A Zsivány Egyes - Egy Star Wars történet (12) nem az a könnyed Star Wars-film, amire a karácsonyi forgatagban be lehet ülni a gyerekkel hogy legalább két órára kimenjen a fülünkből a Jingle Bells. Kivéve persze ha például a Ryan közlegény megmentésén szocializáltuk a csemetét, akkor bizonyára a Zsivány Egyes szakadárakciókkal vívott, valódi áldozatokat követelő és csak apró győzelmeket felmutatni tudó háborúja sem üti annyira szíven. Vérbeli háborús film ez, cuki droidok és csillogó medálok nélkül, de annál több lélekkel.
Hiába a hét, jobb-rosszabb film, a Star Wars-univerzumban zajló háborúhoz mégis ez, az oldalági félelőzményfilm visz a legközelebb - fizikailag és érzelmileg is. A főszálakat követő filmek túlzottan el vannak foglalva a hőseik útjának egyengetésével és az éppen adott főgonosszal való ütköztetésükkel ahhoz, hogy a látványos lézerkard-párbajokkal egy időben zajló csatákra is jusson a figyelmükből. Pedig egy háború - játszódjon akár egy messzi-messzi galaxisban vagy a földi valóságban -éppen az ilyen, apránként megszerzett partszakaszokon és ellopott információkon áll vagy bukik. Ha a Star Wars-filmek olyanok, mint a gimnáziumi történelemkönyv, akkor a Zsivány Egyes egy jól sikerült dokumentumfilm-sorozat egyik epizódja, amelyet nézve leesett állal jövünk rá, hogy gyakran a legizgalmasabb események azok, amiket a lábjegyzet félmondatával intéztek csak el, mert nem szerepelt bennük semmi fontos történelmi figura. Hiszen a történelem ezernyi apró történetből, azok szerencsés vagy szerencsétlen együttállásából alakul ki és messze nem olyan egyenes folyamat, mint ahogy általában gondolunk rá - hát miért ne lenne ez ugyanígy a Star Wars univerzumában is? Erre tapintott rá nagyon ügyesen a Zsivány Egyes alkotógárdája - no meg arra, hogy az eredeti trillógia lyukaktól nem mentes története milyen tökéletes alapanyag egy ilyen, önmagában is fogyasztható, de közben kielégítő hátteret is biztosító film számára.
Ez a történet azért speciel egy fokkal jelentősebb egy random hadszíntéri beszámolónál, mivel egy bizonyos Halálcsillag terveinek ellopásáról szól. Na meg az odáig vezető enyhén szólva is rögös útról. Mikor a lázadók megneszelik, hogy a Birodalom egy nem túl diszkrét, bolygópusztító fegyveren dolgozik ők is megkezdik az ellenirányú munkálatokat. Ám a Birodalommal sosem volt egyszerű szembemenni, a szuperfegyvert pedig minden eddiginél nagyobb erőkkel védik. Így, mikor felröppen egy dezertőr birodalmi pilóta, Bodhi (Riz Ahmed) híre, nem vesztegethetik az időt. A pilótát Saw Gerrera (Forest Whitaker), egy kíméletlen, szakadár vezető fogja el, aki nem éppen az együttműködési hajlandóságáról híres. A sokat látott hírszerző, Cassian Andor kapitány (Diego Luna) mellé így Gerrera régi barátjának lányát, Jyn-t (Felicity Jones) is beszervezik a pilótáért induló akcióba. De a Bodhi által hordozott üzenet olyan láncreakciót indít be, amire senki nem volt felkészülve.
Sajnos a történelmi és háborús aspektusról nem igazán tudnék spoilermentesen tovább beszélni, ezért legyen annyi elég, hogy a film sokkal közelebb áll a háborús filmekhez, mint bármelyik társa, és ez csak jót tesz neki. Szó szerint és átvitt értelemben is lehoz a földre, bele a csaták, a nyögvenyelős kémkedés és a háborús helyzetek által megkövetelt diszkrét köpönyegforgatás közepébe, ahol hőseink legtöbbször csak remélik, hogy amit éppen csinálnak annak van valami értelme. Ez azzal is jár, hogy nincs benne semmi cuki. Az egyetlen droid is annyira aranyos, amennyire egy szarkasztikus statisztikus az tud lenni, úgyhogy valószínűleg idén karácsonykor nem fog mindenki, nyolc és harmincnyolc éves kor között K-2SO kicsinyített mása után vágyakozni, mint ahogy az tavaly BB8-tel történt. A nagyritkán felbukkanó humor is a halál szájába rutinból bámuló katonáké és az elkerülhetetlen lelkesítő beszédek is inkább találnak szkeptikus fülekre, mint örömujjongó tömegre.
Arról viszont lehet, és kell is beszélni, hogy nemcsak hogy folytatták Az ébredő erőben elkezdett társadalmi modernizálást - gondolok itt a női és színesbőrű karakterekre - de rátettek még egy lapáttal, így az eredeti trilógia borzasztóan elévült arányait szépen lassan kezdik egyensúlyba hozni a XXI. századdal. Bár kissé szánalmasnak találom, hogy dicsérni kell egy sci-fit azért, mert el tudja képzelni, hogy a jövőben/más galaxisban nem csak fehér emberek léteznek, de ebbe inkább nem megyek bele ennél jobban. Akárhogy is, a hollywoodi filmekben szökőévenként is alig felbukkanó Donnie Yen és Wen Jiang szerepeltetésért azért még pluszban kijár a piros pont, ilyen erőlködésmentesen badass párost is ritkán látni ázsiai filmeken kívül.
Hasonlóképpen telitalálat az őrlődő katona szerepére a Hollywood által fájdalmasan kihasználatlan Diego Luna, aki egy kábé hat mondatos jelenettel megmutatja, miért is akkora hiba őt nem foglalkoztatni és mindvégig magasan a film legsokrétűbb karakterét hozza. A főhős, Felicity Jones már nem ennyire problémamentes. Jones tehetséges színésznő, és igazából nem is az ő teljesítményével van gond. Permanensen durcás arca egyszerre árulkodik Jyn sebzettségéről és a háborús időkben felnövő ember visszafogott keménységéről, a színészi jelenléte is megfelelően erős, hiteles. Éppen ezért még idegesítőbb, hogy a karaktere sok helyen átgondolatlan, kidolgozatlan. Olyan ostobaságokat követ el (fontos bizonyíték elfelejtése, sürgető szituációban lefagyás, idegenekkel barátkozás kémkedés közben) amiket egy cirka tíz éve egyedül boldoguló, az egyik legkeményebb lázadó által nevelt, munkatábort megjárt nő nem tenne. Arról nem is beszélve, hogy a talpraesettségi-skálán gyakran közelebb áll Luke-hoz, mint Rey-hez, mikor pedig, körülményeit tekintve, akár még túl is kellene szárnyalnia az utóbbit. Mintha megelégedtek volna azzal, hogy adnak neki egy darab motivációt ("meg kell menteni apámat") és hátradőltek, hogy jó lesz ez így. Sokszor láthatóan nem tudnak mit kezdeni a karakterrel, nem tudják, mi legyen a következő lépés, úgyhogy odazavarják hozzá Andor kapitányt és fizikailag elvonszoltatják vele, a következő jelenet felé. És most nem viccelek, legalább három olyan esetre emlékszem, amikor, ha nem jön a hős Cassian, akkor Jyn csak áll lefagyva, mint egy feladat nélkül hagyott Sims figura. Diverzitás ide vagy oda, azért arra is oda kéne figyelni, hogy nem elég nőt rakni a főszerepbe, ha utána nem tudják rendesen megírni akkor nem vagyunk semmivel sem előrébb. Az a mázlijuk, hogy Jones, ahol tud, ott jól gazdálkodik a tehetségével és szerethetővé, megérthetővé teszi Jyn-t, de hogy nem válik irritáló, felesleges nyűggé a karakter az aztán tényleg nem az alkotókon múlott.
Hasonlóan gyenge pont a filmben alkalmazott cgi. Természetesen nem a jobb animátorok számára kisujjból kirázható, élethű űrcsatákra vagy alienekre gondolok, de a konkrétumokat megint csak fel kell áldoznom a spoilermentesség oltárán. Aki találkozik a filmmel úgyis egyből tudni fogja, mire gondolok. És ezzel is az a bajom, mint a 3D-vel: nem igazán az a fontos, hogy jó vagy rossz-e, hanem hogy szükséges-e. Jelen esetben egy kis kreativitással nyugodtan kikerülhettek volna egy valószínűleg bonyolult és nagyon kockázatos elemet, ami ha rosszul sül el azonnal kidobja a nézőt a filmből, ahogy ez a sajtóvetítésen meg is történt. Mert ha a néző akkor kezd el kuncogni, amikor semmi vicces nem hangzott el, az soha sem jelent jót.Mindent egybevetve nem hibátlan, de kifejezetten jó film lett a Zsivány Egyes. Kissé kilóg ugyan a társai közül, de éppen ezért szerethető és érdekes. Azt kevéssé tudom megítélni, hogy ez hogyan fog lecsapódni a keményvonalas rajongókon, akiknek már az oviban is fénykard volt a jelük, de a sorozatra objektíven tekintve mindenképpen jót tett neki ez a kicsit kisebbre törő film, ami választ ad néhány kérdésre és új megvilágításba helyezi a lassan negyven éves filmeket. Sőt, Star Wars-szüzeknek ideális belépési pont lehet és részben kiköszörüli az I-II-III-filmek által ejtett csorbát is, ami azért nem kis dolog. Mindezt úgy, hogy egy önmagában is izgalmas, az eredeti trilógiához méltó történetet szállít ami túllép a puszta főhajtáson és önálló fejezetté válik a Star Wars-történelemben.
A Zsivány Egyes így annyival hatásosabb és annyival közelebb áll ahhoz a világhoz, amit az eredeti trilógia sugall, hogy igazából a hivatalos előzményfilmek összes szerencsétlenkedése helyett elég lett volna ezt az egyet elkészíteni. De hát ugye, jobb későn, mint soha...