A hamisíthatatlan Bertolucci-filmek képlete rendkívül egyszerű: a mindenkori ifjúság társadalmi és szexuális identitáskeresésének toposzaiban ötvözik a politikai tartalmakat a freudi motívumokkal. A velük szembeni nézői viszonyulás érzelem- és attitűdskálája azonban megfoghatatlanul tág: az istenkáromló prüdéria poklától egészen a legmagasztosabb esztétikai gyönyörig vezet. Az olasz mester alkotásai olykor nem mondanak többet, vagy mást a világról, mint amit talán egyébként is tudunk, vagy tudhatnánk róla. Művészetének, világlátásának és képi kifejezőeszközeinek egyedisége inkább a befogadóra gyakorolt hatás sokféleségében, olykor egymással is ellentmondásos polarizáltságában rejlik.

Az Én és te több tekintetben is analóg a Bertolucci-életmű zajos sikereket arató, a filmtörténeti kánonban emblematikusként jegyzett alkotásaival, némiképp viszont ki is lóg közülük. Ez utóbbit a forrásként szolgáló regénynek köszönheti. Bertolucci ugyanis hűségesen követi Ammaniti kevésbé nyílt és provokatív ábrázolói attitűdjét: ahelyett, hogy mindent láttatna a maga természetes, ösztönös valójában, a felszín alatt meghúzódó érzelmekből és vágyakból formál súlyos, nyomasztó feszültséget. Színészvezetése kiváltképp határozott és erőteljes, a két ismeretlen, a filmezés terén tapasztalatlan fiatal kezét egy percre sem ereszti el. Nem engedi az életkori és –helyzeti viszontagságok valamennyi zsigeri megnyilvánulását felszínre törni, de a mély érzelmekben gazdag arcjátékot és gesztuskészletet finommá és sokrétűen kifejezővé hangolja. Atmoszférateremtése ebben a hermetikusan lezárt környezetben fejlődik tökélyre, melyhez még a véletlennek tűnő tekintetvillanások, az önkéntelen izom- vagy ajakrándulások is beszédesen illeszkednek.

Aligha hihető, hogy a mester idős korára szemérmesebb viszonyba került a vászonnal, hiszen tíz éve –túl a hatvanon – még szinte tobzódott a három fiatal vérfertőzéssel is terhelt szexuális önazonosság keresésének leplezetlenségében. Inkább azt feltételezhetjük, hogy hetvenhárom évesen sem csillapodott az érdeklődése a film művészi kifejezőeszközeinek lehetőségei iránt. Ugyanakkor az is lehet, hogy a betegsége miatt megváltozott életkörülményeihez ez a sejtelmesen feszült kamaradrámai közeg sokkal jobban illeszkedik, mint az ösztönösen lázadó szabadságkeresés.

Újszerűséget képvisel az alkotás apolitikus jellege is, noha a politikai és társadalmi kontextustól való szemtelenül határozott elfordulása önmagában is súlyos értékítéletet hordoz. Bertolucci már mindent elmondott a saját ifjúságának társadalmi és politikai meghatározottságától, sőt az egyetemes, tértől és időtől független fiatalságot mozgató pszichológiai motívumokról is. Épp ideje, hogy a legmodernebb kor tízen-huszonéveseinek problémáival, a végtelen kiszolgáltatottsággal és elmagányosodással is foglalkozzon. Bár a világról alkotott képe már eddig is koherens volt, pont olyan szellemi nyitottsággal és elfogadókészséggel tud akklimatizálódni a gyors és egyre csak gyorsuló változásokhoz, mint ahogyan a szexualitás, a testvérek vagy rokonok között fellobbanó testi-lelki vágy, illetve a drogfüggőség képeit kezeli a vásznon. Sokat kellett várnunk az olasz mester legújabb alkotására, de megérte: Bertolucci a saját példájával igazolja, hogy aki a lelkében őrzi a fiatalságát, bármely korban képes lehet a megújulásra.