Még akkor is, ha, mint a Polarodioknál, az egyes versek, ahogy a kötet címe is sugallja, csupán pillanatfelvételek. De hogy ez kevés lenne? Nem hiszem. Mellbevágóan hatnak ezek az egy-két mondatos kis lenyomatok, sokszor hatalmasabb erővel, mint egy jól megmunkált, több tíz soros szonett. A mindennapi életünk banalitását ugyanúgy megfogja, mint ahogy az apró pillanatokat, amik mellett rohantunkban elsiklunk - de Simon Márton itt van nekünk, és észreveszi helyettünk, hogy milyen tragikusan szép egy halott pillangó az utca kövén. De emlékeket is felidéz, sajátokat, amik a szavak játékaként a mieinkké lesznek, mint amikor két összeszokott barát ugyanazt mondja ki ugyanabba a pillanatban. Személy szerint nem egy "polaroid" villantotta fel a fejemben a kérdést: ez itt most biztosan nem gondolatolvasás? Lehet, hogy csak a huszonéves budapesti létből adódóan hasonló ismeretanyag és tapasztalatok miatt van ez, de egyes helyeken számomra is rémisztően ismerős érzések és gondolatok kaptak helyet. Másutt pedig idegen, egyedi és bensőséges világba lépünk rajtuk keresztül, egy költő legbensőbb énjébe, amit kitárni bátorság kell, de, úgy hiszem, enélkül nem is érdemes verseket írni. Néhány mondatocskától azért ez nem kis teljesítmény. Hip-hop kiolvasható, ám többszöri olvasásra csábító kötet a Polaroidok, amit akárhol felcsapva mosolyt vagy éppen keserűséget csempész az arcunkra, ahogy bevillan az a vagy rég kifakult, vagy a mi életünkben sosem létezett fénykép, amit megidéznek a szavak.

Az Atlasz bírja ennél nehezebben fogyasztható, de nem kevésbé érdemes kötet. Pion István leginkább saját családi mitológiáját megteremtve mesél életről, halálról, betegségről, szeretetről, és mindenről, ami a családdal, mint életkerettel jár. Ha a hangvételét tekintjük, akkor nem egy felemelő olvasmány, ám mégis, van benne valami különösen reményteli, akárcsak magában az életben. Múltról beszél, aminek nem volt részese és jövőt sejt, amiből már kihaltak a régi szereplők, de mégis meg fog történni, akármennyi halálon keresztül is vezet oda az út, mert ez az élet rendje. Három generáció gyorstalpaló családregényét sűrítette ebbe a vékony kis verseskötetbe, így nem is meglepő, hogy a sűrű szövés olykor az olvasó ellen dolgozik. De megéri megküzdeni a néhol erőltetett menetben zakatoló, mégis folyékony stílusú versekkel. Olyan kicsit, mint egy Márquez-regény, ahol mindegy, merre terelődik el éppen az adott vers, a téma mindig örök marad: az adott és választott családtagjaink, és rajtuk keresztül a saját életünk, a saját létezésünk megragadása. Mert ezzel mind így vagyunk, ha végignézünk a szüleinken, a nagyszüleinken, a testvéreinken. Csak nézzük őket, ne próbáljunk változtatni rajtuk, vagy értelmezni őket, csak nézzük és végül magunkat fogjuk látni. Hogy ennek örülünk-e vagy sem, az már rajtunk múlik, Pion István a maga részéről nem mond ítéletet, csak talán kicsit közelebb jut ahhoz, hogy honnan is érkezik, ami bárkinek hatalmas lépés afelé, hogy megtudjuk, merre is tartunk.

Mindkét kötetet kötelező elemmé kellene tenni a slam poetry rajongóinak könyvespolcán, de a műfaj által kevésbé megérintetteknek is csak annyit mondhatok: a kortárs magyar irodalom friss és eleven alkotásai ezek, tessék csak beléjük lapozni, mert ezek vagyunk mi, ez a következő nemzedék itt és most. Ideje velük megismerkedni.