A 2007-ben alakult Bélaműhely Sound Art a zenélésen kívül, évek óta foglalkozik érdekesebbnél érdekesebb hangszerek építésével és megszólaltatásával. Az együttes a szimpla koncertezés mellett különböző workshopokat is tart, amelyeken gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt segítséget nyújtanak abban, hogyan készítsenek otthon hangkeltő eszközöket és szólaltassák meg azokat. A bátrabbaknak pedig azt is megmutatják, hogyan kell karmesterkedni. Nem tudtuk igazából elképzelni, hogy a sok furcsasággal, amit a teremben láttunk, hogy lehet koncertet adni, azonban amint elkezdődött a program mindent megértettünk.  A különböző eszközökből –  lábasok, serpenyők, fémhulladékok, bicikli alkatrészek – ügyesen összeeszkábált hangszerek mind „megszólaltak".  A koncert után pedig állíthatjuk: mostantól másképp járunk-kelünk a világban, mindent megkongatunk, megkopogtatunk, mert már tudjuk, szinte bármiből készülhet hangszer.

A nap folyamán kicsiben, de mi is megtapasztalhattuk milyen egy komplett zenekar elé kiállni - emelvényként stílusosan egy lefordított nagy kék fazék szolgált - és annak minden egyes tagjára külön-külön és együtt is odafigyelni. Elmondhatjuk, hogy nem könnyű akár csak öt-hat ember játékára is koncentrálni, számukra egyértelmű instrukciókat adni.

Miután „kivezényeltük" magunkat a legütősebb zenekar, a Bélaműhely zenei vezetőjével, Rimóczi Istvánnal készítettünk interjút. Az együttes az első lemezbemutatójára készül, március 22-én a Jurányi Produkciós Közösségi Házban tartják majd a koncertet.

Folyamatosan készítetek újabbnál újabb hangszereket, melyik a legfrissebb ezek közül?

A legutolsó egy műanyag csövekből készített fújós. Sok eszköz marad félben vagy negyedben, ezeket folyamatosan készítjük. Van úgy, hogy valaki hoz egy tárgyat otthonról, vagy az utcán talál valamit és azt hozza be. De van, hogy először agyalunk a hangszeren, fejben másfél éve készítünk egy basszus hangszert, ami húros. Most már több mint 20 hangkeltő eszközünk van.

Tanítjátok is a hangszerkészítést. Hogy zajlik egy ilyen alkalom?

Legutóbb nyáron szerveztünk hangszerépítő workshopot. Mindig a legegyszerűbb tárgyakat vesszük sorra, főleg „billentyűzetshakert" vagy szférafónt szoktunk készíteni. Ez utóbbi gégecsőből készül, de van, hogy konyhai edényeket hoznak a többiek. A workshop meghirdetésénél kiírjuk, hogy mit érdemes otthonról hozni, de mi is viszünk a saját készletünkből,  folyamatosan gyűjtünk dolgokat, hulladékokat, hogy legyen miből építeni. Az eseményen megmutatjuk, hogyan lehet ezekből az eszközökből hangot előcsalogatni.

A biciklidob szerintem frenetikus eszköz, ki tervezte?

Terebessy Tóbiással (Medence Csoport vezetője) közös találmányunk. Talán ez a leglátványosabb hangszerünk, a produkcióink alkalmával, ezt szinte kivétel nélkül mindenki ki szeretné próbálni. A többi hangkeltő eszközt (Papírkutya, Lábosszett, Slagszaxi / Kormánytilinkó, Felnidob, Bikephone, Teknőkotó, Fakutya, Kisbubi, Nagybubi, Óriáscajom) is többnyire együtt építettük a Medence Csoport iparművészeivel. Régre nyúlik vissza a kapcsolatunk, anno ők hívtak meg minket a Szigetre is, hogy a kiállítóterükön lépjünk fel. Azóta is dolgozunk velük. De nem csak idehaza szólaltatjuk meg hangszereinket. A Gettómarimbula (egy 200 literes olajoshordó tetejére szerelt marimbula szerkezet) egy nemzetközi produkcióhoz készült, megjárta Olaszországot, Franciaországot, Belgiumot, Angliát. Azóta készítettünk ilyet a Budapest Bábszínháznak is, ők csak Gettósüninek hívják a hordó oldalából kiálló csavarok miatt.

Említettél két nevet. Kik az állandó tagjai a zenekarnak?

Krolikowski Dávid, Horváth Richárd, Varga Merse, Molnár Bence és jómagam. De korábban Kopcsik Marci is velünk volt, aki fújós hangszereken játszott. Nagy Antal jön helyette, aki a lemezbemutató koncerten lép fel velünk először. Egy szám erejéig Marci is visszatér zenélni, és Szász Dánielt is hallhatják majd fúvós hangszeren játszani.

Egy Béla sincs. Bélaműhely Béla nélkül?

Nem egy Béláról lett elnevezve, hanem egy műhelyről, aminek korább tulajdonosát Bélának hívták. Bár onnan elköltöztünk, a név megmaradt.

A hamarosan megjelenő első albumotok címe Csácsúcsícsó, ez mire utal?

Angolul az egy-két-há-négy beszámolásnak a játékos megfelelője.

Mivel készültök a március 22-i lemezbemutatóra?

Lesz sok vidámság. Biztos, hogy megvezényeltetjük a közönséget, de emellett meglepetésekkel is készülünk. Úgy gondoljuk, hogy akik eljönnek, azok közül sokan az elmúlt két évben is hallgatták a számainkat, így ők sem unatkoznak majd.

A keményebb, az első lemezhez képest markánsabb ritmusok, még hangsúlyosabb elektro, itt-ott vadított hangzással, és az elmaradhatatlan dup-stepes beütéssel végigkíséri az albumot, de szinte minden dalban van egy olyan csavar is, amitől az adott szám kitűnik a többi közül és egyedi, felismerhető track lesz – és ezek azok a bizonyos kellemes meglepetések.

A címadó Exile-lal indít a korong, ami elég jó összefoglalását adja az egész albumnak is, bár a líraibb számokat nyilván nem ez képviseli legjobban. Itt-ott a kanyarban azért támad némi Depeche Mode utánérzésünk, de még bőven a tolerálható határon belül, és hát ki bánná ezt a hasonlóságot? A Miracle ehhez képest már-már himnuszként hatott, nem is beszélve arról, hogy első hallásra meg mertem volna esküdni, hogy Theo Hutchcraft helyett Chris Martint fogom hallani. De az első néhány akkord után tisztázódik a helyzet, autentikus Hurts dalról van szó, semmi Coldplay.

Hogy folytassuk a meglepetések sorát, a Miracle után a Sandman alapja a legerősebb váltás két dal között, amit volt szerencsém a közelmúltban egy albumon hallani. Viszont ennek ellenére, és a kissé héliumosnak ható énekhangokkal együtt is úgy kerek, ahogy van. Az éles váltás után aztán azon lepődünk meg, hogy nem lepődünk meg: a Blind talán az egyik leginkább Hurts-dal a lemezen. Kifejezetten szerethető, de talán az első a sorban, amiben nem találtam említésre méltó különlegességet. És az Only You-val kapcsolatban is hasonló érzéseim voltak: tökéletes dal a bandától, és bár nem az album legjobbja, de jó eséllyel lesz a koncertek egyik kedvence.

Ha már meglepetések: a tempósból a líraiba váltás is előkerül a Road-nál, de a kezdeti finomkodást azért később hanyagolják, és kifejezetten előnyére válik a refrén durvább, erősebb hangszerelése. Még azt a kis dub-steptre hajazó véghajrát is könnyedén megbocsátjuk, inkább egyensúlyba hozza a dalt, de kárt legalábbis nem tesz benne. És amiért a legelső hallgatásnál szigorúan szubjektív kedvencemet sikerült kiválasztani, az a Cupid vastag és húzós gitárja volt – igazi dögösített elektro.

A lírai dalok a lemez végére maradtak, a Mercy még hangzásában talán kevéssé, de az ezt követő négyből három dal – nevezetesen a The Crow, a Somebody To Die For és a Help is – kifejezetten a lágyabb hangvételt képviselik az albumon, és a The Rope is alig töri meg ezt az ívet. A delux edition további két dalt tartalmaz még: a Heaven szintén egy koncertkedvenc-gyanús dal, és igazán megérdemli a helyét az albumon, a Guilt pedig tökéletes lezárás egy szál zongorával, jobb befejezést tényleg nehéz lenne elképzelni.

Összességében ez a tizenkét dal egy kiváló albumot ad ki – hangulatában kicsit komorabb, mint elődje, meglepetésekkel tűzdelt és jól szerkesztett lemez, ha nem is minden pillanatában tökéletes. A Hurts ezzel a Happiness sikere után szintet lépett - újat, jobbat tudott alkotni, és kiválóan igazolja, hogy van még mit mutatniuk. A VOLT Fesztiválon pedig élőben is bizonyíthatnak majd.