Közhelyszámba megy, hogy csaknem 25 évvel a rendszerváltás után még mindig homályos kép él bennünk az államszervezet, és különösen a belső elhárítás működéséről. A rettegett III/III. így aztán a Kádár-rendszertől való elhatárolódás és kényszerű megtisztulás terepe helyett továbbra is a pletykák és gyanúsítgatások melegágya. Az egykori pártvezetés valószínűleg elégedetten dörzsölné össze a tenyerét látva azt, hogy a rendszerváltók milyen sikeresen örökítették át fő céljukat: a bomlasztást.

Tabajdi Gábor nem könnyű feladatot vállalt magára, amikor nekilátott A III/III. krónikája című könyv megírásának. A cél az volt, hogy igazán közérthető formában, a széles olvasóközönséggel is megismertesse a titkosszolgálat működését. El kell azonban ismernünk, a fiatal történész ügyes megoldást választott: egy rövid felvezetés után időrendben, enciklopédiaszerű szócikkek segítségével írja le az 1956 után felállított szervezet működését. Összefoglaló szintézis helyett látszólag különálló történeteket és morzsákat kapunk – hasonlóan Tabajdi Ungváry Krisztiánnal közösen írt, a fővárosban található önkényuralmi emlékhelyeket útikönyvszerűen bemutató Budapest a diktatúrák árnyékában című könyvéhez –, de nincs is ezzel baj. Nem csak azért, mert a forma segíti a keresést, de azért is, mert így mi magunk vonhatjuk le a következtetéseket. A mi fejünkben áll össze a kádári konszolidáció világa, a felvállalt erkölcsi értékeiben sem hívő, emiatt is kényszeresen paranoid vezetők által irányított, és saját kis életüket féltő, teljesen alkalmatlan ügynökök által működtetett rendszerről.

Ehhez persze az is kell, hogy a szerző látszólag szenvtelenül, tényszerűen és szűkszavúan írjon az 1956 és 1990 közötti időszakról.
Nem kell azonban attól tartani, hogy a könyv unalmas felsorolásba fullad, sőt. Mindenképpen dicséret illeti a történészt azért, ahogy olyan ma is vitatott történeteket idéz fel, mint Paskai László jelentései, Csurka István beszervezése, Krassó György megfigyelése, a Beatrice feloszlatása, párban az aktatologató és poloskaszerelő apparátus mindennapi életét befolyásoló olyan eseményekkel, mint a BM-üdülő térítési díjainak megemelése. A hozzáférhető adatokkal és képekkel is gazdagon illusztrált könyvben ugyanakkor elférnek olyan látszólag, pimfli, ám a III/III.-t és az egész Kádár-rendszert remekül bemutató történetek is, mint a Jutasi-ügy.

„1978. május 2. Rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítik Szánási Károly nyugdíjas számviteli tiszthelyettest, aki ellen a „Jutasi” fedőnevű ügyben 1976 decembere óta gyűjtenek adatokat.

A magyar királyi honvédségben […] szolgáló nyugdíjas nótagyűjtő szenvedélye miatt széles körű levelezést folytatott az országban. Az állambiztonság gépezete egy K-ellenőrzés során elfogott levél miatt indult meg, mivel abban szovjetellenes, nacionalista és rendszerkritikus (az erkölcsi romlást kárhoztató) megjegyzéseket találtak. A magyarnóta-esteket szervező és más gyűjtőkkel évente (a BNV idején Budapesten) találkozókat szervező Szénási tevékenységéről elsősorban ügynökök révén szereztek információkat. Ennek során tárták fel azt is, hogy Szénási elvbarátaival rendszeresen beadványokat intézett különböző helyekre, azt panaszolva, hogy a magyar nóta visszaszorulását tapasztalják a rádióban (pl. a Jó ebédhez szól a nóta című műsor megszüntetésekor.) Mivel ebből izgatási ügyet képtelenség lett volna kreálni, az elhárítók – élve a szignalizáció, ezáltal a háttérben maradás lehetőségével – a találkozók, nótaestek engedély nélküli szervezése miatt figyelmeztetésben részesítették a gyűjtőt, illetve „kiszorítása” céljából az őt befogadó intézményeket.”

Mindenki vonja le a megfelelő következtetéseket.

A könyv a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg.

Az Oxfordi Egyetem Evolúciós és Humán Tudományos Központjának kutatópszichológusa nem kisebb szakmai küldetésre vállalkozott, mint a modern pszichológiai kutatási eredmények és ismeretek széles körű terjesztése, köznyelven és szórakoztató módon való közzététele. Célja a tabunak minősített témák bekapcsolása a hétköznapi társadalmi párbeszéd folyamában, a sztereotípiák ledöntése, a tévképzetek eloszlatása, és annak az ismeretlennek a befogatása a ráció „szekere” elé, mely ősidők óta rettegéssel vegyes csodálatot ébreszt minden ép értelmű létezőben. Az Athenaeum Kiadó gondozásában megjelent kötetet olvasva, nem állíthatjuk, hogy a szerző maximálisan teljesítette küldetését.

A promóció minden kétséget kizáróan tökéletes. A Sikeres és bölcs pszichopaták nem csak a címében, de az alcímében is kiváltképp izgalmas utazásra invitál: szentekről, kémekről és sorozatgyilkosokról szóló élettanulságok elmesélését helyezi kilátásba. Azt hirdeti, hogy segít a pszichopataság mibenlétének megismerésében, a pszichopaták iránti természetes emberi érdeklődés (a Dutton által használt eltúlzott kifejezéssel élve: vonzalom) megértésében, a bennünk rejlő pszichopata rétegszerű jegyeinek és árnyainak felfejtésében. Vállalkozása ingerlően merész és hatalmas: a pszichopata, mint lény valamennyi megnyilvánulási formáját be akarja mutatni a klasszikus hitchcocki megközelítésből ismert rémektől (sorozatgyilkosok, erőszaktevők, merénylők) kezdve egészen a köztünk élő-járó, szükségszerűen a pszichózis jegyeit magukon viselő átlagemberekig (Dutton szerint: orvosok, ügyvédek, cégvezetők, tűzoltók, haditengerészek).

Alapvetése szerint a különleges képességgel, tehetséggel, erénnyel vagy érdemmel bíró, rendkívüli eredményeket és teljesítményeket felmutató, valamilyen szakma iránt mély elkötelezettséget és elhivatottságot tanúsító emberek magukban hordozzák a pszichopatává lényegülés jegyeit. Még akkor is, ha ezek nem a téboly vagy az elmebomlás hagyományos értelmében, a társadalmi rendet felrúgva, a közerkölcsnek ellenszegülve, mások életét veszélyeztető módon nyilvánulnak meg. E tézis nyomán Dutton egyre-másra provokálja az olvasóit: ezer és egy aprócska játék, teszt, példa, kísérlet, kérdés, rejtvény nyomán sürgeti a lapok innenső oldalán a heuréka-szerű felkiáltást: „én is pszichopata vagyok!”

Hiába ellensúlyoz a pszichopata-lét összetettségének tudományos, olykor szakzsargonnal terhelt, máskor kutatótársak eredményeire hivatkozó magyarázatával, az olvasó nem menekülhet a folyamatos önanalízis kényszere alól. S ha a befogadói elme mélyebb rétegeibe egyszer beférkőzik a gyanúval telt kérdés, nem csak, hogy nem zökkentenek ki a tolakodóan halmozódó ismeretlen nevek és terminusok, de előbb-utóbb mindnyájan találunk egy választ, megerősítést, tulajdonságjegyet, személyiségmodellt, helyzettípust, értékkategóriát vagy épp fantáziaelemet, melynek nyomán óhatatlanul is pszichopataként definiáljuk magunkat. Dutton törekvése a megismerésre és a megértésre tehát az azonosulásban teljesül ki, aminek köszönhetően a téma, illetve az, ahogyan bennünk munkálkodik, a legkevésbé sem lendül ki a leegyszerűsített, közhelyes és félreértelmezett attitűdök közül. Csak a pszichopatákkal – immár úgy értendő: magunkkal - szemben tanúsított rettegéssel vegyes csodálat terén következik be erőegyensúly eltolódás: a rettegés javára.

Még akkor is, ha, mint a Polarodioknál, az egyes versek, ahogy a kötet címe is sugallja, csupán pillanatfelvételek. De hogy ez kevés lenne? Nem hiszem. Mellbevágóan hatnak ezek az egy-két mondatos kis lenyomatok, sokszor hatalmasabb erővel, mint egy jól megmunkált, több tíz soros szonett. A mindennapi életünk banalitását ugyanúgy megfogja, mint ahogy az apró pillanatokat, amik mellett rohantunkban elsiklunk - de Simon Márton itt van nekünk, és észreveszi helyettünk, hogy milyen tragikusan szép egy halott pillangó az utca kövén. De emlékeket is felidéz, sajátokat, amik a szavak játékaként a mieinkké lesznek, mint amikor két összeszokott barát ugyanazt mondja ki ugyanabba a pillanatban. Személy szerint nem egy "polaroid" villantotta fel a fejemben a kérdést: ez itt most biztosan nem gondolatolvasás? Lehet, hogy csak a huszonéves budapesti létből adódóan hasonló ismeretanyag és tapasztalatok miatt van ez, de egyes helyeken számomra is rémisztően ismerős érzések és gondolatok kaptak helyet. Másutt pedig idegen, egyedi és bensőséges világba lépünk rajtuk keresztül, egy költő legbensőbb énjébe, amit kitárni bátorság kell, de, úgy hiszem, enélkül nem is érdemes verseket írni. Néhány mondatocskától azért ez nem kis teljesítmény. Hip-hop kiolvasható, ám többszöri olvasásra csábító kötet a Polaroidok, amit akárhol felcsapva mosolyt vagy éppen keserűséget csempész az arcunkra, ahogy bevillan az a vagy rég kifakult, vagy a mi életünkben sosem létezett fénykép, amit megidéznek a szavak.

Az Atlasz bírja ennél nehezebben fogyasztható, de nem kevésbé érdemes kötet. Pion István leginkább saját családi mitológiáját megteremtve mesél életről, halálról, betegségről, szeretetről, és mindenről, ami a családdal, mint életkerettel jár. Ha a hangvételét tekintjük, akkor nem egy felemelő olvasmány, ám mégis, van benne valami különösen reményteli, akárcsak magában az életben. Múltról beszél, aminek nem volt részese és jövőt sejt, amiből már kihaltak a régi szereplők, de mégis meg fog történni, akármennyi halálon keresztül is vezet oda az út, mert ez az élet rendje. Három generáció gyorstalpaló családregényét sűrítette ebbe a vékony kis verseskötetbe, így nem is meglepő, hogy a sűrű szövés olykor az olvasó ellen dolgozik. De megéri megküzdeni a néhol erőltetett menetben zakatoló, mégis folyékony stílusú versekkel. Olyan kicsit, mint egy Márquez-regény, ahol mindegy, merre terelődik el éppen az adott vers, a téma mindig örök marad: az adott és választott családtagjaink, és rajtuk keresztül a saját életünk, a saját létezésünk megragadása. Mert ezzel mind így vagyunk, ha végignézünk a szüleinken, a nagyszüleinken, a testvéreinken. Csak nézzük őket, ne próbáljunk változtatni rajtuk, vagy értelmezni őket, csak nézzük és végül magunkat fogjuk látni. Hogy ennek örülünk-e vagy sem, az már rajtunk múlik, Pion István a maga részéről nem mond ítéletet, csak talán kicsit közelebb jut ahhoz, hogy honnan is érkezik, ami bárkinek hatalmas lépés afelé, hogy megtudjuk, merre is tartunk.

Mindkét kötetet kötelező elemmé kellene tenni a slam poetry rajongóinak könyvespolcán, de a műfaj által kevésbé megérintetteknek is csak annyit mondhatok: a kortárs magyar irodalom friss és eleven alkotásai ezek, tessék csak beléjük lapozni, mert ezek vagyunk mi, ez a következő nemzedék itt és most. Ideje velük megismerkedni.