmileg támogatja őket. Mindemellett pedig olyan atmoszférát teremt, amiben a színész jól érzi magát, ahol lehetőségük van arra, hogy kinbtakozzanak.

A kibontakozás pedig most is elég jól sikerült: a tíz Oscar-jelöléséből a filmnek négy színészi kategóriás, Bale és Cooper mellett Jennifer Lawrence és Amy Adams várhatja izgatottan a március 2-i Oscar-gálát.

Alsó fotó: www.berlinale.de

Legalábbis a Műkincsvadászok berlini sajtótájékoztatója ezt mutatja. A film fesztiválos, a média munkatársainak szóló bemutatója után tartott eseményen értelmes kérdésnek nem igazán sikerült születnie, viszont az újságírók igen kínosan viselkedtek. Volt itt szerelmi vallomás, zenei lopással vádolás és ugyanazon kérdések ismétlése.

A Műkincsvadászok berlinalés sajtótájékoztatóján úgy éreztem magam, mint egy abszurd kabarén: a sztárparádés eseményen (szinte a teljes stáb: George Clooney, Matt Damon, Bill Murray, John Goodman, Bob Balaban, Hugh Bonneville és Jean Dujardin is) sok használható információ nem hangzott el, ami nem a művészeknek, hanem a hülyébbnél hülyébb kérdéseket feltevő (ha egyáltalán kérdeztek és nem saját magukat fényezték vagy a sztárokról ömlengtek) újságíróknak.

Nem tudom eldönteni, hogy az alább felsorolt történések közül melyik volt a legidiótább. Az egyik legkellemetlenebb biztos, hogy a német Anke Engelke volt, aki a film zenéjét kezdte kritizálni, pontosabban utalt arra, hogy a főcímzenében egyes taktusok Prokojev Péter és a Farkas című műből valók, ráadásul a Macska tételből. A kérdése az volt, hogy miért a Macska tételt választották. Mire nagy nevetések közepette érkezett az aszaltól – a hol nem igazán értették, hogy Engelke mit akar – a poénos válasz: „Mert szeretjük a macskákat. De a nő nem adta fel, így Matt Damon közbeszólt:

„Boldoggá tesz az, hogy valaki valahogy meg tudta oldani, hogy a Péter és a farkasról beszéljünk ennek a filmnek a sajtótájékoztatóján ." Engelke azonban nem vette a lapot és folytatta, forszírozta a kérdést, hozzátette, ez az a rész a filmben, amikor fütyülnek a színészek, végül ő maga is elkezdte fütyülni a dallamot. Mire válaszként a színészi gárda nagy része ugyanezt tette, így az Engelke idegesen felkiálltott: „Ez az, erről van szó, elloptátok! Az első három taktus."  Majd mielőtt leült volna, még közölte: „És, Matt, nagyon jól nézel ki a korodhoz képest".

A színész válasza, miközben meglapogatta a mellette ülő Clooney vállát: „Köszönöm, de ő is remekül néz ki, ahhoz képest, hogy hetven éves."

Ezt követően újabb német nő jött, aki megköszönte, hogy erről a témáról forgattak, majd hosszasan ecsetelte, hogy tavaly ő maga is készített egy dokumentumfilmet e témában, amit valószínűleg Clooney-ék nem láttak, bár ő elküldte egy amerikai producercégnek, akiktől vélhetően meg tudják kapni, hogy megnézzék. Szerencsére ő kérdezett is, amelyre a választ a rendező fütyüléssel kezdte, a végén pedig közölte. „A dokumentumfilmet pedig meg fogjuk nézni. Esetleg mi lenne, ha levetítenénk ma este?" (Tegnap este volt a film világpremierje a fesztiválon – a szerk.)

Egy mexikói újságírónő kvázi szerelmi vallomást tett Clooney-nak kérdés helyett. Amikor megkapta a mikrofont szinte elalélva közölte: „ Ó, Ó Istenem, sikerült. Két hete készültem erre a kérdésre." Kár, hogy aztán kérdés nem érkezett tőle, ellenben elmondta Clooney-nak, hogy rengeteg nő erotikus fantáziájának ő a főszereplője és ezzel nagyon jót tesz a világgal, mert ez jó a nők mentális egészségének. Különösen a mexikói nőkének.

Szerencsére egy stábban, ahol olyan emberek ülnek, mint John Goodman, Bill Murray, Matt Damon és Clooney minden hülye helyzetre van megoldás, mindent humorossá tudnak tenni. A fent említett esetben például Murray szólt közbe, először megkérdezte, hogy kinek szól a kérdés, neki vagy a mellett ülő Bob Balabannak? Ezek után pedig eljátszotta, hogy a kérdés neki és nem a film rendezőjének szólt.

Clooney a nő monológjának végén megdöbbenve rebegett egy köszönömöt. Amikor a nőtől el akarták venni a mikforont közölte, hogy ne, ne, hiszen látszik, hogy Clooney még mondani akar valamit. A színész végül nevetve válaszolt: „Nem, nem, semmit, csak azt hittem, hogy lesz kérdés is." Erre a nő kényszeredetten betolta, a mikor olvasta a film alapjául szolgáló könyvet kérdést.

Egy másik német újságírónő (akinek a szája úgy nézett ki, mint, amit szétbotoxoltak és aki idétlen libásan vihogott miközben képtelen volt becsukni a száját, és rettenetesen büszke volt magára a kérdés miatt) a következő kérdést fogalmazta meg: „Azokhoz szól a kérdésem, akik tegnap este bulizni voltak a városban, ez gondolom főleg George Clooney és Matt Damon, hogy hogy sikerült kipihennetek magatokat és hogyan tudtok ilyen frissek lenni? Én is buliztam, de még mindig másnapos vagyok."

Damon kicsit lassított változatban tolta a választ: „Én nem érzem olyan frissnek magam". Mire Goodman utalva a korábbi Angelke beszólásra hozzátette: „A korodnak megfelelően frissnek tűnsz"A férfiak is formában voltak. Egy belga újságíró azt kérdezte, hogy miért nem inkább náluk forgattak  Németország helyett (a film egy része kötődik Belgiumhoz - a szerk.), hiszen Belgiumban vannak a legszebb nők és a legjobb sörök. Clooney visszakérdése: „Ebben a sorrendben?"

Egy dubaji újságíró se volt a helyzet magaslátan. Ő arról kezdett el beszélni – egyebek mellett –, hogy Matt Damon tavaly azt mondta neki: a filmipart a pénz uralja és hogy nem tudja a következő generációs majd hogy fog rá tekinteni. Damonnak fogalma sem volt arról, hogy miről van szó, így értetlenkedve közbekérdezett: „Ó, tényleg ilyet mondtam volna?" Mikor az újságíró tovább sorolta a dolgokat, amiket ténynek tartott Clooney sem állta meg szó nélkül: „Nem vagy te véletlen a Google vagy a Wikipedia?" Majd amikor az újságíró tovább forszírozta a pénz vezerélte dolgot és kérte, hogy Damon válaszoljan arra, hogy változott-e a kérdésben a véleménye a színész nevetve és a fejét ingatva megkérdezte: „Mire, arra, hogy a filmipart a pénz vezérli-e?" Miután az újságíró egyértelművé tette, hogy igen, Matt nevetve kezdte, miközben a színészek közül valaki elkezdte a korábban már forszírozott taktusokat fütyülni, John Goodman pedig jobbról kiabált, hogy „Neeeeem".

„Igen. A filmipart valóban a pénz uralja. Mint minden más ipart."

Sajtótájékoztató fotó: www.berlinale.de

Egyedülálló szülőnek lenni alapból nem könnyű, hát még ha a válás után depresszióba esve, önbecsülésünk utolsó morzsáját is elveszítve kényszerülünk kiskamasz fiúnkat nevelgetni. A méla eseménytelenségben eltöltött napokba így még egy körözött bűnöző általi foglyul ejtés is inkább rég nem látott izgalmakat, mintsem halálfélelmet hoz. Főleg, ha a marcona rabról kiderül, hogy nem is olyan gonosz, mint hinnénk. Akármennyire is egy Romana-regény alaphelyzetének tűnik a felvázolt szituáció, a Nyárutó (12) érzékeny, emberi film az útkeresésről, és arról, hogy sohasem késő elkezdeni az életünket.

Henry (Gattlin Griffith) szülei válása után apja új családja helyett anyját, a depresszióba süllyedt Adele-t (Kate Winslet) választja. Kettejük családjában teljesen felcserélődtek a szerepek, Henry már rutinszerűen jár el a bankba vagy főzi meg a reggelit, míg anyja állandó letargiában szenved otthon. Adele csak havonta egyszer, a nagybevásárlás alkalmával hagyja el a házat, akkor is mindentől és mindenkitől rettegve. Félelme ez alkalommal nem is bizonyul alaptalannak, ugyanis egy frissen szökött rab, Frank (Josh Brolin) éppen őket kéri meg, hogy vigyék el egy darabon. A kérés természetesen sokkal inkább fenyegetés, így Adele kénytelen engedni a férfinak, aki végül náluk szándékozik kivárni a reggeli vonatot. Ám időközben kiderül, hogy Frank korántsem az a szörnyeteg, mint aminek a hírek beállítják, és olyan természetesen és pontosan illeszkedik be a család régóta üresen álló férfi-szerepébe, hogy anya és fia már nem a távozását, de a minél tovább való maradását szeretné elérni. Ám a rendőrséggel a nyomában nem igazán lehet családapát játszani. 

Tényleg romantikus ponyvába illő alaptörténettel állunk tehát szemben: az egyedülálló, nőiségében hitét vesztett anyát elrabolja a marcona, de érző szívű, meg nem értett, szexi idegen, majd kényszerű együttlétük néhány napja alatt olthatatlan szerelemre gyúlnak egymás iránt. A Nyárutó mégsem ilyen egyszerű történet és egyáltalán nem rossz film. Igen, első pillantásra kliséhalmaznak tűnik, és nincs is híján az ilyenkor kötelező "véletlenül összeért a kezünk és ettől belénkfúródott Cupido nyila"-jellegű momentumoknak, de remek arányérzékkel vannak az ilyen romantikus pillanatok szétszorva a sztoriban. Attól pedig, hogy az egész történetet Henry szemén keresztül követjük végig, a felnőttek között szövődő szerelem is a kiskamasz "világ dolgaira" való ráébredésének lesz egy eleme. Egy-két kivételtől eltekintve a néző Henryvel marad, annyit tud a kapcsolatból, amennyit ő lát és hall, lopott pillantásokat és falakon átszűrődő suttogásokat, így sokkal inkább felcseperedés-sztorivá válik a film, minsem románccá. De nemcsak Henry "coming of age" története a Nyárutó, de a felnőttek is egy új életet kapnak egymástól, még ha ez az ő esetükben csak rövid ideig tart is. Három kilátástalan helyzetben rekedt karakter segíti hozzá egymást egy olyan élethez, amit érdemes élni, ami Frank érkezésével olyan egyszerűnek és természetesnek tűnik, mintha csak az utolsó elemet rakták volna helyére egy puzzle-ban.

Ahogy lassan, és kifejezetten szépen adagolva megtudjuk Frank háttértörténetét és Adele bezárkózásának tragikus okait, megértjük azt is, hogy ez a két ember éppen azért került ilyen gyorsan ilyen közel egymáshoz, mert szinte egymás lenyomatai. Mindkettejükkel elbánt mind a szeretett társ, mind az élet vagy a sors, így majdhogynem magától értetődően kötnek ki egymás mellett. Henry pedig hirtelen megismeri, milyen az, ha az embernek olyan apja van, aki figyel rá és jelen van az életében, és hogy milyen csodákra képes az, ha egy férfi nemcsak a szerelem és a házasság szép ideáiba bújva együtt él, de igazán törődik is egy nővel. Frank személyében a tökéletes férfi példaképpel ismerkedhetünk meg, ami persze nem kissé irreális, de ha Henry emlékeinek tükrén keresztül tekintünk a karakterre, akkor mindjárt magyarázatot nyer a férfi feddhetetlensége. Frank az az apa, akire minden tizenhárom éves kisfiú vágyik, Adele pedig az a megtört, de mégis szeretetteljes és erős anya, akiről minden fiú gondoskodni szeretne.

Az, hogy ezek a kissé idealizált karakterek nem fodrultak közhelybe köszönhető a finom rendezésnek is, de főképp Kate Winslet és Josh Brolin zsenialitásának. Utóbbi kisujjból kirázza az ehhez hasonló hallgatag, kemény tekintetű de aranyszívű, férfias karaktereket, itt sincs másként, Winslet pedig tökéletes ebben a gyötrődő és tragikus sorsú, de egy szebb múlt emlékét és egy jobb jövő reményét őrző szerepben. A Henryt alakító Gattlin Griffith pedig kifejezetten igéretes, szerethető és komolyan vehető gyerekszínész. A meleg, nyárvégi fényekben lezajló kertvárosi drámát szinte festői képekkel vezényli le Jason Reitman, olyan tökéletes atmoszférát teremtve a sztorihoz, hogy már a nyitóképekkel berántja az embert a világába, és a végéig nem is ereszt el. Egyszerű film a Nyárutó, a vége talán kissé szirupos, mégis megindító és elgondolkoztató történet az életről és arról, hogy hogyan érdemes élni, még ha csak egy hétvége erejéig is. 

Folyamatos társadalmi diskurzust kell folytatni a másságról – mondta Császi Ádám a Viharsarok rendezője, a 64. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol szombaton este a Panorama Szekcióban tartják első játékfilmje, a Viharsarok világpremierjét.

A film története egy bűnügyi híren alapul. Az eset mögött „lehetséges homszexuális indíték áll", és elvezet „a belsővé tett homofóbia és diszkrimináció teljes poklába" - mondta Császi Ádám az alkotást bemutató sajtótájékoztatón.  A Viharsarok elkészítéséhez azért fogott hozzá, mert úgy érezte, beszélni kell a hírből kibontakozó társadalmi problémákról. Ez a történet nem ismétlődhet meg - emelte ki. A másság elfogadása örök emberi probléma, mindig, mindenhol beszélni kell róla, különben lehetetlen megérteni - mondta a rendező, hozzátéve: reméli, hogy filmje társadalmi párbeszédet indít el a témáról Magyarországon.

A filmdráma egy fiatal profi labdarúgóról szól, aki egy német csapatnál játszik. Az igazi hivatását és nemi identitását keresve visszatér a vidéki Magyarországra, ahol egy szerelmi háromszögbe kerül. A rendező és alkotótársai a minimalizmusra törekedve beszélik el a történetet.

„Csak a legszükségesebb filmes eszközöket használtuk" - mondta Császi Ádám, hangsúlyozva, hogy "egy film vizuális ereje a stílus szegénységében rejlik".
A minimalizmus mellett a realizmus is fontos vonás. A rendező a forgatás előtt „elküldött egy pusztai tanyára dolgozni, hogy magamba szívjam a miliőt" - mondta az egyik főszereplő, az Áron alakját megformáló Varga Ádám.

Gyárfás Ágnes, az egyik producer szerint a film témája már régóta „releváns Magyarországon", és remélhetőleg a társadalom fokozatosan egyre inkább elfogadja majd a másságot. Ugyanakkor a Viharsarok nem csak az alkotásban felvetett kérdések miatt fontos, hiszen „egy gyönyörű, érzelmes történet" és egy „nagyon tehetséges" rendező és forgatókönyvíró első játékfilmje - mondta a producer.

Forrás: MTI

A Viharsarok versenyben van a legjobb elsőfilmnek járó díjért a fesztiválon, Magyarországon március 27-től vetítik.

Oscar-díjas színészeknek is lehetnek rosszabb filmjei. Ezt eddig is tudtuk, most pedig Forest Whitaker újra bizonyította ezt. A Berlinalén látható, Two Men in Town című filmje az eddigi legunalmasabb mindazok közül, amiket láttunk. De nem a legrosszabb.

Forest Whitaker is azon színészek közé tartozik, akivel szívesen megnézünk bármit, amiben a neve megjelenik, mert remek művésznek tartjuk, általában jól formálja meg a karaktert, amit rábíztak. A Berlini Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában szereplő Two Men in Town-nak sem az a baja, hogy a színész rossz munkát végzett volna. Sokkal inkább az, hogy egy (vélhetően) ígéretesnek tűnő forgatókönyvből a készítőknek nem sikerült kihozniuk a benne rejlő lehetőségeket. Bár a téma nem új (van még egyáltalán új a nap alatt?), de pont olyan, amivel lehet mit kezdeni, a felvetendő kérdéseket igencsak élessé lehet tenni. Ezzel szemben Rachid Bouchareb rendezőnek sikerült egy lapos, vontatott darabot készítenie.

Whitaker William Garnettet alakítja, aki 18 évvel ezelőtt megölte a seriff helyettesét és most, jó magaviselet miatt három évvel korábban, mint kellene, szabadul a börtönből. A férfi semmi mást nem szeretne, mint normális, hétköznapi életet élni, családot alapítani, dolgozni, azonban ezt sok minden nehezíti. Például a seriff, aki úgy érzi, a 18 év kevés volt egy életért...

Érdekes kérdések rejlenek a témában, ezeket azonban megöli az alkotása vontatottsága és a néző nem elgondolkodik ezeken, hanem arra figyel, hogy mikor telik le a játékidő, mikor távozhat a teremből. Az alkotást a kritikusok sem értékelték túl jóra, igaz az első napon nem is nagyon láttunk kiemelkedő versenyfilmet, a legjobbnak egyelőre a '71 című brit akciódráma bizonyult, amely egy fiatal katonáról szól, akinek 1971-ben az írországi lázadások idején Belfast utcáin kell életben maradnia.

Visszatérve Whitaker munkásságára volt több olyan film is, amely a gyengébbek közé tartozik (újra kiemelnénk, hogy azok közül, amiben mi láttuk, bár sorra sikerül gyengébb értékelést kapott alkotásokat is választania) és szerepelt benne, de azért mindig kihozta az adott karakterekből a legtöbbet, amit lehetett. Ilyen például a Christian Bale főszereplésével készült Out of Furnace, amely végül nálunk várhatóan csak DVD-n jelenik meg vagy az Erőnek erejével, amelyben Arnold Schwarzenegger vitte a főszerepet.

És, hogy miben szerettük kimondottan? Az első egyértelműen Az utolsó skót király, amiért az Oscart kapta, aztán annak ellenére, hogy A komornyikot sokan nem kedvelik, mi azt is szerettük, ahogy szerintünk zseniális volt a Hurricane Seasonben, Az utca királyaiban, a Nyolc tanúban és a Lélegzetben is.

Csodálkoznánk, ha a Two Men in Town-t valamelyik itthoni forgalmazó megvásárolná és be is mutatná a magyar mozikban, bár semmi sem kizárt, láttunk már rossz filmeket a vásznon.

Portréfotó: © Gerhard Kassner / Berlinale