A film, amire azért vártál két évtizedet, hogy a képedbe vágja: öregedtél húsz évet. Na jó, finomítsunk: az üzenet az, hogy te is öregedtél, velünk együtt.



Épp csomagoltam 1996 októberében, mentem külföldre valami ösztöndíjjal, persze a budapesti bemutató napjára szólt a repülőjegyem. Szerencsére akkor nyitott újra a Corvin mozi, premier előtti filmekkel ünnepelte, így a barátaimmal még el tudtuk kapni a Trainspottingot. A barátaim a mai napig megvannak, a Corvin mozi is, a filmet is néha előveszem, persze újabb és újabb tanulságok hajszolása helyett inkább nosztalgiázni.

Mielőtt bárki párhuzamot látna szánalmas múltidézésemben és a Trainspotting folytatásában, a T2-ben (18), ideje tisztázni: az én életemet nem rúgta be a film, úgy ahogy tette azt a főszereplő Ewan McGregorral, a rendező Danny Boyle-lal, vagy a Thatcher-éra skót fiataljainak nyomorát olyan életszagúan ábrázoló íróval, Irvine Welsh-sel. Ha erre gondolunk, a Trainspotting folytatása már-már kötelező volt - különösen, hogy azt Welsh megírta már Porno című regényében.

A film végül lazán - na jó, gyakorlatilag egyáltalán nem - követi a regény történetét, maximum annyi a közös, hogy az eredetihez (egyben a regénytrilógia központi darabjához) képest inkább bolondozás, felszabadult játék a Trainspotting zseniálisan felépített világában. Mert azt nehéz eltagadni Welsh-től és Boyle-tól, hogy az edinburgh-i proli drogosok univerzuma és karaktere nagyon ki volt találva. Elég ahhoz, hogy a T2-ben ne csak megjelenjenek, de a húsz év punnyadás után hirtelen életre is keljenek. Anélkül, hogy bármilyen poént lelőnénk: Renton váratlan visszatérése Amszterdamból és Begbie kiszabadulása a börtönből egészen komoly jellemfejlődést indít el a brancs tagjaiban - kivéve persze Diane esetében, de Renton volt csajának erre nincs is szüksége, max örül annak, hogy egyszer még jót röhöghet a szupercsapat bénázásain.

Mert hát - nem mintha lettek volna illúzióink - itt egy gigantikus bénázást nézünk két órán keresztül. Egy szívbeteg embert, akire rátör a nosztalgia, egy kisstílű bűnözőt, aki rég tudja, hogy végül mindig át fogják vágni, de úgy tesz, mint aki erről nem vesz tudomást, egy kiöregedett drogos lúzert, aki társaival ellentétben még meghalni sem tud rendesen, bónuszként pedig egy pszichopatát, aki kénytelen ráébredni, nélküle sokkal jobban működnek a dolgok.

Boyle-nak az a szerencséje, hogy közönsége nem is vár olyan katartikus élményt, mint amit húsz éve kapott, egy dolog miatt mégis csalódottak vagyunk. Ez a zene: a Trainspotting soundtrackje minden idők egyik legerősebb összeállítása volt, sokat lendített a filmen is. Természetesen a mostani nosztalgiázásnak is része - azt viszont tényleg sajnáltuk, hogy néhány órával később csak arra sikerül visszaemlékezni, hogy lassítva hallgattuk a Born Slippyt meg hogy kaptunk a képünkbe egy kis Ziggy Popot.

Ha most ezt azzal magyarázom, hogy régen minden jobb volt, akkor ezzel el is ismertem: minden hibája ellenére csapdába ejtett a T2. Le kell tennem előtte a fegyvert, kénytelen leszek újranézni ezt is, mintha csak fotókat nézegetnék a boldog kilencvenes évekről egy olyan buliban, ahol kisgyerekek rohangásznak körülöttünk.

Persze, már szervezzük a barátaimmal, mikor megyünk a Corvin moziba.

Az Oroszlán (12) az idei Oscar-jelöltek között a mezőnyben már-már kötelezően szereplő "keserédes sírós film". Nem azért, mert sírnak benne, hanem mert a filmet nézve majd' mindenkinek legördül az arcán az az egy bizonyos könnycsepp. Teljesen jogosan. Az Oroszlán megindítóan őszintén éri el azt, amit tavaly a Brooklyn akart nagyon rosszul és negédesen kiprovokálni: a tiszta, érzelmi azonosulást egy pozitív kicsengésű történettel. Hogy valós sztorit dolgoz fel, az meg már csak a hab a tortán.

Remélem a Google egy hadihajónyi pénzt lapátolt bele a produkcióba - szólalt meg bennem a cinikus a film egy pontján, amikor már úgy érezte, hogy az érzelem túl sok (pozitív és negatív egyaránt), a kis Sunny Pawar túl cuki, India, Tasmánia és Dev Patel pedig túl gyönyörű. Furcsa ugyanis egy ilyen, érzelgősségtől mentes, mégis mélyen érzelmes filmet nézni, ami úgy játszik a néző lelkével, hogy nem nyomja az arcát a mondanivalójába. Na jó, csak egyszer-kétszer. Úgyhogy legalább arra felhúzhatjuk az orrunkat, hogy mennyi ingyenreklámot kapott benne a Google Earth. Na persze ezt is csak módjával, hiszen Saroo történetét az élet, és nem a Google marketingesei eszkábálták össze, úgyhogy fogást nem nagyon fogunk rajta találni. Főleg, hogy ez a film jó.

Olyan jósággal vannak tele a karakterei, amit ritkán látunk, ami messze nem hibátlan, ami nagyon is emberi, kételyekkel és frusztrációkkal teli, néha önző, de végeredményben mindig törekvő. Nem hősök, csak a legjobb tudásuknak megfelelően próbálnak élni és túlélni. Ebben a világban pedig Saroo útja sem egy hollywoodi diadalmenet, hanem egy kétes célú, depresszív, sziszifuszi küzdelem önmagával. Akinek pedig nem volt még ilyen harca az életében az valószínűleg túl fiatal is a filmhez.

A két fejezetben, lineárisan elmesélt történet a 1980-as évek Indiájában kezdődik. Az ötéves Saroo (Sunny Pawar) anyjával, istenített bátyjával, Gudduval és kishúgával nélkülözve tengeti a mindennapjait. A kiskamasz Guddu, mivel ő a férfi a háznál, besegít, ahogy csak tud, a fáradhatatlan Saroo pedig ott lohol a nyomában. Egy alkalommal viszont a fiúk elszakadnak egymástól és Saroo azon kapja magát, hogy a hatalmas ország másik végébe tartó vonaton ragadt egyedül. Az ismeretlen városban elvegyül a temérdek utcagyerek között, majd idővel bekerül az utcánál nem sokkal jobbat nyújtó árvaházi rendszerbe is. Innen viszont egy ausztrál házaspár fogadja örökbe (Nicole Kidman és David Wenham) akik mellett a tipikus, felső-középosztálybeli, fehérkerítéses amerikai álom tasmániai kivételében nő fel, indiai gyökereit jó mélyre temetve magában. Húsz évvel később viszont felütik a fejüket Sarooban (Dev Patel) az emlékek, amelyeket egy frissen piacra dobott, kísérleti program, a Google Earth segítségével próbál meg összeegyeztetni a valósággal. Ahogy egyre inkább elhiszi, hogy a pixeles szatelitfelvételek alatt valahol ott rejtőzik a régi családja, egyre jobban elszakad az újtól és attól is, akit önmagának hitt. De talán egyre közelebb jut ahhoz, hogy ki ő valójában.   

Mint minden igaz történetet feldolgozó filmnél, itt is megvolt rá az esély,hogy a dráma túl drámai, a tragédia túl tragikus legyen, a katarzis meg egy cukorszirupba fullasztott képviselőfánk érzékenységével valósuljon meg. Hiszen a sztori lezárt, aki akarja három perces keresgéléssel minden meglepetést lelőhet magának, ezért szokták az ilyen filmek ágyúval lőni ránk az érzelmet, mert más nagyívű eszközük nem maradt. Viszont éppen azért, mert az életben nem kíséri vonósnégyes az első csókokat így a valósnak eladni próbált film is megbicsaklik a hasonló húzásoktól. De mégis hogyan kellene akkor bemutatni egy nem mindennapi sztorit úgy, hogy különlegesnek, mégis hétköznapinak hasson? Hát, valahogy így, ah
ogy ez a film tette: lassan, óvatosan egyik lépésről a másikra. Igaz, az időugrás miatt megdöccen a film, de Dev Patel gyorsan a hátára veszi a sztorit, és egyenletes színvonalon juttatja a célvonalba.

Miatta, és a gyerek Saroot alakító Sunny Pawar miatt működik ennyire jól a film. Patelnek nagyon jól fekszik ez a bensőséges rendezés, hiba nélkül találnak telibe a vászonról az éppen csak egy összeráncolt szemöldökbe rejtett gondolatok, a teljesen amatőr Sunny pedig a film legnagyobb találata. Ritka az olyan gyerekszínész, aki ennyire autentikus és egyetlen idegesítő pillanat nélkül visz végig több, igazán nehéz történetívet, miközben hihetetlenül aranyos is tud maradni. Nem egy szerepet játszó kisgyereket láttunk, hanem a karaktert - és ez megint csak Garth Davis érezhetően színészközpontú rendezésének köszönhető. Az meg már csak plusz, hogy Greg Frasier operatőr mennyire gyönyörű, a környezet és a színészi játék szépségét egyaránt megmutató képekkel operál.

A film legnagyobb hibája a már említett, a nagy ugrások miatt a második felében néha darabos dramaturgia, ami miatt egy-két jelenet lóg a levegőben. Illetve Rooney Mara karakterének kihasználtságára is lehet kicsit panaszkodni, bár közben meg nem nagyon van több helye a filmben. Inkább az a baj vele, hogy, mint oly sokszor megesik ez a barátnő/feleség karakterekkel, csak azért van ott, hogy a hősnek legyen kinek kimondania a gondolatait, legyen, aki katalizátorként működik a cselekmény beindításában. Valahogy kilóg a filmből a szerelmi szál, pedig önmagában nagyon szépen megvalósított, hihető a kapcsolat és kifejezetten szívesen nézném a két karakter önálló szerelmesfilmjét, csak ebben a történetben annyira nem volt szükséges. Sokkal többet adnak hozzá a családi viszonyok, a random ismerősök, vagy akár az első fél "ragadozói". Mert az Oroszlán nem fordul el szégyenlősen az élet borzasztó oldalától - nem hiszem, hogy túl sokat kell taglalnom az Indiában (vagy akárhol) tömegével utcán, vagy mélyszegénységben élő gyerekeket fenyegető veszélyeket. Főleg, hogy ezek nagyobb részük számára válnak valósággá, mint akiknek nem. A film pedig tudja ezt. És nem engedi meg a nézőnek, hogy átnézzen rajta. A szörnyetegeknek viszont az nem engedi meg, hogy fontosak legyenek. Egy nagyrészt arctalan, erejében és méretében is borzongató massza ők, akik olyan mélyre ültetik a néző agyában a gyűlöletet, amennyire a többi szereplő a szeretetet.

Mert legyen akármilyen bődületes klisé, tényleg idő és szeretet kell ahhoz, hogy az ilyen sebek begyógyuljanak - már amelyek képesek egyáltalán a gyógyulásra. Ám a felejtés már rizikósabb terület, a rossz emlékek kizárása viszi magukkal a jókat is, és végül ott találhatjuk magunkat az életünk közepén úgy, hogy nem is igazán tudjuk, kik is vagyunk. 

Az élethez szerencse is kell - szokta mondani édesanyám, és igaza van. Ez a film, ahogy a főhőse is, végtelenül szerencsés csillagzat alatt született, amivel mind a kettő élni is tudott. Valószínűleg mindenki mást visz magával a történetből, szerintem például az a legszebb gondolata, hogy amíg nem vállalod fel a régi önmagadat, addig nem tudsz igazán előre sem lépni. Vagy, hogy egy anya nem attól az, hogy gyereket szült. Vagy hogy igenis léteznek csak úgy, érdek nélkül segítő emberek. Vagy... szóval lehet válogatni.

Ó, és a film végén az is kiderül, miért Oroszlán a címe!    

A Zsivány Egyes - Egy Star Wars történet (12) nem az a könnyed Star Wars-film, amire a karácsonyi forgatagban be lehet ülni a gyerekkel hogy legalább két órára kimenjen a fülünkből a Jingle Bells. Kivéve persze ha például a Ryan közlegény megmentésén szocializáltuk a csemetét, akkor bizonyára a Zsivány Egyes szakadárakciókkal vívott, valódi áldozatokat követelő és csak apró győzelmeket felmutatni tudó háborúja sem üti annyira szíven. Vérbeli háborús film ez, cuki droidok és csillogó medálok nélkül, de annál több lélekkel.

Hiába a hét, jobb-rosszabb film, a Star Wars-univerzumban zajló háborúhoz mégis ez, az oldalági félelőzményfilm visz a legközelebb - fizikailag és érzelmileg is. A főszálakat követő filmek túlzottan el vannak foglalva a hőseik útjának egyengetésével és az éppen adott főgonosszal való ütköztetésükkel ahhoz, hogy a látványos lézerkard-párbajokkal egy időben zajló csatákra is jusson a figyelmükből. Pedig egy háború - játszódjon akár egy messzi-messzi galaxisban vagy a földi valóságban -éppen az ilyen, apránként megszerzett partszakaszokon és ellopott információkon áll vagy bukik. Ha a Star Wars-filmek olyanok, mint a gimnáziumi történelemkönyv, akkor a Zsivány Egyes egy jól sikerült dokumentumfilm-sorozat egyik epizódja, amelyet nézve leesett állal jövünk rá, hogy gyakran a legizgalmasabb események azok, amiket a lábjegyzet félmondatával intéztek csak el, mert nem szerepelt bennük semmi fontos történelmi figura. Hiszen a történelem ezernyi apró történetből, azok szerencsés vagy szerencsétlen együttállásából alakul ki és messze nem olyan egyenes folyamat, mint ahogy általában gondolunk rá - hát miért ne lenne ez ugyanígy a Star Wars univerzumában is? Erre tapintott rá nagyon ügyesen a Zsivány Egyes alkotógárdája - no meg arra, hogy az eredeti trillógia lyukaktól nem mentes története milyen tökéletes alapanyag egy ilyen, önmagában is fogyasztható, de közben kielégítő hátteret is biztosító film számára.

Ez a történet azért speciel egy fokkal jelentősebb egy random hadszíntéri beszámolónál, mivel egy bizonyos Halálcsillag terveinek ellopásáról szól. Na meg az odáig vezető enyhén szólva is rögös útról. Mikor a lázadók megneszelik, hogy a Birodalom egy nem túl diszkrét, bolygópusztító fegyveren dolgozik ők is megkezdik az ellenirányú munkálatokat. Ám a Birodalommal sosem volt egyszerű szembemenni, a szuperfegyvert pedig minden eddiginél nagyobb erőkkel védik. Így, mikor felröppen egy dezertőr birodalmi pilóta, Bodhi (Riz Ahmed) híre, nem vesztegethetik az időt. A pilótát Saw Gerrera (Forest Whitaker), egy kíméletlen, szakadár vezető fogja el, aki nem éppen az együttműködési hajlandóságáról híres. A sokat látott hírszerző, Cassian Andor kapitány (Diego Luna) mellé így Gerrera régi barátjának lányát, Jyn-t (Felicity Jones) is beszervezik a pilótáért induló akcióba. De a Bodhi által hordozott üzenet olyan láncreakciót indít be, amire senki nem volt felkészülve.

Sajnos a történelmi és háborús aspektusról nem igazán tudnék spoilermentesen tovább beszélni, ezért legyen annyi elég, hogy a film sokkal közelebb áll a háborús filmekhez, mint bármelyik társa, és ez csak jót tesz neki. Szó szerint és átvitt értelemben is lehoz a földre, bele a csaták, a nyögvenyelős kémkedés és a háborús helyzetek által megkövetelt diszkrét köpönyegforgatás közepébe, ahol hőseink legtöbbször csak remélik, hogy amit éppen csinálnak annak van valami értelme. Ez azzal is jár, hogy nincs benne semmi cuki. Az egyetlen droid is annyira aranyos, amennyire egy szarkasztikus statisztikus az tud lenni, úgyhogy valószínűleg idén karácsonykor nem fog mindenki, nyolc és harmincnyolc éves kor között K-2SO kicsinyített mása után vágyakozni, mint ahogy az tavaly BB8-tel történt. A nagyritkán felbukkanó  humor is a halál szájába rutinból bámuló katonáké és az elkerülhetetlen lelkesítő beszédek is inkább találnak szkeptikus fülekre, mint örömujjongó tömegre. 

Arról viszont lehet, és kell is beszélni, hogy nemcsak hogy folytatták Az ébredő erőben elkezdett társadalmi modernizálást - gondolok itt a női és színesbőrű karakterekre - de rátettek még egy lapáttal, így az eredeti trilógia borzasztóan elévült arányait szépen lassan kezdik egyensúlyba hozni a XXI. századdal. Bár kissé szánalmasnak találom, hogy dicsérni kell egy sci-fit azért, mert el tudja képzelni, hogy a jövőben/más galaxisban nem csak fehér emberek léteznek, de ebbe inkább nem megyek bele ennél jobban. Akárhogy is, a hollywoodi filmekben szökőévenként is alig felbukkanó Donnie Yen és Wen Jiang szerepeltetésért azért még pluszban kijár a piros pont, ilyen erőlködésmentesen badass párost is ritkán látni ázsiai filmeken kívül.

Hasonlóképpen telitalálat az őrlődő katona szerepére a Hollywood által fájdalmasan kihasználatlan Diego Luna, aki egy kábé hat mondatos jelenettel megmutatja, miért is akkora hiba őt nem foglalkoztatni és mindvégig magasan a film legsokrétűbb karakterét hozza. A főhős, Felicity Jones már nem ennyire problémamentes. Jones tehetséges színésznő, és igazából nem is az ő teljesítményével van gond. Permanensen durcás arca egyszerre árulkodik Jyn sebzettségéről és a háborús időkben felnövő ember visszafogott keménységéről, a színészi jelenléte is megfelelően erős, hiteles. Éppen ezért még idegesítőbb, hogy a karaktere sok helyen átgondolatlan, kidolgozatlan. Olyan ostobaságokat követ el (fontos bizonyíték elfelejtése, sürgető szituációban lefagyás, idegenekkel barátkozás kémkedés közben) amiket egy cirka tíz éve egyedül boldoguló, az egyik legkeményebb lázadó által nevelt, munkatábort megjárt nő nem tenne. Arról nem is beszélve, hogy a talpraesettségi-skálán gyakran közelebb áll Luke-hoz, mint Rey-hez, mikor pedig, körülményeit tekintve, akár még túl is kellene szárnyalnia az utóbbit. Mintha megelégedtek volna azzal, hogy adnak neki egy darab motivációt ("meg kell menteni apámat") és hátradőltek, hogy jó lesz ez így. Sokszor láthatóan nem tudnak mit kezdeni a karakterrel, nem tudják, mi legyen a következő lépés, úgyhogy odazavarják hozzá Andor kapitányt és fizikailag elvonszoltatják vele, a következő jelenet felé. És most nem viccelek, legalább három olyan esetre emlékszem, amikor, ha nem jön a hős Cassian, akkor Jyn csak áll lefagyva, mint egy feladat nélkül hagyott Sims figura. Diverzitás ide vagy oda, azért arra is oda kéne figyelni, hogy nem elég nőt rakni a főszerepbe, ha utána nem tudják rendesen megírni akkor nem vagyunk semmivel sem előrébb. Az a mázlijuk, hogy Jones, ahol tud, ott jól gazdálkodik a tehetségével és szerethetővé, megérthetővé teszi Jyn-t, de hogy nem válik irritáló, felesleges nyűggé a karakter az aztán tényleg nem az alkotókon múlott.

Hasonlóan gyenge pont a filmben alkalmazott cgi. Természetesen nem a jobb animátorok számára kisujjból kirázható, élethű űrcsatákra vagy alienekre gondolok, de a konkrétumokat megint csak fel kell áldoznom a spoilermentesség oltárán. Aki találkozik a filmmel úgyis egyből tudni fogja, mire gondolok. És ezzel is az a bajom, mint a 3D-vel: nem igazán az a fontos, hogy jó vagy rossz-e, hanem hogy szükséges-e. Jelen esetben egy kis kreativitással nyugodtan kikerülhettek volna egy valószínűleg bonyolult és nagyon kockázatos elemet, ami ha rosszul sül el azonnal kidobja a nézőt a filmből, ahogy ez a sajtóvetítésen meg is történt. Mert ha a néző akkor kezd el kuncogni, amikor semmi vicces nem hangzott el, az soha sem jelent jót.Mindent egybevetve nem hibátlan, de kifejezetten jó film lett a Zsivány Egyes. Kissé kilóg ugyan a társai közül, de éppen ezért szerethető és érdekes. Azt kevéssé tudom megítélni, hogy ez hogyan fog lecsapódni a keményvonalas rajongókon, akiknek már az oviban is fénykard volt a jelük, de a sorozatra objektíven tekintve mindenképpen jót tett neki ez a kicsit kisebbre törő film, ami választ ad néhány kérdésre és új megvilágításba helyezi a lassan negyven éves filmeket. Sőt, Star Wars-szüzeknek ideális belépési pont lehet és részben kiköszörüli az I-II-III-filmek által ejtett csorbát is, ami azért nem kis dolog. Mindezt úgy, hogy egy önmagában is izgalmas, az eredeti trilógiához méltó történetet szállít ami túllép a puszta főhajtáson és önálló fejezetté válik a Star Wars-történelemben.

A Zsivány Egyes így annyival hatásosabb és annyival közelebb áll ahhoz a világhoz, amit az eredeti trilógia sugall, hogy igazából a hivatalos előzményfilmek összes szerencsétlenkedése helyett elég lett volna ezt az egyet elkészíteni. De hát ugye, jobb későn, mint soha...

Mi, kritikusok szeretjük azt gondolni magunkról, hogy minket már semmivel nem lehet meglepni. És ez, legyen akármilyen jó vagy rossz, a legtöbb esetben így is van. Ezért amikor egy filmnek mégis sikerül a borzongástól remegő kezű, sírásra görbült szájú, de mégis határtalanul boldog kisgyerekké változtatnia, azt nem felejtjük el egyhamar. E logika alapján az Érkezés (12) még jó sokáig fogja facsargatni a szívünket.

Az sem véletlen, hogy ennyi ideig nem született meg belőle a kritika: egyszerűen nem találtam a szavakat. Vagyis de, voltak rá szavaim, de a fejemet maximum félig értelmezhető lelkes vinnyogás vagy párás szemmel a távolba révedés képében tudták elhagyni. Végül minden alkalommal oda lyukadtam ki, hogy nézze meg az illető, akivel éppen beszélek. Nézze meg mindenki, nézze meg a világ. Aztán majd beszélünk róla... És végeredményben ezzel a cikkel is annyi a célom, hogy nézze meg mindenki és majd megérti. Azután pedig valószínűleg már beszélnünk sem kell róla.

Annak elérésében, hogy hatását tekintve az Érkezés ilyen lehengerlő legyen, magán a filmen kívül fontos szerepe volt még egy dolognak: a trailernek. Már az idejét sem tudom, mikor láttam utoljára olyan trailert, ami nem lőtt le legalább egy poént, ami nem sejtette a film csavarját vagy netalántán nem mesélte el a történet jelentős részét. Az Érkezés előzetese viszont úgy tudott rettentően izgalmas és figyelemfelkeltő lenni, hogy a történet jelentős hányadát egyszerűen kihagyta. Nem lengette be csaliként, hogy még több nézőt vonzzon, nem utalgatott a fordulatra, nem hintett el kenyérmorzsákat. Éppen csak annyit mutatott meg, ami felpiszkálja az ember kíváncsiságát és meghagyott minden mást arra, hogy a moziszékbe tudjon döngölni érzelmileg. Én már azzal, hogy elárulom, van a filmben csavar, többet mondtam el, mint a trailer. (Ezért elnézést is kérek, dehát nagy, érzelemteli csendekből sajnos nem lehet kritikát írni...) És ez a döntés csak egy az alkotók okos húzásiból, amik olyan kiemelkedővé teszik az Érkezést.

Pedig már az alapsztori van annyira magával ragadó, hogy ha nem sokat szórakoznak vele, akkor is jó film lesz belőle. Adott egy, igazából már elcsépelt alapszituáció: Földünkre megérkeznek az idegenek. A bolygó tizenkét pontján, egyidőben tűnnek fel a 2001:Űrodüsszeia obeliszkjének ergonomikus kistestvérére hajazó űrhajóikkal. És várnak. Az emberiség meg nem tudja, mit csináljon. Minden, a földönkívüliekkel való első kapcsolatfelvételre irányuló „tudásunk” szerint a következő lépés az Eiffel-torony és New York elpusztítása kellene, hogy legyen. Ennek hiányában viszont nem tudjuk, mit tegyünk. Miközben az átlagemberek vagy rettegve ülnek a tévé előtt, vagy boldogan fosztogatják a boltokat, a tizenkét érintett kormány tudósokat és katonákat küld a maga kis obszidiántojásához és vizsgálódni kezd. Mikor rájönnek, hogy nem ártana valahogy kommunikálni is az idegenekkel bevonják a nyelvészprofesszor Dr. Louise Banks-t (Amy Adams). Ahogy Lousie és a mellé osztott fizikus, Ian (Jeremy Renner) egyre mélyebben betekintést nyernek a színfalak mögé egyértelművé válik, hogy a helyzet kulcsa abban rejlik, vajon képesek leszünk-e megérteni egymást – a Földön és azon kívül is.

Denis Villeneuve az Érkezéssel végleg bebetonozta magát Hollywood legígéretesebb új rendezőinek az élbolyába és bebizonyította, hogy egy intelligens film is tud végtelenül izgalmas lenni, ha ilyen mesterien bánnak vele. Az Érkezésben nem csinál mást, csupán zseniálisan játszik az információval, annak megmutatásával és visszatartásával. Ezzel az egyszerűnek hangzó, ám biztos arányérzéket igényelő módszerrel teszi különlegessé, rétegzetté a sztorit és éri el azt, hogy valóban az utolsó utáni pillanatban döbbenjünk csak rá, mit is néztünk eddig. Aztán összeáll a kép, minden értelmet nyer és megkezdődik a remegés, mert rájövünk, hogy még annál is szenzációsabb filmet nézünk, mint amilyennek addig gondoltuk. Ehhez viszont az is kell, hogy végig együtt tudjunk menni a hősünkkel, vele egy időben, az ő szemén keresztül fedezve fel ezt az új, idegen szituációt, erre az intim szerepre pedig Amy Adams a visszafogott, természetes játékával tökéletes választás. A ráérős, egyes szituációkon hosszasan időző kamerának köszönhetően olyan érzelmi közelségbe kerülünk Louise-zal, mintha ott állnánk mellette és valós időben próbálnánk vele együtt feldolgozni a végleg megváltozott világunk új szabályait. Vele együtt velünk is történik a film.

Ezért is külön öröm, hogy úgy készült el egy női főszereplővel dolgozó sci-fi, hogy nem játszik benne kifejezetten hangsúlyos szerepet a főhős neme. Nem adódik egyetlen konfliktus sem abból, hogy lebecsülik, mert nőből van. Nem azért kell küzdenie, hogy komolyan vegyék, mert nő, hanem mert tudós egy zömmel katonákból álló környezetben. De hogy hány X kromoszómája van az senkit sem érdekel. Louise értelmes, határozott és kompetens, de nem különleges, nem szuperhős, csak egy normális ember és a történet szempontjából végeredményben lehetett volna férfi is. És húsz éve még valószínűleg az is lett volna. Ma pedig mi sem természetesebb, mint hogy nő is lehet. Az ehhez hasonló filmekkel és szerepekkel lehet kisebbre húzni a férfi-női szerepek mennyisége és minősége között húzódó szakadékot, nem az anno férfigárdákkal leforgatott régi filmek erőltetett "nőiesítésével".    

A női szerepek mellett a sci-fi műfajának megítélésére is egyértelműen pozitív hatással lehet az Érkezés. A sci-fit övező végletesség – vagyis általában vagy imádják, vagy utálják a nézők – megszelídítésének már régen eljött az ideje, de igazán csak az ilyen filmekkel lehet jól megmutatni a fanyalgóknak, miből maradnak ki. A fantasztikus műfajok úgy tudnak az emberi tapasztalatról, univerzális értékekről és úgy általában az életről mesélni, hogy nem köti őket a valóság. Igen, a felszínen felnőtteknek szóló tündérmeséknek tűnnek, de ahogy az esti mesék a gyerekeknek, úgy a fantasztikus filmek nekünk képesek úgy tanítani, hogy földrajzi, gazdasági, társadalmi, politikai hovatartozástól függetlenül mindannyian megértsük. És erre a jelenlegi, egyre inkább szétforgácsolódó világunkban mindennél nagyobb szükség van. Nem először kardoskodok a fantasztikus műfajok mellett és nem is utoljára, mert a fontosságuk messze nem merül ki abban, hogy a Star Wars-rajongóknak minden karácsonyra lehet újabb mütyürt venni. Mert, míg a történelmi filmekből megérthetjük, honnan jövünk, a kortárs, realista alkotásokból pedig ráláthatunk arra, hol vagyunk éppen, a fantasztikus filmek megmutatják merre tartunk. És, amíg nem tanulunk meg a jövőbe látni addig csak az Érkezéshez hasonló alkotások világíthatnak rá arra, milyen lehet a holnap. Mi pedig talán elkezdünk tenni azért, hogy olyan legyen ez a jövő, amilyennek szeretnénk látni. Mert nem az a kérdés, vajon eljön-e, hanem hogy lerombolja-e a Szabadság szobrot, amikor ideér...

Mi lehet látványosabb néhány erős, bátor, köpenyben vagy páncélban repkedő, a világ megmentését 24 órás ügyeletben végző szuperhősnél? Hát ha hősködés közben varázsolnak is! Harry Potter szelleme végre elérte a Marvel-univerzum filmes ágát és a pálca nélküli, ám annál látványosabb varázsigék szórásában jeleskedő Doctor Strange (12) is megkapta a neki járó eredetfilmet. Ami, még egy olyan univerzumban is rizikós vállalás volt kissé, aminek a szempillája sem rebben random skandináv/alien istenek láttán.

Hiszen az átlagemberből szuperhős lesz-narratívát szinte kizárólag valami külső hatással (kósza pók, vegyszer az arcba, rosszul elsült atomkísérlet, miegymás) szokás magyarázni, így már belerázódtunk a legidiótább hősmutációk elfogadásába is. Olyannyira, hogy szinte már csalódott az ember, ha nem élesednek ki az érzékei egy-egy szúnyogcsípés után. Aki meg eleve földönkívüli vagy az X-menhez hasonlóan a génjeiben hordozza szupersége zálogát arra már csak legyintünk. Az így felépült kánon szerint a különleges képességeket nem eltökélt munkával, kitartó tanulással és embertelen elhivatottsággal sajátítják el, hanem valamilyen módon kapják az egyes hősök. Hát még a majd' egy évtizedet iskolapadban senyvedő Harry Potter is kiválasztott volt, mielőtt könyvet kapott volna a kezébe! Doctor Strange esetében viszont a sors sem egy villám alakú sebhellyel, sem egy kénsavval átitatott poloska csípésével nem járult hozzá ahhoz, hogy a jó doktor bekényszerüljön Thor-ék mellé a sorba gonoszt irtani. Ellenben leült és addig magolt, amíg rá nem robbantották a boltozatot. Ez pedig kábé minden létező szempontból zseniális húzás.

Na persze nem iskolai oktatófilm a Doctor Strange, de úgy lett az eddigi legfelnőttebb gondolkozású képregényfilm, hogy a karakterei közben szikrákat lövöldöznek ki a kezükből és köpenyekkel társalognak. Mert míg a fentebb említett társai az amerikai álom "bármi lehetsz, csak akarnod kell"-féle hitvallása mellé azt a nem elhanyagolható kitételt biggyesztik oda, hogy azért nem árt az egyes szerepre születned vagy kiválasztódnod, addig a Doctor Strange csak annyit mond: tanulj. Akarsz valamit? Tegyél érte! Képezd magad. Küszködj. Az, hogy a végén tűzoltó, katona vagy varázslómester leszel-e az nem számít. Csak ne várd ölbe tett kézzel a sült galambot, mert az nem jön házhoz. És íme, megszületett az első szuperhős, akire bátran lehet hivatkozni, ha a gyerek nem akarja megcsinálni a házit. Mert Pókember nem veszti el az erejét, ha nem oldja meg az matekpéldákat, de Doctor Strange bizony nem lenne az, aki, ha nem rágta volna át magát a fizikafeladatokon!

Természetesen mielőtt a kézmozdulatokkal indítható csillagszórók mesterévé vált volna, Dr. Stephen Strange-nek (Benedict Cumberbatch) is volt élete, nem is akármilyen. Ünnepelt idegsebészként a zseniális orvosok körében szinte kötelező egoizmus, nagyképűség és arrogancia édeshármasának tökéletes megtestesítője, aki a munkáján, a hírnevén és a vele járó javakon kívül tesz az egész világra. Mindaddig, míg autóbalesetet szenved (önhibájából, csakhogy még jobban fájjon) ami leginkább a kezeit teszi tönkre. Mivel a remegő ujjú sebészekért nem igazán kapkodnak a kórházak Strange pénzt, energiát és időt nem kímélve gyógymódok után kezd el kutatni. Mindhiába. Végső elkeseredésében egy vadidegen szavában bízva egészen Nepálig megy, ott is egy Kamar-Taj nevű, titokzatos helybe veti minden maradék reményét. De ami ott várja annak sokkal kevesebb köze van az akupunktúrához vagy a csakrákhoz, mint azt sejthette volna. Az Ősmágus (Tilda Swinton) segítségével rátalál egy, nem csak a gyógyuláshoz, de eddig nem látott képességekhez vezető útra és szenvedélyes tanulásba kezd. Ám míg Strange a könyveket bújja Kaecilius, az Ősmágus volt tanítványa (Mads Mikkelsen) éppen egykori oktatója és vele az egész világ elpusztításában mesterkedik. Az egymásnak feszülő, hatalmas erők pedig nem sokáig hagyják, hogy Strange békében gyakoroljon...

Felépítését tekintve teljesen átlagos eredettörténettel van dolgunk katalizáló tragédiával, bölcs mesterrel és edzés-montázsokkal együtt, míg végül a hős ráébred saját erejére és nekimegy a sokkal tapasztaltabb ellennek, persze sikerrel. De nincs is ezzel semmi baj. Hiába láttuk már ezerszer a sztorit, ÍGY még sosem láttuk.

A varázslatok adta végtelen lehetőségeket olyan gyönyörűen használja ki a film, hogy azt tanítani kellene. Ez az a film, amiért igenis megéri 3D-s, ne adj isten IMAX-jegyet váltani, bár szédülékenyebb nézőknek lehet, hogy a gyomortájékon érezhető zuhanás-érzést kiváltó térhajlítások és dimenzióváltások annyira nem fognak jót tenni. Aki viszont bírja a hullámvasutakat és rizikó nélkül kíváncsi arra, milyen lehet egy LSD-trip, annak hajrá! Az elképesztő látvány mellett az alakításokra sem lehet panasz, bár az, hogy ezzel minden rendben lesz már akkor eldőlt, amikor kiderült a szereposztás. Benedict Cumberbatch az utóbbi években egyszerűen tökélyre fejlesztette ezt a sherlockiánus, intelligens, pökhendi mégis szerethető karaktert ami Strange megformálásához is szükséges, de közben sosem veszti el az emberségét és a sebezhetőségét sem. Tilda Swinton és Mads Mikkelsen mint a főhőst támogató, pusztító vagy éppen megkísértő erők két pólusa kellően hangsúlyosak és szépen kikerülik a komikussá válást is. Az a felfedezés pedig kifejezetten üdítő volt, hogy Cumberbatch és Rachel McAdams milyen remekül passzolnak a vásznon. Ha minden képregényfilmben ilyen valósághűre és természetesre sikerülne a kihagyhatatlan romantikus szál akkor egy fél szavam sem lenne.    

A Doctor Strange, minden látványossága és szórakoztató-faktora mellett végre felnőtté érlelte a képregényfilmeket. Vele elérték azt a kort, amikor már nem az önmagunk megvalósítása, a felnőtté válás nehézségei vagy az apafigurának való megfelelés jelentik a fő problémát, hanem az azzal való szembesülés, hogy talán nem is azok vagyunk, akiknek hittük magunkat. Ebből felállni pedig néha tényleg csak varázslatos önerő segítségével lehet.