Az ismertető alapján teljesen másra számítottam. Azt hittem, hogy egy kissé letargikus történet elevenedik majd meg a szemem előtt, amely bemutatja, milyen az élet napjaink Szlovákiájában. Felületes szemlélő számára talán tényleg csak ennyiről szólt a film, azonban aki nem süket az iróniára és az abszurd humorra, az hatalmas mosollyal az arcán nézett bele a görbetükörbe, amit Prikler Mátyás tökéletes precizitással helyezett az orrunk elé.

A filmben három különálló, mégis szervesen egymáshoz kapcsolódó történetet látunk. Miroslav, jól menő vállalkozó élete látszólag sínen van: nagy ház, kutya, csilli-villi új autó, jól tejelő cég. A valóság azonban messze áll mindettől. Felesége fiúk halála után az alkoholba menekült és az idegösszeomlás határán éli napjait. Kiborulásai mindennaposak, a botrány, a veszekedések a család hétköznapjait képezik. Miroslav, sok más férfihoz hasonlóan, egy másik nő karjában keresi a boldogságot és a vigaszt. A második történet főhőse a nyugdíjas Béla, aki sajátos boldogtalanságban él feleségével. Mikor az asszony meghal, a férfi összeomlik. Fia, Attila jobb ötlet híján, beadja apját az idősek otthonába. Mindeközben Attila felesége válni akar, a férfi viszont görcsösen kapaszkodik az asszonyba és két gyerekükbe.

Mindhárom történet szomorú és egyben megrendítő, ezeket Prikler meglepő őszinteséggel tárja elénk. Nem szépíti a helyzetet, nem dramatizálja túl, egyszerűen megmutatja, hogyan látja ő korunk társadalmát. A dialógusok és a helyzetek annyira életszagúak, hogy a néző gyakran úgy érzi, nem is játék-, hanem  dokumentumfilmet néz. Amikor az alkoholista anya üvöltözni kezd az erkélyen, lányát és férjét ócsárolja, elveszett életét siratva, a néző kikerekedett szemmel, zavart mosollyal az arcán pislog a vászonra. Az életbölcsességekben tobzódó Attila monológjain pedig már muszáj nevetni, mert ennyire nyíltan még sosem találtuk szembe magunkat a jól ismert karakterrel.

Mindannyian ismerünk legalább egy embert, aki imád okoskodni, és sajátos világszemléletét kéretlenül is az orrunk alá dörgöli. A fájdalomban megroppant asszony, aki hisztériával vezeti le feszültségét, szintén nem ismeretlen a közép-európai ember számára. De míg hétköznapjainkban a szánalmon túl, legtöbbször idegesítenek minket ezek az emberek, Prikler filmjében rendkívül szórakoztatónak találjuk őket. A titok a görbetükör-effektusban rejlik. Bizony, azok a „bolond" emberek a vásznon mi vagyunk! Pont ilyen sületlenségeket magyarázunk az általunk generált abszurd helyzetekben mi is. Elbújunk a problémáink elől. Görcsösen ragaszkodunk a másikba kisebbségi komplexusunk és szeretetéhségünk miatt. Terrorizáljuk egymást, érzelmileg manipuláljuk a másikat.

S végre van egy rendező, aki nem csak tisztán látja az emberek és a kor problémáit, de képes a valósághoz hűen visszaadni azt. A Köszönöm, jól! őszintesége visszaadja hitünket, és reményt ébreszt bennünk, hiszen ha felismerjük a problémákat, akkor egy lépéssel közelebb vagyunk a megoldásokhoz is. Merjük kinyitni a szemünket, merjünk nevetni saját magunk, családunk és ismerőseink „bolondságán". Változtassuk meg az életünket: merjünk őszinték lenni önmagunkhoz és a világhoz.