Ha a zenei és az élvezeti értéken túl tanulságot is keresnék az LGT februári gigakoncert-sorozatában, minden bizonnyal azt találnánk, hogy Presser Gábor kiváltképp a szívén viseli a zenekarról készült fényképek és felvételek sorsát. A fotósokkal szemben támasztott, az alapvető szakmai elveknek is ellentmondó feltételek ugyan árnyékot vetettek a sokadik utolsó, nagy visszatérésre, mostanra már kiürültek a puskaporos hordók, amelyek fölött vitriolban áztatva forrongott a köz- és sajtóhangulat. Csak ez, az Aréna-koncert alkalmából kiadott album emlékeztet arra, amire - rossz eszközökkel ugyan, de - mindnyájunk Pici bácsija is megpróbálta felhívni a figyelmet: meg kell különböztetnünk az okostelefonjával kattintgató rajongót a műkedvelő amatőrtől, akárcsak a hírverseny nyomása alatt teljesítő sajtómunkást a fotóművésztől.

A Magyar Köztársaság Érdemes Művésze, a Balogh Rudolf-díjas Szebeni András válogatott, ízléses kötetbe rendezett fotói nem csak az LGT történetének három kiragadott, ám önmagában is jelentőségteljes állomására kalauzolnak el, de szimbolikusan végigvezetnek a Zenevonat teljes pályáján. Az 1979-es tabáni buli, az 1980-as Sándor Pál-féle forgatás, majd az 1992-es nyugati pályaudvari búcsúkoncert pillanatfelvételei keserédes utazásra invitálnak. Elindulunk a zenében oldódó mámoros szabadságeszménytől, majd a művészien bohém, ám végtelen alázattal telt karriercsúcson át a legendává lényegülés meghitt melankóliájához érkezünk.

A képeskönyv nem feltételez laikus tömeget. Kiinduló tézise, hogy az LGT-t, akárcsak a megörökített események praktikus ismeretanyagát nem kell bemutatni senkinek. Több generációs élmény, a köztudat és a korrajz része, melyet a képek csak hangulati és érzelmi árnyalatokkal színezhetnek élénkebbé, pontosabbá, részletesebbé. S éppen ebben rejlik a fotóművész érdeme. Képes megragadni az adott térben, időben és közösségben aktuálisan uralkodó életérzés esszenciális elemeit, aminek következtében két, látszólag teljesen egyforma beállításból lencsevégre kapott mozzanat még a kontextustól függetlenítve is két merőben eltérő miliőt teremt. A búcsúkoncert végtelen közönségének nagytotálja már nem azt az egymás hegyére-hátára zsúfolódó tömeget mutatja a Tabánból, melybe néhány susogó, csíkos melegítős, bozontos hajú rock and roll patkány a kor teljes reménytelensége ellenére is forradalmi, rendszert-megváltó lelkületet plántált.

Kétségtelen, hogy a Nézd, az őrült mit csinál című LGT-show részben beállított, részben rajtakapott pillanatokat őrző werk-fotóinál sokkal érdekesebbek és izgalmasabbak a két koncert képei, melyek nem csak a jól ismert ritmusokra lüktetnek némán, de a zenekar és a közönség sokoldalú, máig eleven kapcsolatát is visszhangozzák. A későbbi korok ifjúságát pedig Presser Gábor kommentárjai vonják a hatásuk alá, melyek olyan közvetlenek, mintha csak a vállunkat veregetve nosztalgiázna velünk néhány korsó sör fölött, egy füstös kis kocsmában. Mintha az a legendásan érdes hang nem kérdezné, hanem egyszerűen csak közölné: „mi jó barátok vagyunk.”.