A komoly jelentésvesztéssel meglehetősen sutára magyarított cím (az eredeti: The Act of Killing) és a promóciós képek olyan első benyomást formálhatnak a potenciális nézőkben, mely talán sokak kedvét elveszi attól a némiképp perverz, de kihagyhatatlanul megrendítő élvezettől, amit a film kínál. Ebben a dán, norvég és brit koprodukcióban készült alkotásban ugyanis, túl azon, hogy semmi sem az, aminek látszik, a végletekig felborul a világ morális rendje is.

Rendezője, az amerikai Joshua Oppenheimer egyedülálló módon közelít a témához, a tömeggyilkosságok metódusához, emlékezetéhez és pszichológiájához. Sok, ha nem is teljesen liberális, de ma már többnyire békés demokráciában élő államot kereshetett volna fel, hogy a XX. századi tömegmészárlások áldozatait és túlélőit faggassa megrázó élményeikről. Ő mégis Indonéziába utazott, az országba, ahol a magukat gengsztereknek nevező egykori népirtók a legnagyobb gazdagságban, büszkeségben és a rettegés által táplált köztiszteletben élik az egészséges emberi lélek számára torznak tűnő életüket.

Ebben az élettérben minden pozíció, fizikai környezeti elem és közösségi érzelmi aktus a tömeggyilkosokat igazolja, akik dicsekvő készséggel mesélnek rémtetteikről, élik, sőt, forgatják újra azt. A vásznat két különböző szándékú és erkölcsi töltetű kamera tekintete uralja. Az egyik a hajdani indonéz félkatonai vezetőé, Anwar Congoé, aki a hollywoodi akció, háborús és western filmek stílusában álmodja moziba a kommunisták mészárlását, a másik pedig Oppenheimeré, aki dokumentarista módon rögzíti ezt a kurta-furcsa visszaemlékezést, beleértve azt a lelki utat is, amely a teljes bűntudathiánytól a felismerésen keresztül a szembenézés katarzisáig vezet.

Sajátos dinamikával hat a képszerű erőszak elkerülése, az azonnal leleplezett imitációk ugyanis erőteljesebben marnak a lélekbe, mint a nyíltszíni agresszió. Noha Congó filmjének giccsbe és abszurdba hajló jelenetei a nézői tudatot megpróbálják megfosztani a realitásérzettől, Oppenheimer olyan diszkrét, ám hangsúlyos tartalommal bíró keretbe rendezni az alkotást, hogy egyetlen egy percre sem tudunk megfeledkezni a megdöbbentően kegyetlen valóságról.

A filmet legközelebb április 13-án, szombaton, 21 órakor vetítik a Puskin Moziban.

Hat év után jelentkezik új filmmel Jiři Menzel, amelyről nem volt hajlandó túl sokat elárulni tegnap este. Az

[caption id="attachment_49598" align="alignright" width="300" caption="Fotó: MTI"][/caption]

biztos, hogy az operaénekesek világába kalauzolja majd a nézőket, és a jelenlegi állapotok szerint Don Juanok lesz a címe. A film forgatókönyvét is maga a mester írta.

– Ahhoz, hogy pontosan megtudjátok, miről szól az új filmem, meg kell néznetek – mondta Menzel, majd hozzátette: azért nem akar többet mondani a cselekményről, mert nem szeretné a nézőit befolyásolni. Azt szeretné, hogy ők maguk döntsék el, miről szól a mű. Menzel egyébként régóta  saját csapatával dolgozik, általában ugyanaz a díszletese, a vágója és a hangmérnöke, sőt, szeret többször ugyanazzal a színésszel dolgozni is. Az új filmjében is több olyan művész lesz, akit már láthattunk filmjeiben, de újak is játsznak benne, köztük például operaénekesek.

A rendező azt is elmondta: nagyon hálás a magyaroknak, hogy, amikor otthonában nem készíthetett filmeket, akkor nálunk munkát adtak neki és színházi rendezőként tevékenykedhetett.

„Amikor a hazámban nem éreztem jól magam, itt elkényeztettek" - fogalmazott az Oscar-díjas Menzel, aki kérdésre humorosan hozzátette: az, hogy mikor jön hozzánk újra dolgozni, többek közt azon múlik, mennyit fizetnek neki. Valószínűleg ezt amúgy nem teljesen viccből mondta, mert később azt is elárulta: legjobban hazájában szeret dolgozni, a külföldi munkái leginkább a pénzről szóltak.

Menzel egyébként meglepően humoros, de egyben kissé öntörvényű is. Az este folyamán egy előre megírt szöveget is fel kellett volna olvasnia, de ő úgy döntött, hogy nem azt csinálja, amit elterveztek neki. Igazából a magyar BuSho Filmfesztivál és a budapesti Cseh Centrum közös pályázatát kellett bejelentenie, amit végül így tett meg:

„A magyarok sokkal jobban tisztelik Hrabalt, mint a csehek. Csehországban Hrabal világáról szoktunk beszélni, míg Magyarországon a mesternek egy egész galaxisa van (utalva ezzel arra, hogy A Hrabal-galaxis pillanatképei címmel több éve látható Magyarországon Hrabal-relikviákat és róla készült alkotásokat felvonultató vándorkiállítás - a szerk). 2014-ben lesz a születésének évfordulója, és a következő ötletet nem nálunk született meg, hanem itt jutott eszébe valakinek. Rövidfilmes versenyt hirdetnek, amelyben az a cél, hogy a legeredetibb témában dolgozzák fel Hrabal életét, munkásságát. Műfaji megkötés nincs, bármilyen stílusú alkotás készíthető, legyen az akár animáció, dráma vagy éppen musical. A verseny fődíja 1000 euró. Éppen ezért úgy döntöttem, én is benevezek a versenyre. Gyerekek, ez az összeg nekem is nagy pénz."

A Köszönöm, jól! rövidfilm változata volt a vizsgafilmed az egyetemen, amivel kijutottál a cannes-i filmfesztiválra is. Milyen volt a nemzetközi fogadtatása a nemrég bemutatott egész estés nagyjátékfilmnek?

Az eddigi kritikák meglepően jók. Rotterdamban, a nemzetközi filmfesztiválon a kritikusoknak kifejezetten tetszett. A nézői fogadtatás vegyes. Rotterdamban például a vetítése után az egyik holland néző megkérdezte tőlem, hogy „akkor ilyen az élet Szlovákiában?”, mire azt feleltem, „Igen, és itt milyen?”, kicsit elgondolkozott, majd azt válaszolta, „Itt is ilyen”.

Honnan merítettél ihletet a filmhez?

Egyszerűen körülnéztünk. Marek Lescákkal közösen írtuk a forgatókönyvet, akkor épp egy fura időszaka volt az életünknek. Teljesen automatikusan kezdtünk el arról írni, amit látunk, és ami bosszant minket. Nagyon régen megkérdezték Tarr Bélától, hogy miért csinálta meg a Családi tűzfészek című filmjét. Azt a választ adta, hogy ő nem akart kopogni, hanem szét akarta rúgni az ajtót. Mi ugyanezt akartuk.

Eredetileg is kétnyelvű filmet akartál készíteni, vagy a szlovák és magyar színészek miatt döntöttél így?

A kétnyelvűség számomra természetes. Mikor tizenöt évesen Pozsonyból Budapestre jöttünk a szüleimmel, számomra nagyon furcsa volt, hogy a fagyit magyarul kérjük, mert Pozsonyban a fagylaltot szlovákul szokás kérni. Ugyanúgy, mikor még kint átmentem egy szlovák barátomhoz, ott az volt a furcsa, hogy otthon is szlovákul beszélnek. A kétnyelvűség az életem szerves része. A másik ok Mokos Attila volt. Azáltal, hogy a főszereplőnk magyar, a film is gazdagabb lett egy új kontextussal.

Ezek szerint a forgatókönyv írásakor már tudtad, hogy melyik szereplőt ki személyesíti majd meg?

Igen, ez nem Hollywood. Mi nem úgy csinálunk filmet, hogy valaki megírja a szinopszist, egy másik ember a forgatókönyvet, a harmadik a párbeszédeket, a negyedik kiválasztja a színészeket, az ötödik pedig megrendezi. Nálunk ez az egész együtt, egyszerre jön létre. A legtöbb szereplő személye egy percig sem volt kétséges számomra. Épp ezért Mokos Attila, Miroslav Krobot, Zuzana Mauréry, Jana Oľhová saját névvel szerepeltek a forgatókönyvben. Ez megkönnyítette az írást is, hiszen így az adott karakternek rögtön volt arca, mozgása, hangja. A helyszínek többségét is előre tudtuk. Például a Kijev Szálló, ahol az esküvőt tartottuk, már előre kiválasztott helyszín volt.

Milyen hangulatban telt a forgatás?

Jó volt a hangulat, az esküvőt különösen élvezte mindenki, főleg a színészek. A zene, a torta, az alkohol, mind igazi volt, gyakorlatilag elhitték, hogy valóban egy esküvőn vesznek részt. Utólag több színész is megjegyezte, hogy velem szeret a legjobban együtt dolgozni, hiszen elhívtuk őket Pozsonyba, ettek, ittak, mulattak, majd pár nap múlva megérkezett a honorárium is a bankszámlájukra.

Szlovákiában már lefutott a film, milyenek voltak a reakciók?

Sok nézője nincs, de erre számítottunk is. A szakmának tetszik, annak külön örülök, hogy a kritikákban mindig kiemelik, hogy mennyire autentikus a film, bár nem amatőrök játszanak benne, mégsem bűzlik a színészettől, nincs a szokásos nagyjátékfilm-érzetük tőle. Ez azt jelenti, hogy elértük a célunkat.

Az ismertető alapján teljesen másra számítottam. Azt hittem, hogy egy kissé letargikus történet elevenedik majd meg a szemem előtt, amely bemutatja, milyen az élet napjaink Szlovákiájában. Felületes szemlélő számára talán tényleg csak ennyiről szólt a film, azonban aki nem süket az iróniára és az abszurd humorra, az hatalmas mosollyal az arcán nézett bele a görbetükörbe, amit Prikler Mátyás tökéletes precizitással helyezett az orrunk elé.

A filmben három különálló, mégis szervesen egymáshoz kapcsolódó történetet látunk. Miroslav, jól menő vállalkozó élete látszólag sínen van: nagy ház, kutya, csilli-villi új autó, jól tejelő cég. A valóság azonban messze áll mindettől. Felesége fiúk halála után az alkoholba menekült és az idegösszeomlás határán éli napjait. Kiborulásai mindennaposak, a botrány, a veszekedések a család hétköznapjait képezik. Miroslav, sok más férfihoz hasonlóan, egy másik nő karjában keresi a boldogságot és a vigaszt. A második történet főhőse a nyugdíjas Béla, aki sajátos boldogtalanságban él feleségével. Mikor az asszony meghal, a férfi összeomlik. Fia, Attila jobb ötlet híján, beadja apját az idősek otthonába. Mindeközben Attila felesége válni akar, a férfi viszont görcsösen kapaszkodik az asszonyba és két gyerekükbe.

Mindhárom történet szomorú és egyben megrendítő, ezeket Prikler meglepő őszinteséggel tárja elénk. Nem szépíti a helyzetet, nem dramatizálja túl, egyszerűen megmutatja, hogyan látja ő korunk társadalmát. A dialógusok és a helyzetek annyira életszagúak, hogy a néző gyakran úgy érzi, nem is játék-, hanem  dokumentumfilmet néz. Amikor az alkoholista anya üvöltözni kezd az erkélyen, lányát és férjét ócsárolja, elveszett életét siratva, a néző kikerekedett szemmel, zavart mosollyal az arcán pislog a vászonra. Az életbölcsességekben tobzódó Attila monológjain pedig már muszáj nevetni, mert ennyire nyíltan még sosem találtuk szembe magunkat a jól ismert karakterrel.

Mindannyian ismerünk legalább egy embert, aki imád okoskodni, és sajátos világszemléletét kéretlenül is az orrunk alá dörgöli. A fájdalomban megroppant asszony, aki hisztériával vezeti le feszültségét, szintén nem ismeretlen a közép-európai ember számára. De míg hétköznapjainkban a szánalmon túl, legtöbbször idegesítenek minket ezek az emberek, Prikler filmjében rendkívül szórakoztatónak találjuk őket. A titok a görbetükör-effektusban rejlik. Bizony, azok a „bolond" emberek a vásznon mi vagyunk! Pont ilyen sületlenségeket magyarázunk az általunk generált abszurd helyzetekben mi is. Elbújunk a problémáink elől. Görcsösen ragaszkodunk a másikba kisebbségi komplexusunk és szeretetéhségünk miatt. Terrorizáljuk egymást, érzelmileg manipuláljuk a másikat.

S végre van egy rendező, aki nem csak tisztán látja az emberek és a kor problémáit, de képes a valósághoz hűen visszaadni azt. A Köszönöm, jól! őszintesége visszaadja hitünket, és reményt ébreszt bennünk, hiszen ha felismerjük a problémákat, akkor egy lépéssel közelebb vagyunk a megoldásokhoz is. Merjük kinyitni a szemünket, merjünk nevetni saját magunk, családunk és ismerőseink „bolondságán". Változtassuk meg az életünket: merjünk őszinték lenni önmagunkhoz és a világhoz.