Csütörtöktől három napig a Cinema City mozijaiban látható a Monty Python utolsó előadása. Ahogy húszezren a londoni O2 Arena nézőterén, úgy mi a moziban ezeregyedszer is sírva nevettünk a csapat humorán

„Monty Python? Csak egy csapat vénember, akik megpróbálják újraélni az ifjúságuk és egy halom pénzt keresni!” – ezekkel az örökbecsű szavakkal reklámozta Mick Jagger a brit komikuscsapat londoni fellépéseit. Szerepe szerint egy koncertre készülve, amelyiken olyan dalokat ad elő, amelyeket már akkor múlt időben emlegettek, amikor a Monty Python még csak bontogatta a szárnyait.

A Monty Python csak azért állt össze a tíz előadásra, mert pár éve elvesztettek egy szerzői jogi pert, és kellett a pénz – ezt pedig már John Cleese, a komikuscsapat egyik tagja nyilatkozta néhány hónapja. Szerepe szerint becsmérelve egy kicsit a Monty Python Repülő Cirkusza című show-val, majd filmjeivel ismertté vált, 1980 óta azonban egyáltalán nem aktív társaságot.

Na így kell tesztelni a nemzetközi bulvársajtót és az emberi hülyeséget: megfelelő mennyiségű előítélet és becsmérlés előzte meg a gigahaknit, miközben ez saját közönségüket láthatóan csak még jobban feltüzelte. Az első előadásra 43 másodperc alatt kelt el az összes jegy – várható volt, hogy az utolsó előadást filmre veszik, így az abszurd humorra vevők világszerte tanúi lehetnek annak, ahogy a Monty Python még élő maradéka hamuvá égeti magát.

Az utolsó, július 20-án az O2 Arenában rögzített fellépést csütörtöktől három napig (7-én, 9-én és 15-én) a magyar közönség is láthatja a Cinema City mozijaiban. A több mint kétórás, zenei betétekkel és a Repülő Cirkuszból kicsípett eredeti jelenetekkel súlyosbított szkeccshalmot „emberiességi okokból” szünet szakítja meg (idézet Galla Miklóstól), így ki-ki eldöntheti, képes lesz-e utána újra nekifutni a puha párnával elkövetett kínzásnak.

Na de mit is tud ez a csapat vénember, Michael „de jót szoktam aludni a dokumentumfilmjein” Palin, John „négyszer vált el” Cleese, Terry „brit” Gilliam, Terry Jones, Eric Idle és persze, ki ne hagyjuk, a csapat egyetlen igazi nője, Carol Cleveland „a legjobb” Gary Chapman halála után 25 évvel? Se többet, se kevesebbet, mint 45 éve, amikor berobbantak a köztudatba. Abszurd, az ostobasággal és az előítéletekkel szemben maximálisan tiszteletlen, börleszkszerűen mocskos humorral, húsvágó bárd élességű és finomságú poénjaikkal, saját magukon is röhögve bolondozzák végig az előadást. Mögöttük pedig egy profi táncos-énekes csapat igyekszik megmutatni, hogyan is kell Monty Python-musicalt csinálni. (A Spamalot című darabbal minden vélt hasonlóság csak a véletlen műve)

Így igazi meglepetést – Stephen Hawkingot leszámítva – legfeljebb a spanyol inkvizíció hoz a produkcióban. Aki eddig sem szerette a Monty Pythont, az most sem kerül közelebb hozzá, aki viszont ezredszer is képes a térdét csapkodni, ha beugrik a színpadra három inkvizítor, netán John Cleese és Michael Palin a döglött kék norvég fölött sorolják fel a brit sajtpultok választékát, vagy ahogy batley-i nőegylet előadja a Pearl Harbor-i csatát, az most sem fog csalódni.

Mi utóbbiak közé tartozunk. Persze nem is mernénk több rosszat írni a Monty Python Live (mostly) című produkcióról. Félünk a vérnyúl bosszújától.