A keményebb, az első lemezhez képest markánsabb ritmusok, még hangsúlyosabb elektro, itt-ott vadított hangzással, és az elmaradhatatlan dup-stepes beütéssel végigkíséri az albumot, de szinte minden dalban van egy olyan csavar is, amitől az adott szám kitűnik a többi közül és egyedi, felismerhető track lesz – és ezek azok a bizonyos kellemes meglepetések.

A címadó Exile-lal indít a korong, ami elég jó összefoglalását adja az egész albumnak is, bár a líraibb számokat nyilván nem ez képviseli legjobban. Itt-ott a kanyarban azért támad némi Depeche Mode utánérzésünk, de még bőven a tolerálható határon belül, és hát ki bánná ezt a hasonlóságot? A Miracle ehhez képest már-már himnuszként hatott, nem is beszélve arról, hogy első hallásra meg mertem volna esküdni, hogy Theo Hutchcraft helyett Chris Martint fogom hallani. De az első néhány akkord után tisztázódik a helyzet, autentikus Hurts dalról van szó, semmi Coldplay.

Hogy folytassuk a meglepetések sorát, a Miracle után a Sandman alapja a legerősebb váltás két dal között, amit volt szerencsém a közelmúltban egy albumon hallani. Viszont ennek ellenére, és a kissé héliumosnak ható énekhangokkal együtt is úgy kerek, ahogy van. Az éles váltás után aztán azon lepődünk meg, hogy nem lepődünk meg: a Blind talán az egyik leginkább Hurts-dal a lemezen. Kifejezetten szerethető, de talán az első a sorban, amiben nem találtam említésre méltó különlegességet. És az Only You-val kapcsolatban is hasonló érzéseim voltak: tökéletes dal a bandától, és bár nem az album legjobbja, de jó eséllyel lesz a koncertek egyik kedvence.

Ha már meglepetések: a tempósból a líraiba váltás is előkerül a Road-nál, de a kezdeti finomkodást azért később hanyagolják, és kifejezetten előnyére válik a refrén durvább, erősebb hangszerelése. Még azt a kis dub-steptre hajazó véghajrát is könnyedén megbocsátjuk, inkább egyensúlyba hozza a dalt, de kárt legalábbis nem tesz benne. És amiért a legelső hallgatásnál szigorúan szubjektív kedvencemet sikerült kiválasztani, az a Cupid vastag és húzós gitárja volt – igazi dögösített elektro.

A lírai dalok a lemez végére maradtak, a Mercy még hangzásában talán kevéssé, de az ezt követő négyből három dal – nevezetesen a The Crow, a Somebody To Die For és a Help is – kifejezetten a lágyabb hangvételt képviselik az albumon, és a The Rope is alig töri meg ezt az ívet. A delux edition további két dalt tartalmaz még: a Heaven szintén egy koncertkedvenc-gyanús dal, és igazán megérdemli a helyét az albumon, a Guilt pedig tökéletes lezárás egy szál zongorával, jobb befejezést tényleg nehéz lenne elképzelni.

Összességében ez a tizenkét dal egy kiváló albumot ad ki – hangulatában kicsit komorabb, mint elődje, meglepetésekkel tűzdelt és jól szerkesztett lemez, ha nem is minden pillanatában tökéletes. A Hurts ezzel a Happiness sikere után szintet lépett - újat, jobbat tudott alkotni, és kiválóan igazolja, hogy van még mit mutatniuk. A VOLT Fesztiválon pedig élőben is bizonyíthatnak majd.