A Nathalie második élete David saját könyvéből készült. Gondolt rá, hogy talán film lesz belőle írás közben?

David Foenkinos: Nem. Mindig is könyvnek szántam, soha nem írok rögtön a mozinak, mert mégiscsak író vagyok. De mikor Stéphane elolvasta a könyvet szólt, hogy ne adjam el a jogokat, mert ezt nekünk kettőnknek kell megcsinálnunk. Néhány évvel ezelőtt már forgattunk együtt egy rövidfilmet Une histoire de pieds („A lábak története”) címmel, úgyhogy már volt némi tapasztalatunk e téren.

Mennyire nehéz saját könyvet átírni forgatókönyvvé? Hiszen ilyenkor mindenképpen át kell alakítani az alapanyagot…

David F.: Ragaszkodtam ahhoz, hogy ebből a regényemből én írjam az adaptációt, mert ezt a történetet mindenképpen én akartam végigvinni. De nincs ez mindig így, például most is folyamatban van egy másik könyvemből a forgatókönyv írása, abba nem vagyok ilyen szinten belevonva. Ez esetben nem érzem, hogy csonkítani kellett volna rajta. Egyszerűen a film egy másik műfaj, inkább hozzáadtunk, mint hogy elvettünk volna belőle, a zenével meg a képekkel, és olyan jelenetek is vannak benne, amik a könyvben még nem voltak. Ha valaki a saját könyvéből ír forgatókönyvet, az szerintem nagy előny, mert nem tudja elárulni a történetet. Inkább attól tartottam, hogy sikerül-e megfelelnem a rajongóknak az adaptációval. Franciaországban egy millió eladott példánya van a regénynek, ami nagy sikernek számít. Sokan ismerik és szeretik a könyvet, ezért volt bennem egyfajta félelem, de eddig úgy tűnik, hogy szerencsére a filmet is szeretik.

A magyar címnek gyakorlatilag semmi köze sincs az eredetihez, ahogy a legtöbb külföldi országban is. Nem zavaróak ezek a különféle változatok egy alkotónak?

David F.: Hozzászoktunk már, hogy teljesen más a címe, mert az eredeti ( La délicatesse, ami kb. finomságnak felel meg, de mind az étel, mind az érzés értelemben – a szerk.) egy elég összetett és többjelentésű szó, amit nehéz egy az egyben átültetni más nyelvre attól függetlenül, hogy minden nyelvben van valami fogalma az embernek, hogy mit is jelent. A könyvet harminc nyelvre fordították le és eddig már több mint negyven országban kijött a film is, majdnem mindenütt más lett e címe. Németországban például „Nathalie csókja”, Oroszországban „A gyengédség”. Általában tetszenek, így van ez a magyarral is, mivel ez egy újjászületés története a Nathalie második élete jól kifejezi a történetet

Stéphane F.: Mivel ez egy francia romantikus komédia ezért néhol ilyen játékos sztereotípiákkal is találkoztunk, mint például a szingapúri cím, ami „A kiss Paris” (Párizsi csók) volt…

David F.: Na igen, az azért már nem fért bele a mi koncepciónkba.

Egyértelműen Audrey Tautou a legnagyobb, nemzetközileg is ismert név a filmben. Mindig is őt szerették volna a főszerepre, vagy csupán szerencsések voltak, hogy elvállalta?

David F.: A regény írása alatt nem volt semmilyen konkrét elképzelésem Nathalie-ról, hogy esetleg ki játszhatná, de amikor elkezdtük tervezni a megfilmesítést már nagyon korán Audrey Tautou jutott mindkettőnk eszébe. De persze csak álmodoztunk róla, hogy milyen jó lenne, ha elvállalná. Mert ha ma valaki Franciaországban női főszereplővel akar filmet csinálni, az mindjárt rá gondol, mindenki őt akarja megszerezni. Ezért persze naponta több tucat forgatókönyvet kap, viszont évente csak egy filmet vállal. Nagyon sokat találkoztunk, átbeszéltük a szerepét, rengeteget beszéltünk a stábról, a producerekről, a többi színészről, mire beleegyezett. De amint egyszer igent mondott, onnantól kezdve semmi jele nem volt annak a világsztár imidzsnek, ami esetleg kapcsolódhat hozzá az emberek fejében. Nagyon egyszerű, közvetlen, együttműködő, hálás és gáláns színésznő. Igazából a döntő érv amellett, hogy elvállalja a filmet a partnerei voltak, főleg a svéd Markust alakító François Damiens, aki nagyon népszerű Franciaországban, és Audrey is nagyon szereti.

Stéphane F.: A külsőre eléggé összeegyeztethetetlen, furcsa pár gondolata is tetszett neki bennük. Hogy Nathalie karaktere, a törékeny, szép nő és ez a tagbaszakadt, maximum közepes kinézetű, esetlen figura hogyan fog együtt festeni a vásznon, mint szerelmespár.

A végeredmény is elnyerte a tetszését?

Stéphane F.: Imádja a filmet és, - azt hiszem, a nevében mondhatom, mert ő is nyilatkozta többször, hogy - ez volt élete egyik legjobb forgatása. Nagyon sok helyre el is kísérte a filmet velünk, ott volt Moszkvában vagy New Yorkban, nagyon fontos film lett a számára, mert valamilyen szinten ezzel a szereppel lett felnőtt.

Rendezőként ez az első nagyjátékfilmjük. Segítettek a rendezésben a már említett rövidfilmes tapasztalatok?

Stéphane F.: Nem volt olyan óriási kihívás a kisjátékfilmről nagyra váltani. Már több mint tíz éve dolgozunk együtt, de többnyire forgatókönyveket írunk közösen. Itt most arra kellett figyelni, hogy, mivel Audrey Tautou volt a főszereplőnk, nem lehetett improvizálni. Mindent nagyon alaposan elő kellett készítenünk, de végeredményben nagyon jól ment a dolog.

David F.: Mindenesetre nagyon nem összehasonlítható a két műfaj, a rövidfilm olyan, mint egy helyi klubcsapatban játszani, a nagy pedig mintha a Real Madridban fociznánk…

Stéphane F.: Látszik, hogy az öcsém az összehasonlítások királya!

Hogyan lehet ketten filmet rendezni? Létezik ilyenkor demokrácia, vagy az erősebb győz?

David F.: Nagyon alaposan előkészítettünk mindent minden egyes forgatási nap előtt éppen azért, hogy ne kelljen ott Audrey Tautou előtt vitázgatni, meg hatalmi harcokba belemenni. Úgyhogy fejben mindig teljesen kész tervvel mentünk a forgatásra. És, ugyan az én könyvemből született a dolog, de ha a forgatáson valamiben nem értettünk egyet, akkor a jobb ötletet fogadtuk el, bármelyikünké is volt. Ebből a szempontból nem volt semmi problémánk szerencsére.

Ha ennyire jól ment a munka gondolom terveznek még együtt dolgozni.

Stéphane F.: Soha! (nevet) Beszélni sem fogunk többé egymással ezután!

David F.: (nevet) Sajnos muszáj lesz újra együtt dolgoznunk, mert a bátyám nem szeret dolgozni. Kellek hozzá, hogy legyen valaki, aki munkára bírja.