Tulajdonképpen egyedülálló frontember abból a szempontból, hogy két rengeteget koncertező zenekarban is helyt kell állnia. Egyike a jelenleg a magyarországi színpadokon tevékenykedő legszimpatikusabb zenészeknek. Ezúttal nem annyira az Irie Maffia és a Brains élén álló MC Columbora voltunk kíváncsiak, hanem a hétköznapi emberre. Az emberre a mikrofon és a törölköző mögött.

Azt a kérdést nyilván elég sokszor megkapod, hogy miként tudod összeegyeztetni az Irie Maffia és a Brains dolgait logisztika vagy szervezés terén. De ilyen esetben, amikor két bulid van egy nap alatt (augusztus 30-án készült az interjú, aznap a SZIN-en Brains, majd este a Parkban Irie Maffia koncerten kellett helytállnia), fejben mennyire nehéz átállni egyik bandáról a másikra?

- Azért ez viszonylag ritkán fordul elő, a két zenekar menedzsmentje szerencsére elég összehangoltan működik. Talán évi 3-4 olyan alkalom van, amikor nincs más megoldás, mint egy napra rakni a bulikat. Ilyenkor is igyekszem szívvel-lélekkel mindkét műsorban odatenni magam, úgyhogy nem szokott gondot okozni az átállás. Fizikailag azért egy kicsit megterhelő… most ez a Szeged-Budapest távolság elég kemény volt… (mosolyog)

Mondhatjuk, hogy a Brains esetében szinte minden rólad szól, míg az Irie-nál jobban megoszlik a rivaldafény. Lehet ennek alapján fontossági sorrendet felállítani a zenekaraid között?

- Prioritásban semmiképp. Ott már valami gond lenne, ha valamelyik projektet magasabbra helyezném. Mindössze arról van szó, hogy az én szempontomból az Irie némileg lazább, mivel négyen vagyunk elől, megoszlik a felelősség, és nem is vagyok minden számban benne; a Brains-nél viszont valóban én vagyok a frontember. De ez semmiféle befolyással nem bír a hozzáállásomra, már csak azért sem, mert mindkét csapat nagyon más társaság. Tulajdonképpen az Irie-ban nőttem fel, annak idején a Gimmeshotban volt az első színpadra lépésem, és abból nőtt ki a brigád. Ők már nagyon régóta körülvesznek, Senának, Kemonnak és Busának rengeteget köszönhetek. Sőt, tulajdonképpen mindent, hiszen ők vittek bele ebbe az egész zenekaros történetbe. A Brains annyiban más, hogy mivel ott egyedül vagyok elől, az ötleteimet akár látványban, akár hangzásban jobban bele tudom vinni. Az egyik ezért, a másik azért, de mindkét projekt a szívem csücske.

Volt olyan pontja az életednek, amikor annyira feszes volt a tempó, hogy úgy érezted, végérvényesen le kell tenned a voksod valamelyik csapat mellett?

- Nem gondolkodtam el ezen… bár fizikailag néha ez lenne a helyes döntés (nevet). Kizárt dolog, hogy tudnék választani a két zenekar között… meg nem is akarok.

Szoktál néha azon töprengeni, hogy mihez kezdesz majd az életeddel, ha már nem te leszel MC Columbo, az Irie Maffia és a Brains egyik tagja?

- Eléggé előrelátó személyiségnek tartom magam, szóval szokott foglalkoztatni a jövő. Próbálok előre tekinteni, és mivel 8 évig klarinétoztam és 2 évig szaxofonoztam, ezért van egy kis indíttatás bennem, hogy ezt a tudásomat majd szeretném előkapni valamikor. Ha már nem pörgetek törölközőt, meg nem ugrálok a színpad elején, akkor talán a klarinétot vagy a szaxofont fújom helyette.

Tehát a zenétől nem szakadnál el.

- Az kizárt dolog! Tök mindegy, hogy fog menni, ez mindig elkísér majd. Legfeljebb majd nyugdíjas otthonokban vállalok fellépéseket (mosolyog).

Jó hogy mondtad a törölközőt: ez és a fehér cipő tudatos image elemek nálad?

- Igen, mondhatjuk, hogy azok. De ebben semmi erőltetettség nincs, a fehér cipő tényleg a kedvenc viseletem, ez már jó pár éve így van, a törölközőre meg mindig szükségem van a színpadon. Emellett jó pörgetni, és klassz hype-eszköz.

Egy interjúban egyszer a szabadidőd eltöltéséről kérdeztek, amire azt a választ adtad, hogy csak koncertre és buliba ne kelljen menni. Azért ez a te életviteleddel nem lehet egyszerű feladat…

- A nyári, fesztiválos időszakban bőven kijut az ilyen élményekből (mosolyog). Ha van egy kis szabadidőm, akkor az alvás az elsődleges cél, de ha több napom van a pihenésre, akkor jöhet a kirándulás és a kisvasutazás, vagyis főként természet közeli élményeket szeretek szervezni.

Még tavasszal posztoltál a közösségi oldaladon egy táblázatot arról, hogy fullosan tele van a nyarad fellépésekkel. Most, hogy ennek vége, lehet venni egy nagyobb levegőt?

- Á, nem. Nyaralásra legkorábban majd januárban gondolhatok, hiszen hamarosan beindul a klubszezon, jönnek a gólyabálok, az egyetemi bulik, szóval továbbra sem sok szabad hely van a naptáramban. A két zenekar napi dolgai mellett pedig már készülünk az Irie Maffia 10 éves jubileumra: lesznek új dalok, lemez és egy nagyszabású turné is.

Ez egy ilyen kettős dolog, nem? Úgy értem, amennyire a színpadi lét energiát ad, annyira el is emészti azt.

- Igen, de közben meg egyértelmű az, hogy ha fáradt az ember, és így megy fel a színpadra, és azt látja, hogy a közönség sem kapta el a fonalat, akkor szenvedés az egész, és még enerváltabban jön le a deszkákról. Viszont ha a közönség iszonyatosan ott van és pörög ezerrel, akkor lehetsz bármilyen elcsigázott, az még a holtponton túl is egy olyan löketet ad, amitől igazán oda tudod tenni magad. Most pont ez volt a helyzet: megjöttem a SZIN-ről, kábé örültem, hogy éltem, aztán felmentem a Park színpadára, és olyan energiabombát kaptam a rajongóktól, hogy nagyon élveztem az egész bulit, és meg sem éreztem azt, hogy túl vagyok egy Brains koncerten.

A nyár legjobb sztorija?

- Inkább egy helyszínt mondanék, ez pedig a Strand Fesztivál. Ott tényleg a legfanatikusabb fesztiválozók jöttek össze, mondhatni, hogy ez volt az egész szezon esszenciája, és tudom, hogy ezt az összes többi, ott fellépett magyar zenekar nevében kijelenthetem. Tényleg fantasztikus élmény volt!

Tavaly Sting bőrébe bújtál, mikor a Szimfonik 3.0 keretén belül előadtad az Englishman In New Yorkot. Azért az meglehetősen távol áll a te világodtól.

- Azért esett erre a számra a választás, mert a Brains Hurts c. dalában – amivel egyébként összemixeltük az Englishmant – van egy az egyben egy olyan harmóniamenet, ami tökéletesen passzol a Sting-nóta refrénjére. Innen jött az ötlet, hogy mi lenne, ha a kettőt összekevernénk. Hát, nagy falat volt… Stinget énekelni nem tartozik a könnyű kihívások közé. Biztos, hogy jobban is elő lehetett volna adni, de próbáltuk belevinni saját magunkat is, vagyis amit lehetett, azt megtettük.

Ahány ismerőssel beszéltem, legyen szó metalcore vagy alter rajongóról, mindenki nagyon pozitívan nyilatkozott a Brains-ről, és ez itthon, ahol leginkább valami ellen, semmint valami mellett szeretnek felsorakozni az emberek, elég ritka. Mi lehet az, ami stílustól függetlenül megfog mindenkit a zenétekben?

- Ami a Brains-nek nagyon nagy erőssége, az az, hogy nem próbál megmondó elem lenni, nem célja, hogy nagy üzeneteket közvetítsen, hanem tényleg arról szólnak a koncertek, hogy aki ott van, az mindent zárjon ki, és csak a buli, a szórakozás számít. Ezzel meg kinek lenne baja? Aki odamegy, az megkapja az arcába a tempót, a hangerőt és a látványt, mindezt igényes tálalásban. Erről szól a Brains, az egész egy k..va nagy buli (mosolyog).

Ha a Brains nem is feltétlenül a világmegváltó gondolatokról szól, de van olyan ügy vagy kezdeményezés, ami mögé szívesen odaállnál, amihez szívesen adnád a neved?

- Például a kisvasutak helyreállítása Magyarországon: ez abszolút olyasmi, amit szívesen támogatnék. De ilyen lehet még a kirándulások, a túraútvonalak népszerűsítése, a környezetmegóvás, a Kéktúra pecsételőhelyeire ráirányítani egy kicsit a figyelmet – ezeken rajta vagyok eléggé. A kisvasutazás nekem nagy fejlövésem, pedig gyerekkoromban nem voltam annyiszor, viszont felnőttként teljesen elkapott, és próbálok itthon mindenhova eljutni, ahol van. Jó is, hogy ezt mondtad, lehet, hogy el is indítok valami mozgalmat, mondjuk az egymillióan a magyar kisvasutakért közösséget (nevet).

Ha nem zenélnél, mivel foglalkoznál?

- Hm… zenélnék, szerintem (nevet). Nagyon korán belecsöppentem ebbe a világba, mivel a nagyapám szaxofonos volt, igazi zenész, aki mindenhol fújt. Ha kellett, felmászott a háztetőre is, igazi bohém művészlélek volt. A rokonok azt mesélték, hogy ahogy megszülettem, szinte azonnal elkezdtem érdeklődni a zene iránt. Öt-hat évesen aztán be is írattak egy zeneiskolába, és ott végleg eldőlt a sorsom. Voltam fúvószenekarban Albertirsán, jártam egy négytagú kamarazenekarral versenyekre, tehát tényleg gyerekkorom óta körbevesz a zene. Ezért nem is igazán tudok válaszolni a kérdésedre… talán mozdonyvezető lennék… (mosolyog)

Az interjú létrejöttéért külön köszönet Bucsai Tímeának!