A mélygarázs nem csupán egy keserű szerelmi háromszög története, hanem egyben görbe tükör is, amely tökéletesen bemutatja társadalmunk bajait. Mi adhat reményt az olvasónak, aki hasonlóságot vél felfedezni önmaga és a szereplők között?

Az a jó, ha az olvasó szembesül a saját élethazugságaival, de nem indul el azon az úton, amin A mélygarázs szereplői járnak, vagy ha azon az úton jár, akkor megpróbál felkapaszkodni ebből a mélygarázsból. A könyvön keresztül önmagadra találhatsz, a szereplők megfogják a kezedet, s a benned rejlő fekélyes sebekhez vezetnek, talán ez esélyt ad a változtatásra. Halálos vétek hagyni, hogy a napok üresen elpörögjenek. Minden leélt nappal eggyel kevesebb marad.

A szereplők saját hazugságaik rabigájában élnek. Ennyire képmutatónak látja a mai polgári társadalmat?

Igen, képmutató világban élünk, álságos viszonyokat tartunk fönn, sokszor kímélő vagy kegyes hazugságoknak nevezzük az alakoskodásainkat, holott ez semmi másról nem szól, mint arról, hogy még véletlenül se merjük az őszinteséget felvállalni. Nem vagy őszinte, mert félsz, hogy cserébe te is őszinteséget kapsz. Kinek kell az, hogy a másik az orrára koppintson vagy szembesítse. Ugyanakkor nem csak hamisság és nem csak alakoskodás van, hanem figyelmetlenség is, tudatlanság. Nem azért hallgatunk bizonyos dolgokkal kapcsolatban, mert nem akarunk beszélni róluk, hanem mert azt sem tudjuk, hogy léteznek. Beszélünk egy világról, egy kultúráról, amit idealizálunk, holott már régen a romjain élünk. Beszélünk egy olyan Európáról és egy olyan demokráciáról, ami már rég nem azt a szerepet tölti be, amit valaha betöltött. Fogalmunk sincs, hogy hol is van ma Magyarország a világban, vagy hogy hol van Európa a világban. Felsorakozunk mindenféle társadalmi mozgalmak mögé, verjük a mellünket, hogy hazafiak vagyunk, meg környezetvédők és olyanok, akik elfogadnak mindenféle másságot, közben persze titokban megvetjük, mondjuk a muzulmánokat, és nem zavarja a komfortérzetünket, hogy a Távol-Keleten rabszolgamunkával, éhbérért gyártott használati tárgyakat vásárolunk potom áron.

„… egy rossz és kifejezetten ronda állólámpa, amit az apám vásárolt, és nem mertem kidobni, mert az apám ennek a meglétén mérte, hogy mennyire ragaszkodok még hozzá.” Valóban így uralkodnak manapság a szülők a már felnőtt gyermekeiken?

A vidéki társadalomban a fizikai erő számít, ott nem tarthatod fenn utolsó leheletedig a pátriárka szerepkört. A polgári világban azonban számtalan eszköz van a kezedben, amivel folyamatosan a saját hatalmadban tarthatod a gyerekeidet. Persze ez az egész arról szól, hogy szeretnéd életed végéig megélni, hogy fontos vagy a világ számára. Viszont nincs tereped. A munkádról már lemaradtál, nyugdíjas vagy, a társadalmi kötődéseid felszámolódtak, maradnak a gyerekeid, akiken uralkodva még fontosnak érezheted magad.

A szabadságunk látszólagos. Olyan társadalomban élünk, ami számtalan csatornán képes a lehető legsunyibb módon fogva tartani. A régi társadalmakban nagyon egyszerű perszonális kapcsolatok voltak, épp ezért egyszerű volt körülírni, hogy te miáltal vagy fogságban. A mai társadalomban némi kényelem fejében észrevétlen válunk kiszolgáltatottá. Egy áram-, gázszolgáltató, egy telefontársaság és természetesen a munkahelyed is fogságban tarthat. Gúzsba kötnek a társadalmi konvenciók is, nem véletlen, hogy épp a nyaralás kapcsán írtam meg ezt a részt. Bár vitathatatlan, hogy jó dolog a tengerparton lebzselni, de még ebben is érezni lehet, hogy nem azért vagy ott, mert valóban jól akarod érezni magad, hanem azért, mert a Pistáék, a Laciék és a Mariék is elmentek. Nem mersz kimaradni, minden területen elfogadod a társadalmi standardokat.

„De én szabad vagyok, mert azt csinálok, amit akarok, és én azt csinálom, hogy nem csinálok semmit” – adja meg sajátos válaszát erre a kérdésre regényed főhőse. Ezt kéne tenni nekünk is?

Sajnos ez az alternatíva valójában nem létezik. Ha azt mondod az elvárásokra, a kötelezettségeidre, hogy elegem van belőlük, nem csinálom tovább, kiszállok, akkor egy darabig csak figyelmezgetnek téged, üzengetnek, hogy például kikapcsolják az áramot, a gázt, aztán megbüntetnek. Megbüntetnek azért, mert rendbontó voltál, és ha hosszú ideig maradsz rendbontó, nem értesz a figyelmeztetésekből és büntetésekből, akkor gond nélkül kipenderítenek a lakásodból, és az utcán végzed. Ez a társadalom, legalábbis Magyarországon ezt tapasztalom, elég rosszindulatú az állampolgáraival szemben. Hogy is beszélhetnénk szabadságról, amikor ennek a technikailag felturbózott társdalomnak a figyelme átszövi a hétköznapjaidat és az ünnepnapjaidat, a munkaidődet és a szabadidődet. A társadalmon kívüli szabadság is csak egy tévképzet. Az a hajléktalan, aki kiszolgáltatott az éhségnek, a pénztelenségnek, ő ugyanúgy fogoly. Kicsit reménytelennek érzem a szabadságkérdését a mai posztindusztriális világban.

Mi lehet a megoldás?

Az mindenképpen egy megoldás, ha az ember mindezek ellenére megpróbál a saját ideje fölött önmaga rendelkezni. A kreativitás a kulcsszó. Ne fogadjuk el kritikátlanul a standard ajánlatokat. Például ne menjünk be a legközelebbi gyerekbútor boltba, és ne vegyük meg az előre legyártott szabvány kiságyat, párnával és lepedőhuzattal együtt, hanem dobjuk össze mi. A mi gyerekünk, mért kellene egy egyedi sorsot már indításkor beleszuszakolni a külső ajánlatok egyformaságába?  Úgy tudunk küzdeni ennek a világnak a hihetetlen álságossága, művisége és hamissága ellen, ha merünk alakítani azon a helyen, azon a kicsike részen, amiben kompetensek vagyunk. Ez szerintem a legnagyobb esély a mai ember számára. A boltban vásárolt élet helyett a magunkét élni.

Mi lesz az életműsorozatának következő része?

Remélhetőleg ősszel jelenik meg újra a Xandu, egy régi regényem, ami épp az ellentéte A mélygarázsnak, az új könyv pedig jövőre érkezik. A bogyósgyümölcskertész fia novellafüzér testvérdarabja nem egy kamaszfiúnak, hanem egy kisgyereknek az életét mondja majd el, a születésétől egészen tíz-tizenkét éves koráig, amikor a bogyósgyümölcs kezdődik.