Nem tartozom egyik együttes rajongói táborába se, de míg a QOTSA eddig csak egy név volt a számomra, addig a tegnapi már a harmadik 30 Seconds-koncertem volt, és legalább egy lemezüket hallgatni is szoktam. Éppen ezért volt csalódás, hogy mennyire műanyag másfél órát hoztak össze Jared Leto-ék. Bár a tendencia eléggé érezhető volt: tisztán emlékszem, hogy az első szigetes koncertjük volt az a pillanat, amivel engem "megvettek", hatalmas lelkesedés áradt a zenekar tagjaiból, jó hangulatot teremtettek, a közönséggel pedig közvetlenek voltak.
Ezzel szemben a múltkori fellépés már egy jókora lépéssel a sztárság felé mutatott, rutinból lejátszott koncert érzetét keltette, és nem volt ez másképp tegnap sem. Tagadhatatlan, hogy látványos show-t adnak, Leto még mindig profin kommunikál a rajongókkal, a dalok szépen szólnak, az artisták és az egy ponton kidobált óriáslufik is a helyükön vannak - mégis, a lélek hiányzott belőle. Legalább is nekem, a fanatikus rajongók rendületlenül énekeltek és sikítoztak, ők legalább élvezték. Ám aki, hozzám hasonlóan, csak kíváncsi volt rájuk, az ettől a koncerttől kevéssé érezhette úgy, hogy érti a zenekart körülvevő rajongást. E mellé pedig az olyan, véleményem szerint teljesen felesleges sztráallűrök, mint a Youtube-os közvetítés utolsó pillanatos letiltása, csak rontanak a helyzeten.
Ezzel szemben a Queens Of The Stone Age meglepően és sajnálatosan rövid koncertje végén azzal az érzéssel ültem le a fűbe, hogy legyek bármilyen fáradt, ezt hallgattam volna még. És néztem volna, hála a gyönyörű kivetítéseknek és a zenészekkel sűrűn megtöltött színpadképnek. Semmi felesleges manír, semmi cirkusz, csak a remek zene - és a legtöbb műfajban ez több, mint elég. Minden előzetes tudás nélkül is elvarázsoltak, és a rajongóikat is maximálisan kielégítették - ennél többet nem is lehet várni egy koncerttől. Mindezt úgy mondom, hogy ők az általam kedvelt zenéktől kissé keményebb vonalat képviselnek, az ilyen "sötét oldalra csábítás" pedig ritkán szokott sikeres lenni. De itt semmiféle meggyőzésre nem volt szükség, a zenekar önmagáért beszélt. Persze nem is a frontember szépségébe szerelemes lányokból áll a QOTSA-rajongói tábor magja, de az, hogy közel tudod-e hozni a zenédet azokhoz is, akik nincsenek érte oda feltétlenül, az csakis tőled, vagyis a fellépőtől függ. Az épphogy egy órás, zúzós és lágyabb dallamokat felvonultató koncerttel ez maradéktalanul sikerült.
Magyar fronton kevésbé volt nagy a szórás: a meglátogatott koncertek mindegyike hozta az elvárható színvonalat, ugyanolyan remek szórakozást nyújtott a Magashegyi Underground mint Szabó Balázs Bandája, az Akkezdet Phiai vagy a Turbo, és még az igazából csak kamaszkorunkra való nosztalgiázásból megnézett Ganxsta Zolee és a Kartel sem hazudtolta meg önmagát. Egyedöl a hatalmas tömegre lehetett panasz, tényleg minden eddigi rekordot megdöntött tegnap az estefelé hömpölygő fesztiválozó-áradat, legalábbis innen nézve kissé rémisztő méreteket öltött az egyik helyről a másikra vonuló "csorda".
A mai nagyszínpados line-up is lenyűgözőnek ígérkezik, reméljük nem is kell csalódnunk egyik előadóban sem. A délutáni Subscribe után a Parkway Drive-val kedveznek a keményebb zene szerelmeseinek, majd a Quimby és a Hurts a lágyabb dallamokra mozgatja meg a közönséget, hogy a záró Knife Party-nak legyen honnan felpörgetni őket, mielőtt bevetnék magukat az éjszakába.
Los Angelesben nem egyszerű tinédzsernek lenni. Marc (Israel Broussard) első percei az új suliban a megaláztatás jegyében telnek, a divatos ruhákban pompázó elkényeztetett tinik hamar ráragasztják a lúzer bélyeget. Így mikor Rebecca (Katie Chang), a suli egyik legmenőbb csaja a pártfogásába veszi, Marc mindenbe beleegyezik és minden balhéban benne van, ami csak a lány eszébe jut. Egy buli után felvetődik bennük, hogy meglátogathatnák Paris Hiltont, mikor a celeb épp nincs otthon. A Google segítségével játszi könnyedén kinyomozzák a címét, a lábtörlő alatt pedig megtalálják a bejárati ajtó kulcsát, és a két unatkozó tini máris a luxuslakás rejtett vagy kevésbé rejtett kincseit keresi. Miután mindenféle retorzió nélkül megússzák a betörést, barátaikkal, Nickivel (Emma Watson), Sammel (Taissa Farmiga) és Chloe-val (Claire Julien) nem csak Paris Hilton lakását fosztják ki újra és újra, de Orlando Bloom, Lindsay Lohan, Paul Oakenfold valamint Rachel Bilson háza is felkerül a listára.
A nemtörődöm szülők ellenpéldája Nicki anyja (Leslie Mann), aki ellenben spirituális tanaival próbálja lányát és annak barátnőjét, Samet tiszta lelkű lénnyé változtatni. S hogy mindez miből áll? Ostoba közhelyek mantrázásából, a sztárok majmolásából valamint a valós élet és a valódi problémák teljes semmibevételéről. A Lopom a sztáromban minden a külsőségekről szól. Az igaz történet alapján rendezett filmnél azonban nem a cselekmény az, ami kiveri a nézőknél a biztosítékot, hanem a társadalom reakciója. A bűnöző tinikből sztárok lesznek. A média csak rájuk figyel, interjúk garmadát készítik velük, a nép falja a történetet.
Alföldi Róbert a Nemzeti Színházban tartott vasárnapi sajtótájékoztatón elmondta: valóban tárgyalt a minisztériummal arról, hogy közösen létrehoznak egy új konstrukciójú teátrumot - központi helyként az Asbóth utcai Shure Stúdióban -, amely nem teljes mértékben állami támogatással, hanem 2-3 éven belül magántőke bevonásával magánszínházként működhetett volna.
A Buharov testvérek 2011-ben készítették 30 perces, Kormányeltörésben című legutóbbi filmjüket, amelyet Domonkos István költő azonos című verse ihletett.
