Aki próbált már a Szigeten pontosan odaérni egy koncertre, az tudja, hogy valami mindig közbejön (például a tömeg-közlekedés) – hát így nem értünk oda tegnap az Imagine Dragons koncertjére, de így sem unatkoztunk, sőt!
Szegény Placebo is belecsúszott a "jaj, már megint jönnek a Szigetre?" előadók kissé kellemetlen kategóriájába, és igaz, ami igaz, tényleg nem kell nekik külön megmutatni a térképen, hogy merre van Budapest. Már 2001-ben is kikeltek a Nagyszínpadon a homofóbia ellen, most egy kicsit megszelídülve, de ugyanolyan profin tették a dolgukat. És hát azért Stefan Olsdal szivárványszínű basszusgitárja, valamint Brian Molko énekes/gitáros "peace" felkiáltásai még mindig elég egyértelmű állásfoglalást jelentettek...
Meg aztán van is nagy adag szociális és társadalmi érzékenység a bandában, hiszen közösségi oldalaikon rendszeresen állnak ki ember- és melegjogi kezdeményezések mellett, de legutóbb például egy gázai segélyakció érdekében kampányoltak. Mindebből élőben nem sok minden jön le, merthogy Molko nem beszél lyukat a közönség gyomrába, inkább csak egy beköszönés, aztán jöhetnek a dalok.

(Fotó: Sziget Festival Official Facebook)
Azok meg jöttek is, főként az újabb termésből (6-6 nóta a Medsről és a tavalyi Loud Like Love korongról), így aki nem volt keményvonalas fan, az bizony ásítozott, nézelődött és beszélgetett. Volt ilyenből körülöttem néhány. Azért az még a széles tömegeknek is megy, hogy "every me, every you", de amúgy inkább a visszafogott érdeklődés volt a jellemző. De csak addig, amíg a talpig feketébe öltözött (jó, Fiona Brice hegedűs/billentyűs hölgy csak egy falatnyi ruhácskáról gondoskodott) brit csapat bele nem csapott a szett vége felé a Meds-Song to Say Goodbye-Special K-Bitter End slágerparádéba, és láss csodát, mindenki megélénkült - még az addig az arányokkal hadilábon álló hangmérnök is.
A Placebo szokásához híven ezúttal is mindenféle sallang, körítés vagy felhajtás nélkül elzenélt közel másfél órán keresztül, egy hármas ráadással, amit a Kate Bush feldolgozással, a Running Up That Hill-el nyitottak (bár ennek annyira nincs köze az eredetihez, hogy akár a saját daluknak tekinthetjük). Az Infra-Red végén még alapos gitárgerjedést produkált a húros részleg, élén a csini kleopátra frizkót viselő Molkóval, majd taps, meghajlás és búcsú. Azért azt biztosra veszem, hogy a közönség női képviselői némileg szomorúan vették tudomásul, hogy a dobos Steve Forrest nem szabadult meg az atlétájától a buli alatt...
De azért történt más is, egy idősávban a fesztivál-kedvenc koncertjével, sőt, rögtön a Nagyszínpad „árnyékában”, az A38 sátorban:
Egy zongoránál ülve is meg lehet őrülni, és meg lehet tölteni a Placeboval egy idősávban a fesztivál 2. legnagyobb színpadát( na jó, sátrát). És a bejárat előtti füves terepet. És meg lehet őrjíteni a tömeget is. Mit megőrjíteni?! Föld körüli pályára állítani! Nem kell hozzá más, mint egy adag zsenialitás, egy zongora, pár hasonlóan zseniális zenésztárs, és Tom Odell. Lesz ott aztán sátorénekeltetés, repkedő zongoraszékek (a billentyűsöknél nem divat a hangszer szétverése/ felgyújtása) és fűben csendesülős katarzis a sátor előtt.
Amiből magunkhoz térve aztán Miles Kane koncertjére eszméltünk ugyanott, de ez azért elmaradt valamelyest a várakozásainktól. Talán Skrillex vonzotta jobban a tömegeket, talán a közönség nem volt a toppon, de tény, hogy minden zsenialitása ellenére Mr. Kane csak félig töltötte meg a sátrat. Ettől még zeneileg tökéletes, abszolút feddhetetlen koncertet produkáltak, egy olyan Pleased to meet you-val, amit bevállalni is kevesen mernének, nemhogy így eljátszani. Azért a végére megtalálta a közös hangot zenész és közönsége – utóbb kiderült, hogy a ez utóbbi nem találta a sajátját. A koncert utolsó néhány énekeltetős dala viszont végre egy hullámhosszra állította a tisztelt egybegyűlteket, úgyhogy azért csak sikerült berobbantani azt a sátrat.
Skrillex egyszemélyes dubstep-tucc-tucc showja nem pöckölte meg az ingerküszöbünket, úgyhogy a kevesebb tömeg vonzerejétől támogatva inkább megnéztük a Vad Fruttikat, ahol az énekes Marci meg is köszönte, hogy másokkal együtt - megtelt a Pefőti-VOLT sátor - őket választottuk a sztár Dj-vel szemben. Ennek örömére el is nyomták az Éjszakát, mert ahogy a frontember mondta: "ne érezzük, hogy kimaradtunk a XXI. századból".

(Fotó: Demjén Zoltán)
Fesztivál lévén a VF is a tutiban kotorászott, olyan kihagyhatatlan dalokkal, mint a Kemikáliák, a Szemben a nappal, a Lehetek én is, a Nem hiszek, vagy az új verzióban előadott, szinte dubstepbe hajló (Skrillex megidézés part II.) Sárga zsiguli. És végre, végre egy magyar zenekar, amelyik nem "Lovastábor 88" feliratú, kifakult pólóban pattan a deszkákra, hanem törekszik valamifajta egységes kinézetre. Nem lehet rosszat írni rájuk, a közönség is kajálta őket, szóval édes volt ez a Frutti.
Hogy ne csak a zenéről szóljon a szerdai napunk, meglátogattuk a Háttér Társaság a Melegekért sátrát a Civilfaluban, hogy kitöltsünk egy kvízt, és megtudjuk, hogy az a legkevésbé fenyegetett a fertőzésekkel szemben, aki a "rúd" innenső végén van orális szex esetén; és míg az ideiglenes egynemű házasság gondolatával kacérkodtunk, betoppant egy orosz (lány)pár, akik örültek annak, hogy nálunk van Pride. Még merje azt mondani valaki, hogy nem toleráns ez az ország...

Búcsúzóul pedig felkerestük Robin Williams emlékfalát, ahol egy Washingtonból kis hazánkba vetődött szigetelő mesélt csillogó szemmel arról, hogy gyerekkorában napjában többször is megnézte a Mrs. Doubtfire-t. A színész méltatásánál már csak akkor csillogott jobban a szeme, amikor elárulta, hogy náluk nemrégiben legalizálták a marihuánát, így simán házhoz is lehet rendelni, akár egy pizzát. Mindennek fejébe azt is hozzátette, hogy mekkora flash már bankkártyával fizetni a fűért; de felelős honpolgárként gyorsan megemlítette, hogy ebből legalább az országnak is van adóbevétele. Hümmögtünk egy sort, majd elindultunk a HÉV-hez, hogy a BKK-s információs-kaller-jegyszedő bácsi magasra emelt mutatóujjal hívja fel a figyelmünket arra, hogy biza a zöld vonatocska 8 percenként közlekedik az éjszaka közepén is. A Sziget tehát nemcsak fesztivál-, de csodaköztársaság is.

Egy fosztogató, egy bérgyilkos, egy fejvadász (és az izomembere), egy gyászoló apa - mégis mi lehet közös ezekben a figurákban? Csupán annyi, hogy ők alkotják a galaxis legvalószínűtlenebb "szuperhős"-csapatát. Az alapvetően sci-fi környezetben játszódó történet már azzal, hogy hőseinek nem ad klasszikus értelemben vett szuperképességeket, magasan kitűnik a többi képregényfilm közül. Hiszen mindőjük emberfelettisége külső okokkal magyarázható: Gamora (Zoe Saldana), Mordály (Bradley Cooper) és Groot (Vin Diesel) is kisebb-nagyobb genetikai módosítások miatt olyanok, amilyenek, Peter Quill (Chris Pratt) okos kis kütyüket használ míg Drax (Dave Bautista) egyszerűen csak erős. Senkit nem csípett meg semmilyen mutáns állat vagy kólintott fejbe egy radioaktív meteor. Amellett pedig, hogy egyikőjök sem "szuper" mégcsak nem is hősök. Önös érdekeiktől vezérelve kerülnek egymással kapcsolatba, amiből aztán hasonlóan önző szövetség lesz, amit egyértelműen sokkal jobb és szórakoztatóbb nézni, mint a huszonvalahanyadik önzetlen, önfeláldozó szuperember kalandjait. Természetesen azért ez a kis csapat is összekovácsolódik a végére és az igazi hősies szerepvállalás sem marad el, de az út, ami odáig vezet olyan zseniális humorral, akcióval és folytonos pátoszrombolással van kikövezve, hogy öröm nézni.
A galaxis őrzői pedig nemcsak, hogy megengedi, de egyenesen támogatja, hogy nevessünk rajtuk - aztán meg, ahogy megszeretjük őket, velük. Az egyszerű, de végig izgalmas és mozgalmas, sűrű sztorit egyértelműen a karakterek viszik el a hátukon, miközben rajtuk keresztül egy olyan világot ismerünk meg, amiből nagyon szeretnénk többet is látni. A hősök is ettől a titokzatosságtól és a remekül megírt személyiségüktől lesznek érdekesek: mindannyiukról tudunk ugyan valamit, de csak éppen annyit, hogy a vége főcím után is birizgálja a fantáziánkat, hogy mit tartogathatnak még. Ezt a sort (is) persze Peter vezeti, akinek eljátszásával Chris Pratt tényleg hatalmasat szakított, de még akinek ismeretlenül is cseng a neve garantálom, hogy néhány perc alatt bebizonyítja, ráöntötték a figurát. (Aki pedig ismeri, annak valószínűleg nem is kell többet mondanom.)

Jó, sőt egyenesen zseniális kávé a Szigeten? Igen, van. De, van, tényleg! Eleve bíztató az (olasz) kávé szerelmeseinek, ha az árlista ristrettoval kezdődik, de ez fokozható egy tökéletesen krémes capuccino-val, és a fülig érő mosollyal, amivel készítik. Persze az sem mellékes, hogy a kávé íze magasan veri nem csak a szigetes átlagot, de sok "kinti" kávézóét is. Ha jó kávét kerestek a fesztiválon, ennél a kis zöldes csodánál tegyétek! Megtaláljátok őket a Nagyszínpad jobb oldalánál lévő büfészigeten.
Hatvan pincészet kínálatából válogathat a közönség a jövő hétvégén hetedik alkalommal megrendezendő Győri Bornapok - bor-, borlovag és gasztronómiai fesztiválon, amelynek sztárfellépője szombaton este Tom Jones lesz.
H
A film, ami után elkezdtünk félni még a Gazdálkodj okosan!-tól is, miközben titkon vágytunk rá, hogy a padlás egyik elhagyott zugában rátaláljunk a mágikus társasjátékra. A fantáziavilág és a valóság olyan kézzelfogható, szórakoztató és éppen eléggé borzongató elegye, hogy aki gyerekkorában találkozott vele, annak mélyen beépült az emlékezetébe az autók között grasszáló zebra képe - ahogy Robin Williams figurája is. A gyerekkorában szerencsétlenül járt Alan karaktere egyszerre vicces és tragikus, gyerek és felnőtt, komoly és komolytalan, de teljes mértékben szerethető - ahogyan maga a film is.
Az egyik legikonikusabb Robin Williams film, már ha több tucatnyi remek szerep és alkotás között lehet ilyet mondani. Keating tanárúr figurája valószínűleg minden nézőt egy pillanat alatt magával ragadott és ette a sárga irigység, hogy neki nem jutott ki ilyen tanárokból. A film megmutatta a diákoknak és nekünk is, milyen teljes szívvel élni, a társadalom éppen elfogadott normáival szembeszállva felvállani önmagunkat, miközben azt sem titkolta el, hogy ezért rengeteg fájdalommal és talán tragédiával is kell fizetni. Aki a film után nem álmodozott arról, hogy a kedvenc versét a pad tetjére állva szavalja el, az nem ezt a filmet látta.
A szerep, ami végül Oscar-díjat ért Williamsnek - pedig, mint ahogy azt sokan, jóval előtte megérdemelte volna. A végtelenül bölcs és emberi professzor, aki a fiatal főhőst próbálja élete alakításában segíteni kicsit olyan, mintha csak a Holt költők társaságának tanár-figuráját látnánk újra, jópár év és sok gyász után. A nézők fejében mindig is a nevettető szerepkörben bohóckodó Williamsről ez a film bizonyította be, hogy a drámai szerepekben legalább ugyanolyan erőteljes, ha nem jobb, mint ha viccelődnie kell. Na persze ez nem tartotta vissza a védjegyévé vált improvizálástól, gondoljunk csak a gyászoló professzor feleségéről szóló monológjára!
Ha lenne olyan kategória, hogy "Filmek, melyekért egyes színészeknek kijárt volna az Oscar, mégis másért kapták meg", akkor Robin Williams esetében ez a film tartozna oda. Terry Gilliam szívszorító drámája egy zavarodott hajléktalan, Parry (Williams) és egy felfuvalkodott rádiós, Jack (Jef Bridges) furcsa barátságáról egy maga is fura, fantasztikus elemekkel átszőtt, keserédes mese arról, mit is jelent embernek lenni - avagy mit jelent hibázni, és együtt élni a hibáinkkal. Az elesett Parry fejében élő küldetésének teljesítésével próbálja feldolgozni szerelme halálát, Jack pedig vezekelni saját hibáiért. Williams, mint oly sokszor már, a mágikus, vicces, ám legbelül tragikus tanár-figuraként vezet végig ezen a különös utazáson.
A Danny DeVito rendezte (!), szinte majdhogynem teljesen ismeretlen, 2002-es fekete komédia a szórakoztató gyerekműsorok korántsem szívárványos jókedvvel bélelt kulisszái mögé vezeti be a nézőt, kifogástalan humorral. A megélhetésükért színes, szőrös állatoknak beöltöző és gyerekekkel bájolgó felnőtt férfiak nézettségért és hírnévért folyó vérre menő küzdelme láttán az embernek a film első percében leesik az álla és a végéig a padlón is marad. Aki szereti a sötét, abszurd humort és a szürreálisba forduló karaktereket, az mindenképp pótolja, ha nem látta a filmet. Ó, és Williams rémisztően bájos mosolyát, amitől a hideg futkos az ember hátán, tanítani lehetne.
A Madárfészek igazi sírva nevetős komédia igenis komoly tartalommal - aki ennél többre kíváncsi az nézze meg a filmet, vagy keresse az Átrium Film-Színház színpadán, Őrült nők ketrece címmel. A fiuk kedvéért decens, heteroszexuálist alakító meleg kabaré tulajdonos és transzvesztita előadóművész párja egy egész estén keresztül próbál megfelelni a fiú menyasszonyának konzervatív szüleinek. A helyzetben rejlő alapvető humorfaktor mellett - kezdve azzal, hogy senkinek nem tűnik fel, hogy Nathan Lane nem nő - a család és a szeretet nemtől, vérszerinti köteléktől és szexuális beállítottságtól (vagyis igazából mindentől) független voltára világít rá magától értetődő természetességgel, miközben szakadunk a röhögéstől. Tette mindezt még azelőtt, hogy a téma igazán mainstreammé vált volna! Emellett egy a kevés olyan film közül, amiben jól sikerült egy történet színpadról filmvászonra való átemelése.
Robin Williams egyik legkedvesebb vígjátékán, szem nem marad szárazon, bár sokkal inkább a nevetés váltja ki a könnyeket, mint a dráma. Daniel Hillardot, a híres szinkronszínészt egyszerre több csapás is sújtja. Váratlanul elveszti az állását, és felesége, Miranda is megelégeli a viselkedését, így még egy válás is a nyakába szakad. A bíróság döntése kegyetlen, Daniel elveszti mind a két gyerekét, bár hivatalosan hetente egyszer láthatja őket. A kétségbeesett apa úgy érzi, a heti egy alkalom neki nem elég és őrült tervet sző: középkorú özvegyasszonynak adja ki magát és Mrs. Doubtfire néven jelentkezik az álláshirdetésre, amelyben volt felesége házvezetőnőt keres. A kacagtató vígjáték igazi családi film, amit nem csak a felnőttek, de a gyerekek is rendkívül élvezni fognak, esős délutánokra ideális program.
A magyar nézők számára persze nem Williams, hanem Mikó István (egyént hasonlóan remek) hangján szólalt meg az imádnivaló kék behemót, de ez semmit nem vett el a Dzsinin is átsugárzó zsenialitásból. Saját, korábbi (és azután is gyakran játszott) szerepeinek esszenciájakén Williams Dzsinje egyszerre tanítója, barátja és házi komédiása Aladdinnak, miközben nevettetve mutatja meg a gyerekeknek, mit is jelent a barátság vagy a hatalom. Az, hogy Dzsin az egyik legszéleskörűbben kedvelt és idézett Disney-karakter - a cuki animáción túl - igazából csakis Williamsnek köszönhető.
Természetesen nem maradhat ki a kedvenceink közül a legelső bohócdoktor. A történetet Dr. Hunter Adams valós története ihlette, és a főszereplő karaktere teljesen összeforrt Williamsével. A film egy nem hétköznapi orvosról szól, aki úgy dönt, hogy a "nevetés a legjobb orvosság" jeligét tényleges gyógyításra használja. A kórház legkisebb lakói hamar megszeretik a folyton bohóckodó orvost, ám az ortodox vezetés mindezt nem nézi túl jó szemmel. Adams később úgy dönt, hogy egy "törvényen kívüli" kórházat hoz létre, ahol mindenkit szívesen látnak, attól függetlenül, hogy van-e társadalombiztosítása, vagy szegény, mint a templom egere. A Patch Adams egyszerre megható, elgondolkodtató és esetenként meg is ríkatja a nézőt. Érdemes időről-időre újra elővenni és megnézni, egy bevált gyógyszerhez hasonlóan a fenti hatást mindig el fogja érni. 
Még mielőtt bárki megvádolna vele bevallom, nem vagyok egy hatalmas Blink-182 rajongó. Ha az lennék bizonyára kibekkeltem volna a porvihart és a koncertet sem hátulról, az unatkozó tömegből figyeltem volna, hanem az első sorokból, ahol, a hangokból ítélve történt is valami. Bár arra is kíváncsi lennék, hogy léteznek-e még, nagy számokban keményvonalas Blinkesek, akiknek nem csak az All The Small Things című szám jelentette tinédzserkori nosztalgiát hozza elő a banda, de élő bejegyzés a fejben vezetett kedvenc zenekarok-listán. És ez a jelenlévő emberek mennyiségéből sem igazán következtethető ki, hiszen konkrétan a Szigeten tartózkodó emberek 99% ott tolongott valahol a Nagyszínpad előtt - mert nem volt más alternatíva. Legalábbis a félhomályos padokon ücsörögve vagy valamelyik úton dülöngélve ivást kivéve. Ezért volt olyan lelombozó a közönség hátsó traktusában, mert az ott ácsorgók nagyrésze nem a koncertre iszonyúan kíváncsi, de a tömegiszony miatt hátrébb vonult emberekből állt, hanem karba tett kézzel unatkozó "járókelőkből".
Részemről a tegnapi nap fénypontjai a szó szerinti fénypontok, vagyis az egyre nagyobb mennyiségben fellógatott fénydekorációk számítottak. A bejáratnál fogadó, bűbájosan Mary Poppinsos esernyőkavalkád és az A38 sátor felé vezető fényalagút láttán az ember tényleg úgy érzi kicsit, hogy valamiféle csodaországba csöppent, amire a telihold és egy, valamelyik utcaszínház díszleteként felállított sárkány még rá is erősít. De vannak itt hatalmas virágok, fákról lógó medúzák és fényfüzérek, amik alatt sétálva úgy általában kicsit kevésbé tűnik rémisztőnek az elkerülhetetlen eltévedés. Hiszen az idei fesztivál sem indulhatott el néhány színpad átpakolása nélkül, aminek biztosan van valami stratégiai értelme, de így, egyetlen (fél) nap után csak arra volt jó, hogy úgy érezzem magam, mint egy kísérleti patkány, akinek azért módosítottak a labirintusán, mert már túl gyorsan eljutott a sajtig. Persze önmagában dícséretes, hogy a magyar zenéknek otthont adó, idén éppen Petőfi Rádió - VOLT Fesztivál névvel ellátott színpad közelebb került a bejárathoz, de a néhány percnyi Fish! utáni, a változtatás miatt bekövetkezett teljes összezavarodás már annyira nem volt jópofa. Na meg az sem, hogy így jelentősen lecsökkent a színpad előtti tér, de ezen már igazából meg sem lepődöm.
Hatvanhárom éves korában meghalt Robin Williams Oscar-díjas hollywoodi komikus, színész, rendező és producer.
Bastille
Az alig négy éves múltra visszatekintő Bastille mindjárt első alkalommal a Sizget Nagyszínpadán kapott helyet, nem is véletlenül. A négytagú, indie pop/rock-ot játszó brit formáció amellett, hogy 2013-ban elvitte a Legjobb Új Zenekarnak járó Brit Awards-ot elég gyorsan nagy népszerűségre is szert tett, leginkább Oblivion című, valóban szép szerelmes számuknak köszönhetően. Hogy a - főképp fiatal lányok generálta - hype-nak meg is tudnak-e felelni az néhány napon belül kiderül, mi mindenesetre reméljük, hogy élőben is le tudják venni a lábáról a közönséget.
Az ugandai származású észak-londoni srácról már két évvel ezelőtt megjelent Home Again című albuma kapcsán is sok jót elmondtunk, de nagyon várjuk, hogy élőben is láthassuk, mit tud. Már tavaly is a meghívottak között szerepelt, de koncertjét az utolsó pillanatban le kellett mondania, így a magyar közönség most találkozhat vele először. Kiwanuka
Ha van, aki egy másodpercet sem késett a Szigetről, az Macklemore és Ryan Lewis. A Ryan Lewis producer-fotós és Ben Haggerty alkotta hiphopcsapat az idén négy Grammyt kapot első albumára, a The Heistre (és annak gigaslágerére a Thrift Shopra), a rapkategóriákon túl nekik ítélték az év legjobb új művészeinek járó elismerést. Azt egyelőre még találgatjuk, ők lesznek-e az új Beastie Boys, addig meg a világért ki nem hagynánk azt a produkciót, amelyért most megőrül a világ.
Harmadik alkalommal rendezik meg az Állatkertek Éjszakáját, ezúttal tizenhárom magyarországi helyszínen. Az eseményre augusztus 29-én, pénteken kerül sor a budakeszi, budapesti, debreceni, győri, jászberényi, kecskeméti, miskolci, pécsi, poroszlói, szegedi és a veszprémi állat-
Az Állatkertek Éjszakáját 2012-ben évben rendezték meg először. Akkor országszerte nyolc helyszínen várták programokkal az érdeklődőket. Az első alkalom sikerén felbuzdulva a következő évben már tizenkét intézmény csatlakozott a kezdeményezéshez. A két éve megkezdett hagyomány természetesen idén is folytatódik, ám ebben az évben már tizenhárom bemutatóhely kínál különleges programot az érdeklődőknek az Állatkertek Éjszakája keretében. S.jpg)

Az “élvezet szabadsága” szlogen azt engedi meg a szervezőknek, hogy szabadon válogathassanak a klasszikus zene legnagyobb darabjai közül a reneszánsztól egészen a kortárs magyar kamarazenéig, és olyan művészek játszhassanak a Szivárvány Kultúrpalota színpadán, akik nagyon ritkán láthatók Magyarországon, vagy Kelet-Európában.
Dumapárbaj címmel augusztus elején kezdik el forgatni a Dumaszínház két ismert tagjának főszereplésével készülő mozifilmet, amelyben Hadházi László Karinthy-gyűrű díjas humorista és Kiss Ádám, a Dumaszínház legfiatalabb tagja kel versenyre egymással a vásznon.
A Lucy (16) Luc Besson eddigi legfurcsább alkotása. A filmben keveredik a sablonos akciófilm a filozófiai mélységeket kapargató sci-fivel, az eredmény pedig 90 percnyi agymenés. A Lucy kicsit zagyva, kicsit felületes, de popcornnal és kólával jól csúszik. (SPOILER!)
A dögös, ám nem túl eszes Lucy (Scarlett Johansson) Taiwanon éli hedonista életét, mikor új pasijának hála belecsöppen egy drogcsempész üzletbe. 
Némileg meglepő volt, hogy a poszt-rock színtér évtizedes múltra visszatekintő zajbrigádja, a 65daysofstatic, októberi koncertje után, ezen a nyári miniturnén újra útjába ejtette Budapestet. Váratlan, de a történtek vad fényében örvendetes húzás volt ez tőlük, és alig hiszem, hogy az A38 Hajót augusztus 5-én kényelmesen megtöltő közönség másként vélekedne erről. 


Életének 57. évében hosszas betegség után halt meg a magyar színész.
Csütörtöktől három napig a Cinema City mozijaiban látható a Monty Python utolsó előadása. Ahogy húszezren a londoni O2 Arena nézőterén, úgy mi a moziban ezeregyedszer is sírva nevettünk a csapat humorán
„Monty Python? Csak egy csapat vénember, akik megpróbálják újraélni az ifjúságuk és egy halom pénzt keresni!” – ezekkel az örökbecsű szavakkal reklámozta Mick Jagger a brit komikuscsapat londoni fellépéseit. Szerepe szerint egy koncertre készülve, amelyiken olyan dalokat ad elő, amelyeket már akkor múlt időben emlegettek, amikor a Monty Python még csak bontogatta a szárnyait.
Bill Murray hollywoodi színész kölcsönzi hangját Balunak, a medvének A dzsungel könyve című Disney-klasszikus játékfilm-feldolgozásában.