Többen, akik filmen látták a Czukor Show-t, ingatták a fejüket, amikor azt mondtam: elmegyek és megnézem a belőle készült színdarabot. Persze, ők mindezt azért tették, mert különböző okok miatt nem szerették a filmet. De olyan is akadt, aki úgy vélekedett: jó volt a film, de neki ennyi elég volt belőle, nem nézné meg ismét. Örülök, hogy nem hagytam magam lebeszélni, hogy nem vette el a kedvemet az, hogy van, akinek elég volt belőle, hanem elmentem és megnéztem a darabot.

Megdöbbentő, felkavaró, mindemellett nevettető és rettenetesen elgondolkodtató előadást láttam.  De pont azért, mert láttam a Belvárosi színházban felújított verzióban debütáló produkciót, meg tudom érteni azokat, akik nem szerették filmen.  Bevallom, ezt az alkotást nem tudom elképzelni a mozivásznon, nem hiszem el, hogy ott a képernyő előtt ülve ugyanazokat az érzéseket, gondolatokat ki tudja váltani valakiből, mint élőben. E történetnek, így ebben a formában, a színházban a helye.

És, hogy miért írom, hogy e történetnek, ebben a formában? Mert a Czukor show Füst Milán Boldogtalanok című drámája alapján készült, annak történetét ágyazta 21. századi környezetbe. Ez utóbbi pedig nem más, mint egy délutáni kibeszélő-, megbeszélő show, amolyan Mónika-féle.

Az előadás kapcsán megdöbbentő az, hogy a közönség, a produkció felépítése miatt tulajdonképpen végigneveti az előadást – nem tartozom én sem a kivételek közé –, miközben egy valójában tragikus történetet látunk. Semmi komikus nincs benne, csak a tér, amelyben megjelenik. Az, hogy ezeket a kibeszélő műsorokat a hétköznapjainkból, a bulvár médiából tökéletesen jól ismerjük. A csaknem 80 percnyi előadás, kitűnő színészi játékokkal sodorja magával a nézőt, aki igazából az adott pillanatban valószínűleg fel sem fogja, hogy min is nevet.

Nehéz és nyomasztó pillanat az, amikor a néző ráébred: ez az egész nem is vicces.  Emberi életekről, sorsokról beszélünk. A helyzetet pedig súlyosbítja az a tudat, hogy Füst Milán története, amely egy egykori újságcikk alapján született, még 2011-ben is bármikor valóság lehetne.

Hogy kinél, mikor jön el a rádöbbenés pillanata, különböző. Van, akinek már az előadás folyamán, amikor megérkezik a harmadik- negyedik vendég a műsorba, van akinek csak a végkifejlettnél, de az sem kizárt, hogy egy-két órával a darab vége után érkezik el ez a pont.

A felismerés után pedig elkezdenek száguldozni a gondolatok és a kérdések az ember fejében. Felmerül többek között az a kérdés, hogy mi  is van tulajdonképpen ezekben a beszélgetős programokban,  hogy ennyire el tudja venni az eszünket, hogy értelmes, intelligens emberek képesek leülni elé és bámulni, majd csámcsogni a benne látottakon? Zavaró lesz a tudat, hogy amit a színházban megnézünk, az valószínűleg hasonlóképpen zajlik az életben is: így készülhetnek ezek a típusú megbeszélős műsorok.

Majd jön a pont, amikor végleg tudatosul az emberben: igen, itt jót szórakoztam ezen, de sajnos, sok esetben ez az elszomorító valóság. Ezt a történetet akár valamelyik hírújságban vagy hírsite-on is olvashatnám. Hiszen, ahogy mondani szokták: a valóság mindig felülmúlja a képzeletet. Azt pedig, hogy ezeket a drámai valóságokat, hogy tudja napjaink világa kezelni, remekül érzékelteti a Czukor Show.