Az idézett mondat a közönség egyik, holland tagjától ered, aki Amszterdamból repült ide, csak koncert miatt, és egyáltalán nem bánta meg a döntését. A PeCsa színültig megtelt emberekkel, lévén a jegyeket az árusítás első hetében szétkapkodták, ami látszott is a felsorakozott tömegen. Ám amikor Winston Marshall, valószínűleg rutinkérdésként megkérdezte, ki nem magyar közülünk, a teremben állók felének magasra lendült a keze. Ezután az együttes ötletétől vezérelve tapssal köszönték meg nekünk, mint házigazdáknak, az estet. A gesztus igazán kedves volt, de híven tükrözi a koncert egyetlen hibáját: a PeCsa bizony túl kicsi volt a Mumford & Sons rajongótáborának. A turné legkeletebbi állomásaként ugyanis nem csak Romániából, hanem Oroszországból vagy Horvátországból is utaztak ide, de németek és spanyolok is voltak szép számmal, arról nem is beszélve, hogy egy egész kis svéd különítmény lebegtette zászlóját a nézőtér közepe táján. Az élvezetes fesztiválhangulatot biztosító multikulturális közönség viszont még akár ugyanennyi fővel szívesen bővült volna, mint ahogy azt tette a turné több helyszínén, ahol a hatalmas érdeklődés láttán nagyobb csarnokba tették át az eseményt. Az, hogy nálunk ez elmaradt sokaknak okozott rossz szájízt még akkor is, ha ők maguk éppen bejutottak.

Ettől függetlenül, ha egy szóban kellene összefoglalnom a Mumford & Sons budapesti koncertjét, akkor az a zseniális lenne. Az előzenekar, Jesse Quin utáni kényszerű átállást kivéve közel három óra önfeledt zene-élményben részesítették közönségüket a fiúk. A zenekar egyébként is multi-instrumentalista  négy tagját, Marcus Mumfordot, Winston Marshallt, Ben Lovettet és Ted Dwane-t egy háromtagú rézfúvós-szekció és egy hegedűt és gitárt cserélgető zenész erősítette a színpadon. Ami, tekintve, hogy a tagok maguk is legalább három-négy hangszeren játszanak egy egész nagyzenekar érzését keltette az emberben. A védjegyükké vált egyszerű, csupán rengeteg fényforrással kialakított színpadkép és a nézőtér feje fölé pókfonálként kihúzott izzósorok Szent Iván-éji mulatságokat idéző hangulatot keltettek, amibe az eleve sokszor Shakespeare szövegeire épülő dalok vagy még jobban beledelejeztek, vagy éppen kemény gitárfutamokkal rántottak ki belőle. De nem össze-vissza ugráltunk a két világ között, a Mumford & Sonsra jellemző, költőien finom ívek mind a szövegben, mind a zenében megtalálhatóak, így a lágy suttogásból hirtelen katartikus robbanásba való átlépés természetes, mégis idegen élményt nyújtott, és talán éppen ez a zenekar sikerének titka. Sokan vannak, akik hasonló zenét játszanak, de valahogy mégsem úgy, mint ők. És ahogy ők játsszák, az varázslatos.

A mágia már a legelső számnál áthatotta a közönséget és láthatóan meglepte a banda tagjait. Az első hangok felcsendülésétől ugyanis kórusban zengtük az összes dal összes sorát, szokatlanul harmonikus és hangos háttérkórussá változva. Olyannyira, hogy az egyik, egyetlen gitárral előadott dal előtt külön csendre intették a lelkes közönséget, néha pedig csak némi ritmuskéséssel sikerült az együtt éneklést megvalósítani, ám az emberek ereje letaglózó volt. Szinte remegett a lábunk alatt a talaj ahogy mindenki egyszerre ugrált, tapsolt, üvöltött és dúdolt, mint egy óriásira duzzadt pajtamulatságban. A zenekar pedig cseppet sem volt érdemtelen erre a hatalmas szeretetre. Majd' két órás, intenzív koncertet adtak, Marcus Mumford az alapvető kedvességnek számító "köszönöm" tökéletes kiejtése és gyakori használata mellett egy "boldog nőnapot"-al is hozzájárult, hogy a rajongó lányok még szerelmesebbek legyenek belé. Hogy aztán félig keményen, félig poénból leteremtsen egy, az első sorokból idegesítően felkiabáló lánycsapatot. Senki sem látszott bánni a zenésznek, nézőnek is egyaránt pokolian izzasztó hőmérsékletet, a nagyobb slágereknél csapatosan másztak a lányok a vállakra, kérés nélkül lendültek a kezek, kezdődtek tapsorkánok, az éneklés pedig, ahogy említettem egy pillanatra sem szűnt. A fiúk egyik hangszertől mászkáltak a másikig, a vége felé annyira felpörögve, hogy a lépésekből ugrások és rohangálás lett, úgy élvezték a zenélést, mint kisgyerekek a játszótéri félórát, és közönségként - jó zene mellett persze - ez a legjobb dolog, amit kaphatsz.

A csupán csak két nagylemezzel rendelkező Mumford & Sons az ismertebb dalok mellett az anno még B-oldalra „száműzött" rejtett ékköveket is megcsillogtatta, a hol tündérmese-szerűen, fehérben csillogó, hol drámaian tragikus pirosban fénylő izzósorok és reflektorok pedig még tovább mélyítették ezt a fényt. Hatalmas élmény volt, de nem mondom, hogy megismételhetetlen. Hiszen a karrierjük kezdetén járnak csupán, ha jól csinálják hosszú évekig tehetik izgalmasabbá a zenei palettát, így talán arra sem kell olyan sokat várni, hogy újból felénk hozza őket a turnébusz. De olyan, bensőséges és kicsit egyfajta gyermeki rácsodálkozással átitatott, a sírás széléről önfeledt táncolásba fordító első este, mit a tegnapi, nem lesz még egy. Akik ott voltunk mázlisták vagyunk, ezt mind tudjuk. Azoknak, akik a kapun kívül rekedtek pedig  annyival azért szolgálhatok: ahogy már Shakespeare is megírta, „a férfi mind kalandor", jönnek még ők erre, csak tudni kell kivárni.