Az Oxfordi Egyetem Evolúciós és Humán Tudományos Központjának kutatópszichológusa nem kisebb szakmai küldetésre vállalkozott, mint a modern pszichológiai kutatási eredmények és ismeretek széles körű terjesztése, köznyelven és szórakoztató módon való közzététele. Célja a tabunak minősített témák bekapcsolása a hétköznapi társadalmi párbeszéd folyamában, a sztereotípiák ledöntése, a tévképzetek eloszlatása, és annak az ismeretlennek a befogatása a ráció „szekere” elé, mely ősidők óta rettegéssel vegyes csodálatot ébreszt minden ép értelmű létezőben. Az Athenaeum Kiadó gondozásában megjelent kötetet olvasva, nem állíthatjuk, hogy a szerző maximálisan teljesítette küldetését.

A promóció minden kétséget kizáróan tökéletes. A Sikeres és bölcs pszichopaták nem csak a címében, de az alcímében is kiváltképp izgalmas utazásra invitál: szentekről, kémekről és sorozatgyilkosokról szóló élettanulságok elmesélését helyezi kilátásba. Azt hirdeti, hogy segít a pszichopataság mibenlétének megismerésében, a pszichopaták iránti természetes emberi érdeklődés (a Dutton által használt eltúlzott kifejezéssel élve: vonzalom) megértésében, a bennünk rejlő pszichopata rétegszerű jegyeinek és árnyainak felfejtésében. Vállalkozása ingerlően merész és hatalmas: a pszichopata, mint lény valamennyi megnyilvánulási formáját be akarja mutatni a klasszikus hitchcocki megközelítésből ismert rémektől (sorozatgyilkosok, erőszaktevők, merénylők) kezdve egészen a köztünk élő-járó, szükségszerűen a pszichózis jegyeit magukon viselő átlagemberekig (Dutton szerint: orvosok, ügyvédek, cégvezetők, tűzoltók, haditengerészek).

Alapvetése szerint a különleges képességgel, tehetséggel, erénnyel vagy érdemmel bíró, rendkívüli eredményeket és teljesítményeket felmutató, valamilyen szakma iránt mély elkötelezettséget és elhivatottságot tanúsító emberek magukban hordozzák a pszichopatává lényegülés jegyeit. Még akkor is, ha ezek nem a téboly vagy az elmebomlás hagyományos értelmében, a társadalmi rendet felrúgva, a közerkölcsnek ellenszegülve, mások életét veszélyeztető módon nyilvánulnak meg. E tézis nyomán Dutton egyre-másra provokálja az olvasóit: ezer és egy aprócska játék, teszt, példa, kísérlet, kérdés, rejtvény nyomán sürgeti a lapok innenső oldalán a heuréka-szerű felkiáltást: „én is pszichopata vagyok!”

Hiába ellensúlyoz a pszichopata-lét összetettségének tudományos, olykor szakzsargonnal terhelt, máskor kutatótársak eredményeire hivatkozó magyarázatával, az olvasó nem menekülhet a folyamatos önanalízis kényszere alól. S ha a befogadói elme mélyebb rétegeibe egyszer beférkőzik a gyanúval telt kérdés, nem csak, hogy nem zökkentenek ki a tolakodóan halmozódó ismeretlen nevek és terminusok, de előbb-utóbb mindnyájan találunk egy választ, megerősítést, tulajdonságjegyet, személyiségmodellt, helyzettípust, értékkategóriát vagy épp fantáziaelemet, melynek nyomán óhatatlanul is pszichopataként definiáljuk magunkat. Dutton törekvése a megismerésre és a megértésre tehát az azonosulásban teljesül ki, aminek köszönhetően a téma, illetve az, ahogyan bennünk munkálkodik, a legkevésbé sem lendül ki a leegyszerűsített, közhelyes és félreértelmezett attitűdök közül. Csak a pszichopatákkal – immár úgy értendő: magunkkal - szemben tanúsított rettegéssel vegyes csodálat terén következik be erőegyensúly eltolódás: a rettegés javára.