Míg a lassan az élet minden területére kiterjedő digitalizációnak tagadhatatlan előnyei vannak, a különféle lehallgatási botrányokból már azt is tudjuk, hogy mekkora veszélyt rejt magában ez a központosítás. Ugyanígy igazán vonzó gondolat a bűnöldözés gépesítése: rendőrök veszélyeztetése nélkül, gyorsabban és hatékonyabban elkapni a rosszfiúkat, ki ne vágyna erre. Ám, ha rossz kézben összpontosul a hatalom, ez az utopisztikus álom könnyen diktatúrává válik, és, ahogy az a Robotzsaruból (16) kiderül, ilyen "rossz kezekből" sokkal több van, mint hinnénk.

Éppen ezért, mint minden, egy kicsit is megkérdőjelezhető terméknek, a robotizált rendőrségnek is szüksége van egy reklámarcra. Viszont a nem is olyan távoli jövő Amerikájában, ahol hosszú évek óta folyik a politikai és médiaharc a robotok ellen és mellett, nem elég, ha egy ismert arc áll az ügy mellé, mintha csak egy potencianövelőt reklámozna. Egy olyan világban, ahol a külföldön szabadon bevetett, ám az Államokban törvény által korlátozott robothadsereg felé a nép nagyobb része bizalmatlansággal fordul, ott bizonyítékra van szükség. Akárcsak a visszavásárlási garanciás joghurtnál. Ha az emberek hiányolják az "emberi tényezőt", akkor ember arcú robotot kapnak, méghozzá egy feddhetetlen rendőr arcát, és mindjárt kielégítődik a hőskultusz iránti vágyuk. Rémisztően okos marketinget láthatunk, aminek annyi köze van a közjóhoz, mint az időjáráshoz. A pénz és a hatalom irányít itt mindent, amihez a széleskörűen terjesztett, szélsőséges és manipulatív média olyan tökéletes körítést szolgáltat, hogy egy médiaelemző mind a tíz ujját megnyalná utána. Nem csak a lélek mibenlétéről beszél tehát a Robotzsaru, de gyönyörű média-, politika- és társadalomkritika is bújkál a felszíni csihi-puhi alatt, összességében egy kifejezetten szórakoztató filmet alkotva. 

A közeljövő Detroitjában járunk, ahol Alex Murphy (Joel Kinnaman) társával éppen egy többek között a rendőrségtől lopott fegyverekkel üzletelő bűnbandát próbál lefülelni. A rosszfiúk azonban, miután partnerét kórházba juttatták, Murphyre is rászállnak, és egy szép este felrobbantják az autóját. Murphy túléli ugyan, de több amputáció mellett a teste 80%-a is megég. Megmentésére érkezik a hatalmas OmniCorp vállalat, amely hosszú évek óta ellátja az amerikai hadsereget robotkatonákkal, legújabb projektjük pedig éppen egy félig ember-félig gép kiborg létrehozása. Murphy felesége (Abby Cornish), más választása nem lévén, beleegyezik férje robotosításába, ami Dr. Norton (Gary Oldman) felügyelete alatt tökéletesen végbe is megy. Az OmniCorp vezérigazgatójának (Michael Keaton) viszont sokkal fontosabb arculatépítési tervei vannak a Robotzsaruval, mintsem hogy érdekelje az eljárás morális megkérdőjelezhetősége vagy a gépbe zárt Murphy lelke. Ám a robotból egyre csak előbújik az ember, és már nem az lesz a kérdés, hogy vajon jövedelmező lesz-e a kísérlet, hanem hogy magához tudja-e ragadni valaki a határtalan tudással és erővel, de mégis független elmével rendelkező Robotzsaru feletti irányítást. Főleg, hogy Murphy is egyre inkább beszáll az önmaga feletti hatalomért folyó harcba.

A Robotzsaru nem remake-je, sokkal inkább reboot-ja az 1987-es Verhoeven-filmnek, mivel az alapkoncepción kívül nem sok mindent emeltek át belőle. Ez a lépés nagyon is jót tett neki, egy friss, aktuális kérdésekre reflektáló új alkotás lett a 2014-es verzió, de nem hazudtolja meg a "nagy elődöt" sem. Rengeteg olyan ismerős motívummal találkozhatunk, mint az esetlen, dinoszauruszmozgású óriásrobotok vagy az egyes embereket védő mechanizmus, amely meggátolja, hogy a Robotzsaru megtámadhassa őket. Ám a 80-as években még erősen ható, a kegyetlen vállalati rendszert kiketzdő kritikát leváltotta a jelenünkre sokkal jobban értelmezhető, a mindenható, Steve Jobs-jellegű vezérigazgatók elé tartott görbe tükör és a kínai tömegtermelés ügyes fricskája. A Közel-Keleti országokba robotkatonákkal "szállított", kényszerű demokrácia, és annak az USA-ba showműsorként közvetített képe sem lehet idegen a nézőnek, ahogy a Samuel L. Jackson figurája által zseniálisan, már-már paródiába fordulóan elszánt patriotizmussal vezetett, totálisan egyoldalú és elfogult, ám profinak mutatott politikai és közéleti megmondóműsor sem. Semmi olyat nem látunk a vásznon, ami ne venne körbe éppen most is, csak kisebben, de a vázolt társadalom messze nem olyan irreális, mint amilyennek gondolni szeretnénk.

Az eredeti filmben nem létező Dr. Norton figutája a moralitást hozza be a sztoriba, míg a kibővített jelenlétű feleség az érzelmeket, maga a Robotzsaru karaktere pedig egyetlen változtatásnak köszönhetően jóval többrétegű konfliktust foglal magában. Itt ugyanis Murphy memóriája nem kerül törlésre, robotként is emlékszik emberi életére, családjára, tehetetlen dühével így már az első pillanattól együtt lehet érezni, lázadásának folytonos leverését és az agyával való babrálást is sokkal fájóbb nézni. Míg az eredeti Robotzsaru inkább hősként tekint főszereplőjére, addig az új film egy rabságából kitörni vágyó embert helyez az őt minden irányból manipuláló világ közepébe.

Joel Kinnanman remekül hozza a gyakran zavarodott, de alapvetően dühös és sarokba szorított, aranyszívű kemény zsaru karakterét, amit a Robotzsaru maszkja mögé bújva is megőriz. Az azért elég nagy színészi teljesítmény, hogy gyakran csak a szája állásával, maximum egy pillantásával kell dolgoznia, de Kinnaman simán megoldja. Gary Oldman, mint általában, tökéletes a morálisan tipródó zseni szerepében, Michael Keaton pedig egyetlen, éles tekintetű, de cukormázasan nyájas mosolyával megtestesíti azt a gerinctelen cégvezetőt, akitől mindannyiunknak feláll a szőr a hátán. Abby Cornish, mint tragikus sorsú feleség kifejezetten üdítő színfolt a hasonló szerepek között: nem sikoltozik, nem vinnyog, nem akadályozza vagy túldramatizálja a cselekményt, hanem cselekszik, kérdez és megért, már-már valódi nőnek érződik. Az akciók mennyiségére nem lehet panasz, minőségileg én egy kissé kevésbé rázó kézikamerát nem bántam volna, de a videójáték-esztétika szépen illik a robot-tematikába, úgyhogy ez legyen a legnagyobb bajom. A CGI is ugyanígy simul a jövő Detroitjának világába, ahogy a kifejezetten okosan modernizált kütyük is - nem estek ugyanis túlzásba, éppen csak annyival lettek futurisztikusabbak a telefonok vagy a monitorok, amennyi fejlődést a következő pár évben valószínűleg a saját bőrünkön is tapasztalni fogunk. A korhatáros (értsd: vér nélküli) erőszak ugyan lehet, hogy tényleg visszavesz az akció valósághűségéből, de talán kárpótolnak érte a profin kivitelezett jelenetek. A Robotzsaru pedig, akárki akármit mond, szerintem igenis menőbben néz ki feketében.

Ne a klasszikus Robotzsaru újraforgatására számítsunk tehát José Padilhától, de a Braziliában már sokszorosan bizonyított rendező kezei közül egy aktuális témákba kóstoló, néhol fájóan reális, de végig szórakoztató és értelmes akciófilm került ki.