Ákosnak n
emrég jelent meg legújabb, A katona imája című CD+DVD kiadványa: az album platinalemez lett és Fonogram-díjat kapott. A napokban újabb kislemeze látott napvilágot Utazó címmel, ezen kívül klipeket forgatott, Londonban koncertezik, Budapesten pedig május 14-én mutatja be új albumát egyszeri és megismételhetetlen technikai keretek között. Mégsem erről beszélgettünk.
Ákost egyedi, immár 23 éves zenei karrierje, őszinte és sokak számára éppen ezért sértő megnyilvánulásai olyan alakká tették, akiről szinte mindenkinek van véleménye. Általában túlidealizálják, olyan tulajdonságokkal ruházzák fel, amelyekkel nem rendelkezik, vagy éppen ellenkezőleg: sokak elszánt törekvése, hogy lerángassák a piedesztálról, amelyre mások emelték.
Viszont mindig öröm olyannal beszélgetni, aki elismeri tévedéseit, és szenvedélyesen követi el még a hibáit is. Mert Ákos valódibb, mint sokan gondolnák. Hús-vér ember. Az Ákos-poszternek nincs szüksége falra.
***
Veled interjút készíteni egyik félnek sem egyszerű. Azt érezheted, hogy na, ez a százezredik, és reménykedhetsz, hogy vagy nem sablonkérdéseket kapsz, vagy ami még rosszabb: egetverő hülyeséget, magánéleti turkálódást…
Nagyon egyszerű. Amire nem akar az ember, arra nem felel.
Jobb esetben a kérdező szintén nem akarja mindezt megtenni…
Mivel már 23 éve adok interjút, törvényszerű, hogy az embertől olyat is kérdeznek, amit már sokszor megválaszolt. Ezt nem tartom különösebb problémának. Beszélgetni szeretek. A jó interjúhoz elég az érdeklődés gesztusa is.
Van, akinek túl jó vagy, van, akinek túl rossz, nem ismernek, mégis folyamatosan kategorizálnak. Sok mindent „kaptál”, sok dicséretet, kritikát… Meg tudsz még lepődni?
Az elutasítás nem kritika. Annyi mocskot összehordtak már rólam, hogy nem lepődöm meg az új hülyeségeken sem. Ennél fontosabb, hogy énekesként annyi szeretetet, annyi pozitív visszajelzést kaptam Magyarországon, ami emberileg szinte feldolgozhatatlan. Az ember nem is tud igazából mit kezdeni vele. Egy koncertre azért készülünk rengeteget, mert jót szeretnénk csinálni. Ha ezután valaki azt mondja, hogy tetszett, azzal nem lehet mit kezdeni, hiszen ezért dolgoztunk. Ha valaki azt írja, hogy „az egész életemre hatással vannak a dalaid”, az olyasmi, ami sohasem volt cél, ezért visszajelzésként zavarba ejtő.
Meg tud még érinteni?
Hogy valakire ennyire hatott egy gondolat, amit te fontosnak tartasz…? Persze.
Nemhiába kérdezem, mert van olyan, akit ennyi idő után már nem érint meg egy ilyen megnyilvánulás.
A visszajelzésekre éhes-szomjas az ember, ezt nem lehet letagadni. Ha ez hiúság, akkor legyen az. De szerintem természetes velejárója a színpadi létnek.
Az, hogy te ennyire a fókuszban vagy, ekkora a felhajtás körülötted, mind pozitív, mind negatív értelemben, mennyire változott az elmúlt időszakban? És te másképpen állsz hozzá?
Alapvetően nem kell védekeznem ellene, mert nem érdekel. Ha a munkám körül nagy a felhajtás, annak örülök, hiszen az ember a munkájára akarja felhívni a figyelmet. Ha elcsúszik a fókuszpont, az viszont baj: nem akarom, hogy a személyemről szóljon a nyüzsgés. A koncertről tudjon mindenki, akit érdekelhet. Ez nagy meló. Egy olyan volumenű előadás, mint amilyen május 14-én lesz az Arénában, anyagi és lelki értelemben is nagy vállalkozás. Az a dolgom, hogy adjak: ez gyakran teljesen értelmetlennek tűnő, irracionális helyzeteket eredményez. Egy friss album után nem kell ilyen hamar maxit kiadni. Ha meg is jelenik, nem kell rá ennyi minden. Új dal biztosan nem: de miért ne adjuk oda a História Parkhoz írt zenét is? Ki hallgassa meg, ha nem az, aki a munkámra kíváncsi?
Ezzel eléggé egyedül vagy…
Ez nem biztos, de nem is számít. Minden színpadi ember adni akar, csak mindig beütnek a racionális dolgok, a számítás, hogy mi éri meg és mi nem… Ezért lettem a saját magam kiadója, hogy senkivel ne kelljen megvitatnom, ha valamit ki akarok adni.
Mi a helyzet a rajongókkal? Régen felruháztak mindennel…
Gyerekek voltunk, ők is, én is.
Azért változott a helyzet, mert felnőttek, vagy mert a mai fiatalok másképpen élik meg a rajongást?
Is-is. A mai fiatalabb korosztály többnyire nem rám kíváncsi. Persze köztük is van, aki hallgatja a dalokat és eljön koncertre, ennek örülök, de a derékhadat nem ők adják. Már mást jelentek a közönség számára, mint húsz éve. Ez nagy megkönnyebbülés.
Szerinted miért van szüksége egy embernek példaképre?
Évszázadokon át a szentek voltak a példaképek. A magát modernnek, haladónak képzelő világ már nem gondolkodik a szentről. Mi több, szinte tiltja az erről való gondolkodást. Minden embernek fogódzóra van szüksége az életben: nem mindegy, hogy ez materiális vagy szellemi jellegű. Arról írok dalt, ami foglalkoztat, ami számomra fontos: a hit senkinek sem árt, de mindenkin segít, aki hagyja. Egy dologról tudok meggyőződéssel beszélni: hogy milyen egy eszmébe kapaszkodva élni az életet. Az ember teremtmény, tehát idea, következésképpen az ideákhoz, eszmékhez vonzódik.
Van, aki a vallásban találja meg a példaképét, van, aki hús-vér emberben…
Kétezer éves emberrel még nem találkoztam, kétezer éves hittel viszont igen: nem kérdés, hogy melyik maradandóbb. A legostobább mondat, amit mondani szoktak, hogy „én a magam módján hiszek” vagy „én magamban hiszek”. Tényleg? És mi lesz veled, meddig tartasz? Előbb-utóbb meghalsz, betesznek egy dobozba, azt meg bedugják a földbe. Hol leszel te akkor? Érdemes inkább az emberfölöttiben hinni és erről beszélni, akkor is, ha a világ ma ezt eltitkolja, kigúnyolja, hasztalan támadja. Reményt kell adnunk egymásnak, ennél többet nem is lehet. Reményt, hogy van értelme felállni az elbukásból, hogy van célja az életnek… A materiális világképben az élet értelme a szerzés, az élet vége a halál. Ez sok mindent ad, de reményt biztos nem.
Ha jól tudom, nek
ed nincs példaképed.
Konkrét példaképem nincs, de van olyan életút, életáldozat, amely példaként áll előttem. A lelki vezetőm 82 éves, az ő szellemi frissességének a felét szeretném a magaménak tudni, tudásának a negyedét birtokolni. Derűjének a tizedével boldog lennék.
Az a 14 éves, aki felruház téged minden olyan tulajdonsággal, amivel nem rendelkezel, mikor jut el arra a pontra, hogy Ákos is egy hús-vér ember?
A tinik nem velem foglalkoznak, ráadásul a hibáimat is vállalom. Nem akarok senki illúzióinak megfelelni, nem vagyok szuperhős. A dalaim azért érinthetnek meg másokat, mert sebezhetőség van bennük, kitárulkozás, személyesség.
Saját magadat gyakran hasonlítod Szindbádhoz. Ám Szindbádot olvasgatva nekem mindig az jutott eszembe, hogy ő olyan, mintha folyamatosan keresne valamit, de mégsem találná. Te mi az, amit keresel, de nem találod?
Ugyanazt, mint Szindbád. Kettős életet élek: rockénekes vagyok, egy hajós, ugyanakkor egy kikötőben lakom. Ez két teljesen összeegyeztethetetlen dolog, a hajós állandóan hajózik, a kikötőparancsnok állandóan otthon van. Van családom, feleségem, négy gyerekem, fantasztikus, stabil, érző, lüktető hátországom. Ugyanakkor létezik a nagy keresés is az emberben.
Ha nem Szindbáddal, akkor milyen más irodalmi alakkal foglalkoznál?
Senki más nem áll ennyire közel hozzám. Cyrano de Bergerac-ot mondhatnám, ezt az állandóan önreflexióból építkező, kardcsörtető, szájhősnek tűnő, nagyon érzékeny figurát. Van pár kedvenc regényalakom, de azok mind eggyé állnak össze, és Szindbádnál jobban nem testesíti meg senki az állandó elvágyódást.
Mikor vágytál utoljára egy lakatlan szigetre?
Három és fél perce. Lehet romantikázni arról, hogy pár évig egy portugál halászbárkán lennék hajósinas, de a négy gyerekem kicsit zokon venné, ha apa nem kérdezné ki a matekleckét vagy nem menne velük dominózni. A szellemi kamaszkorom már lezárult.
Egyre több magas pozíciójú ember áll fel, és megy messzire, teljesen mással kezd foglalkozni, mint amit eddig csinált…
Biztos megvan rá az okuk. A topmenedzserek többsége jól keres, de nincs ideje szellemi életet élni, ez pedig semmivel se pótolható. Egy ember nem a vállalatához tartozik, hanem a családjához, a Teremtőjéhez. A világtól néha el kell vonulni, hogy a világról gondolkodni tudjon az ember. A hit elfogadása önmagában nem tesz szentté senkit, de ehhez a mércerendszerhez bármikor hozzámérhetem magam, ha akarom. Ugyanolyan gyarló vagyok, mint mások, csak ha bűnt követek el, tudom, hogy mit tettem. Sok ember megmagyarázza a bűneit, rendszert épít belőlük. Egy fontos mondás szerint érdemes aszerint élni, amiben hiszünk, különben abban fogunk hinni, ahogyan élünk.
Mi jelent kihívást még számodra?
Több száz dal után még egy dalt írni. Először is az ember elírja önmaga elől a témát, aztán ott vannak az antik szerzők, akik már mindent megírtak, ráadásul sokkal jobban. Az emberi probléma érdekel: születés, szerelem, halál, meg az a néhány apróság, ami közben van. Lehet másról is írni, csak nem érdemes. Számomra a dal szakrális közeg, ahogy az írás minden mozzanata is. Persze tudom, hogy ez ma ódivatú hozzáállás.
Kérdés, hogy mit hagy az ember maga után…
Nem kell mindenkinek feltétlenül könyveket írni, művészeti alkotásokat létrehozni. Hagysz-e másra olyan gondolatot, amit te is kölcsön kaptál, aztán megélted, és fontos lett, annyira, hogy továbbadd? A gyerekeim a fő műveim, jó látni, mennyire önálló kis világ mindegyik, hogy belőlem és általam is vannak, mégsem az én életemet élik, lényegében tőlem függetlenek. Aki jelen volt már egy gyerek születésénél, annak nem kell magyarázni az istenhitről. Egy nőn keresztül érkezik valaki, de nem belőle jön. Az első felsírásban egy önálló karakter nyilvánul meg. Az ember felnőttként is gyakran érzi, hogy csak eszköz, amelyen keresztül egy erő meg akar nyilvánulni. Dönthetek, hogy meghajlom-e ennek az akaratnak, hogy vállalom-e ezt a sorsot. Mindenki szeretne eredeti lenni. Ez dicséretes törekvés, de nem abban az értelemben, hogy olyasmit csinálnánk, amit még nem csinált senki. Ez szinte lehetetlen. Az „eredetiség” egyetlen értelemben érdekel. Szeretnék közel lenni az eredethez.
