Az égi kikötőben… túl a hullámokon és a dagályon… gyönyörű felfedezéseket tehetünk. Hiszen minden utazás tartogat nekünk valamit, többek leszünk általa. Most ráadásul csak az A38 Hajóig kellett vándorolni – vajon létezhet-e tökéletesebb helyszín három, a vízzel oly’ szoros kapcsolatot ápoló poszt-rock zenekar számára? A beszámoló végére kiderül. GALÉRIÁVAL!

Skyharbor, Sleepmakeswaves, Tides From Nebula – Budapest, A38 Hajó - 2015. március 30.

Elsőként rögvest az égi kikötőbe nyertünk bebocsátást, és a Skyharbor élén álló Daniel Tompkins hangja néha valóban az egekben zengett. Pedig az egyébként túlságosan öblös és kásás hangzás a hátsóbb tartományokba száműzte – az egyik gitárral egyetemben -, de néhány apróbb megbicsaklást leszámítva az este egyetlen énekese kristálytisztán csillogtatta meg torka tartalmát.

A Skyharbor zenéje nem egy azonnal oldódó, instant élmény: dalaik rétegzettek, akár a hagyma meg az ogre, sok témát fűznek egybe hol lassabban, hol vadabban vágtató folyammá. A zenészek képzettsége vitán felül álló, aminek szívesen teret is engednek, így többször meglepő váltások fűszerezik az öncélúvá mégsem váló progresszív muzsikát. Különleges élmény volt, hogy az összes hangszeres indiai gyökerekkel rendelkezik, ámbár a keleties motívumok ritka vendégnek számítanak ebben a kikötőben. Ha kellett, egy pillangó finomságával rezegtették a húrokat, de helyenként a horgony mélységében bugyogó torzított gitárokkal késztették bólogatásra az első sorokat. A közönség egyértelműen vette a lapot, és biztos, hogy a Skyharbor sok izgalmat tartogató zenéje újabb híveket is nyert magának az A38-on.

Ha van olyan csapat, amelyben a rocksztárság írmagja sincs meg, az a Sleepmakeswaves. A kopasz, vörös szakállas, egy medve és egy robot egyvelegét idéző stílusban mozgó Alex Wilson basszer még hagyján, de a két oldalt helyet foglaló gitárosokat előbb képzeljük egy IT cég programozói székébe, mint a színpadra.

Ehhez képest a kenguruföldiek olyan vehemenciával ugrottak neki a hangszereiknek, hogy mindenkit elsöpörtek. A Perfect Detonator tökéletes kezdés volt: valóban berobbantotta a bulit. Egyébként is a tavalyi, vitán felül állóan lenyűgöző Love of Cartography albumukat tálalták nekünk; ezen felül mindössze két korábbi dal fért bele a nagyjából 50 perces programba.

Abba a programba, amire nehéz jelzőket találni, és amiben dalról dalra ragadta magával a közönséget az az energia, amit ez a négy zenész tartogatott nekünk. Náluk már a hangzás is kifogástalan volt, így a legtöményebb, legzajosabb részek is vízesésként ömlöttek a lábunk elé, és feltartóztathatatlanul árasztották el a hajó gyomrát. Az auszik is a hangulatkeltés nagymesterei, hasonlóan a Maybeshewillhez vagy a 65daysofstatic-hez: még a zúzósabb témáikat is majd szétveti a beléjük szorított lélek. Ott voltak mindenhol a színpadon, látszott, hogy mennyire élvezik, amit csinálnak, és mennyire hálásak az őket figyelők szeretetéért.

Képtelenség hibázni egy Great Northernnel vagy egy The Stars Are Stigmata-val, de a legnagyobb őrjöngés Alex búcsúbeszédét kísérte a záró Something Like Avalanches előtt. Sütött róla az őszinteség, amikor azt mondta, hogy minden alkalommal egyre nagyobb élmény nálunk játszani, és sosem gondolta volna, hogy egy nap majd a föld teljesen átellenes felén ilyen ováció fogadja a dalaikat. Hosszú másodpercekig nem akart szűnni a taps, és hogy ez egy valóban emlékezetes este volt nekik is, azt bizonyítja, hogy már pár órával a koncert után kifejezték hálájukat a budapesti publikumnak a közösségi oldalukon. Pedig a turné korábbi állomásainál nem voltak ilyen posztjaik.

Bár a beszámoló címét ihlető dalt nem játszotta el az egységesen feketébe öltözött négyes, de így is felemelő és felszabadító volt, amit megmutattak magukból. Ki merem jelenteni, hogy az év egyik legjobb koncertjét láttam.

Baromira nem volt könnyű dolga ilyen előzmények után a lengyel Tides From Nebula-nak, a terem sűrűsége is szellősebb lett, de a négy zenész nagyon kitett magáért. Bízhattak akár a lengyel-magyar barátságban is, de nem kellett csupán erre hagyatkozniuk, hiszen pontosan tudják, hogy mitől döglik a légy a poszt-rock szcénában.

Náluk is megvoltak a lebegős, merengős, vonat- vagy éppen hajóablakon kibámulós pillanatok, de amikor beindultak, ezerrel ment a derékból hajlongás a málházós, súlyos melódiákra. Teljes átszellemültséggel zenéltek, basszerosuk külsőleg és mozgásában is egy áhítatos – és loboncos – papra emlékeztetett; míg egyik gitárosuk a dalok után a mikrofont is hanyagolta, és csak úgy beleüvöltötte a levegőbe a „thank you!”-kat. Megkapták ők is az elismerést, ami kijárt nekik, kétlem, hogy aki miattuk jött el, az csalódottan távozott volna.

Remek este volt, értő közönséggel – jó volt látni, hogy igenis, ebben az országban is van tábora ennek az undergrondnál is undergroundabb műfajnak -, tökéletes helyszínnel, üresjáratokat mellőző szervezéssel. No meg három egymást felülmúló bandával. Aki ott volt, jó darabig nem felejti el ezt a kikötős, hullámos, áradó éjszakát.

Fotók: Demjén Zoltán