Danny Boyle jelenleg az egyik legsikeresebb angol rendező. Már a számára Oscar-díjat hozó Gettómilliomos előtt kultuszfigura lett a Trainspotting-al, tavaly nyáron pedig több millió ember követte a televízióban a londoni olimpiai játékok általa rendezett, három órás nyitóműsorát. Sikerei elimeréseként II. Erzsébet lovaggá szerette volna ütni, ám ő visszautasította a megtiszteltetést. Erre 1969 óta nem volt példa, akkor John Lennon nem kért a címből.
"Szerencsés vagyok, mert sok pénzt keresek a munkámmal és az embereknek tetszik, amit csinálok, de ettől még nem hiszem, hogy többet érek másoknál. Ezzel nem kritizálni próbálom azokat, akik elfogadták a lovagi címet, de én nem akarok kiváltságos lenni. Nekem elég, ha szabad, másokkal egyenlő átlagpolgár lehetek." - magyarázta döntését Boyle.
Az angol rendező legújabb, különlegesen fordulatos thrillere, a Transz (Trance, hazai bemutató: június 6.) iránti lelkes várakozás mellett magánéletével is szolgáltat témát a médiumoknak. A film forgatásán ugyanis összejött a film egyik főszereplőjével, Rosario Dawson-nal. A pár sokáig tagadta, hogy a munkakapcsolaton túl is volna köztük valami, de miután múlt augusztusban egy fotós rajtakapta őket, amint a brightoni tengerparton csókolóznak már nem csinálnak titkot a viszonyukból.
A Budapesti Pálinkafesztivál nyolcadik alkalommal kerül megrendezésre, ám most a szervezők a Vár helyett a Design Terminál mögötti parkot választották helyszínül. Harmadik éve kiválasztják az Év Pálinkáját is, 2013-ban a szilva és a barack után a meggy kerül sorra, a különleges párlat tíz hazai főzde tizenkét prémium meggypálinkájának blendjeként áll össze.
Kábelekből készült táskák, bicikligumiból készült övek, személyre szabott ékszerek, egyedi lakberendezési tárgyak és persze rengeteg különleges ruhadarab is megvásárolható a Veres Pálné utca 3. szám alatt található dizájner stúdióban, a 
Az előzményfilmek mindig is óriási kérdőjelként tündököltek Hollywood egén, a következő kérdéseket vetve fel: kell-e, jó lesz-e, érdemes-e elkészíteni őket? Nos, az Óz esetében a válasz egyértelműen: nem. Az 1939-es Óz, a nagy varázsló, Judy Garlanddal a főszerepben, az idősebb korosztályból még sokaknak ma is nagy kedvence, az azonban biztos, hogy az Óz, a hatalmas senki szívében nem fog ilyen státuszt betölteni.
Az idézett mondat a közönség egyik, holland tagjától ered, aki Amszterdamból repült ide, csak koncert miatt, és egyáltalán nem bánta meg a döntését. A PeCsa színültig megtelt emberekkel, lévén a jegyeket az árusítás első hetében szétkapkodták, ami látszott is a felsorakozott tömegen. Ám amikor Winston Marshall, valószínűleg rutinkérdésként megkérdezte, ki nem magyar közülünk, a teremben állók felének magasra lendült a keze. Ezután az együttes ötletétől vezérelve tapssal köszönték meg nekünk, mint házigazdáknak, az estet. A gesztus igazán kedves volt, de híven tükrözi a koncert egyetlen hibáját: a PeCsa bizony túl kicsi volt a Mumford & Sons rajongótáborának. A turné legkeletebbi állomásaként ugyanis nem csak Romániából, hanem Oroszországból vagy Horvátországból is utaztak ide, de németek és spanyolok is voltak szép számmal, arról nem is beszélve, hogy egy egész kis svéd különítmény lebegtette zászlóját a nézőtér közepe táján. Az élvezetes fesztiválhangulatot biztosító multikulturális közönség viszont még akár ugyanennyi fővel szívesen bővült volna, mint ahogy azt tette a turné több helyszínén, ahol a hatalmas érdeklődés láttán nagyobb csarnokba tették át az eseményt. Az, hogy nálunk ez elmaradt sokaknak okozott rossz szájízt még akkor is, ha ők maguk éppen bejutottak.
A mágia már a legelső számnál áthatotta a közönséget és láthatóan meglepte a banda tagjait. Az első hangok felcsendülésétől ugyanis kórusban zengtük az összes dal összes sorát, szokatlanul harmonikus és hangos háttérkórussá változva. Olyannyira, hogy az egyik, egyetlen gitárral előadott dal előtt külön csendre intették a lelkes közönséget, néha pedig csak némi ritmuskéséssel sikerült az együtt éneklést megvalósítani, ám az emberek ereje letaglózó volt. Szinte remegett a lábunk alatt a talaj ahogy mindenki egyszerre ugrált, tapsolt, üvöltött és dúdolt, mint egy óriásira duzzadt pajtamulatságban. A zenekar pedig cseppet sem volt érdemtelen erre a hatalmas szeretetre. Majd' két órás, intenzív koncertet adtak, Marcus Mumford az alapvető kedvességnek számító "köszönöm" tökéletes kiejtése és gyakori használata mellett egy "boldog nőnapot"-al is hozzájárult, hogy a rajongó lányok még szerelmesebbek legyenek belé. Hogy aztán félig keményen, félig poénból leteremtsen egy, az első sorokból idegesítően felkiabáló lánycsapatot. Senki sem látszott bánni a zenésznek, nézőnek is egyaránt pokolian izzasztó hőmérsékletet, a nagyobb slágereknél csapatosan másztak a lányok a vállakra, kérés nélkül lendültek a kezek, kezdődtek tapsorkánok, az éneklés pedig, ahogy említettem egy pillanatra sem szűnt. A fiúk egyik hangszertől mászkáltak a másikig, a vége felé annyira felpörögve, hogy a lépésekből ugrások és rohangálás lett, úgy élvezték a zenélést, mint kisgyerekek a játszótéri félórát, és közönségként - jó zene mellett persze - ez a legjobb dolog, amit kaphatsz.
