Olaszországba kéne menni, koncertet kéne filmre venni. Így gondolhatták a Muse tagjai, amikor a kamerákat élesre állították nyáron Rómában. A választás tökéletesnek bizonyult – ahogy a most megjelent DVD is.

A Matthew Bellamy multiinstrumentalista/komponista irányította brit trió óriási népszerűségre tett szert az utóbbi években. Ez még itthon is lemérhető, hiszen míg néhány esztendeje az egész sátor kimenekült az egyik fesztiválon, mikor hajnalban a DJ egy Muse dalt merészelt megszólaltatni az I Love R’n’R és Mennyország tourist után, addig tavaly novemberben már telt ház várta őket a Sportarénában. Csak újabb viszonyításként: 2007-ben kábé feleannyian voltak ugyanott…

Képzelhető, ha nálunk ilyen Hysteria (sic!) lett, akkor mi a helyzet tőlünk nyugatabbra. Erről mindenki elég világos képet kaphat, ha belepislant a Live at Rome Olympic Stadium DVD-be. Közel 61 000-n váltottak jegyet 2013. július 6-án, és a képsorok alapján ennyien végig is őrjöngték a programot.

A nézhető verzión amúgy nincs rajta a teljes koncert – a CD-n meg még annyi sem -, de a 90 perc feletti játékidő egyáltalán nem mondható kevésnek. A hangulat pedig… egyfelől annak, aki ott volt, savanyú lehet visszanézni, hiszen nyilván nem adhatja vissza az élményt. Viszont nekünk, akik messze születtünk Taljánföldtől, szupermasszív megrázkódtatást okoz a kép-és hanganyag befogadása. Ugyanis nem lehet mibe belekötni.

Sokan mondják, hogy a Muse napjaink Queenje, és van ebben valami. A sokszor teátrális, a giccs szakadéka felett kötéltáncot folytató zene mellé a látvány is eszméletlenül oda van téve. Tűzoszlopok, nagyzongora, hatalmas vetítés, egy üzletember és egy üzletasszony felbukkanása és magánszáma az Animals és a Feeling Good alatt, lebegő villanykörte – és még sorolhatnám hosszan. A közönség fékevesztetten tombol, de ez a szó nem adhatja vissza azt, ami lejön a képernyőről. Sokszor még a gitárdallamokat is hangosan éneklik, több helyen – Plug In Baby, Our Time Is Running Out, Starlight – Bellamy pedig teljes egészében átengedi nekik a refréneket. A stúdiós utómunkásokat is dicséret illeti, mert jók az arányok, végig hallani, hogy a nézők jelen vannak, nem csak a dalok közti tapsolásnál adnak életjelet.

Ahogy az várható volt, és amiért az ősrajongók már régen kitagadták a Muse-t, főleg az utolsó három album legnagyobb számai kerülnek terítékre. Kihagyhatatlan a Hysteria, a Supermassive Black Hole, a Madness vagy az Uprising, és ezeknél valósággal felrobban a Stadio Olimpico. Vannak zseniálisan elkapott pillanatok, mint mikor a Panic Station alatt Ferenc pápa kezd animált táncba a kivetítőn (és később Barack Obama és Angela Merkel is csatlakozik hozzá), és ezt látva az ülőhelyen az egyik lány a szája elé kapja a kezét meglepetésében.

A hangzás tízpontos, ahogy a képminőség is: néha szinte várom, hogy a zenészek lelépjenek a monitorról. Kiemelendő a kameramozgás is, mert nem a mostanában oly’ gyakori kapkodós, sűrű vágásokkal teletűzdelt felvételeket kapjuk, hanem sok esetben elidőzünk egyes személyeken vagy jeleneteken, így jut idő mindent szemügyre venni. És hát van mit megcsodálni…

Hibátlan anyag a Live at Rome Olympic Stadium, amely nélkül egyetlen Muse rajongó sem lehet meg.