Nem is akármilyen „tárgyakról” van itt szó: akinek Latinovits Zoltán és Abody Béla gimnáziumi jó barátai voltak, akinek Bajor Gizi a keresztanyja volt, aki Pilinszky Jánossal járta be Angliát, aki 2001 őszén New Yorkban élt, annak kétségtelenül páratlan emlékei lehetnek. Ám egy portrékötethez nem elég megőrizni, le is kell tudni írni őket, és Vajda szerencsére a birtokában van ennek a tudásnak. Miközben minden írás (természetesen az utolsó, ön-porté és a new yorki beszámoló kivételével) az adott ember halálának apropóján született nem is beszélhetnének hívebben az életükről. Ismert és dicsőített, vagy csak félig-meddig neves, vagy méltatlanul elfeledett arcok, egész személyiségek villannak fel előttünk úgy, ahogy az író látta őket. Egy-egy megragadott történet, jellemző tulajdonságok vagy gondosan összefoglalt életutak elevenednek meg egy barát, rajongó, kritikus, megfigyelő néha értő, néha bevallottan naiv tekintetén keresztül. Ettől a bensőséges hangvételtől különleges kapcsolat épül ki az olvasó, és az éppen olvasott elbeszélés főszereplője között, ami nem is csoda. Emellett viszont, akarva akaratlanul az író önmagáról mesél, és talán ez a legkitárulkozóbb portré mindközül.

Vajda ott van minden történetben, hiszen az emlékezéshez ott kellett lennie, de csak mint mellékszereplő, csak mint az író, akivel nem igazán történnek a dolgok, csupán lejegyzi őket. Mégis éppen ez az „összekötő-szerep” az, ami teljes egységbe rendezi a könyvet, ettől lesznek a külön-külön is érdekfeszítő elbeszélések egységes könyvvé. Ezért nem szabad csak egy-egy részt elolvasni belőle, mert azok az apró, elejtett mondatok, amik az egyik sztoriban még csak pluszinformációt hordoztak a következő történetnek az egész alapját adhatják meg. Ugyanúgy működnek, mint a valódi emlékek: egymásból sarjadnak, több ponton összekapaszkodnak és végül egymásba térnek vissza. Mert végül is egyetlen elme termékei mind, ami Vajda esetében egy remek stílusú, érezhetően szeretettel írt könyvet eredményeztek, ami nélkülöz minden szirupos nosztalgiázást, pedig lenne oka rá. Mégis egyre csak azon vettem észre magam, hogy legszívesebben időgépbe pattanva, láthatatlan szellemként Vajda mellé repülnék, hogy még a műtermükben megcsodálhassam Ferenczy Béni vagy Fekete Tamás szobrait, vagy hallhassam a kamasz Latinovits nevetését.

Olyan erejű pillanatok és kivételesen élni tudó emberek vannak ezek közé a lapok közé rajzolva, hogy még így, szavak formájában is megérintenek. Az akkori művészvilág nagy alakjait ilyen emberi közelségből szemlélni kivételes ajándék, Vajda ezt osztotta most meg velünk. És amíg az időutazásra nincs lehetőség, addig ennél nem is kaphat többet a hálás olvasó.

Vajda Miklós Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon – Portrék című kötete a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg.