2011. január 25-én a rendőrség napján kitört a forradalom Egyiptomban.. A békés tömegtüntetések összecsapásokig fajulnak. A Facebooknak, a Twitternek és a mobiltelefonos riadóláncnak „hála", háromszáz főről tízezerre nő a tüntetők száma és elkezdődik a véres forradalom. Február 11-én Mubárák elnök lemond, az ország irányítását a demokratikus választások végéig a Legfelsőbb Katonai Tanács veszi át. 2012. május 31-én véget ér a több évtizede tartó statárium. Június 24-én a választási bizottság bejelenti Mohamed Morszi győzelmét.

Az esti híradókból mi is hallottunk ezekről az eseményekről, olvastuk őket az interneten, de mára már csak annyi rémlik mindebből a többség számára, hogy pár éve volt valami zavargás Egyiptomban. Vagy talán még ennyi se, hiszen itthon is zajlik az élet, miért foglalkoznánk az oly távoli Egyiptommal? Ven elég gondunk, nem? Jászberényi Sándor könyve azonban ráébreszt bennünket saját kicsinyességünkre, önzőségünkre és távolságtartó viselkedésünkre. Felnyitja a szemünket, kíváncsi tesz, miközben néha elborzadva olvassuk a szükségkórházakról, illetve a könnygázban fuldokló tömegek felfegyverzett katonai rendőrséggel szemben folytatott harcáról szóló részeket.

Milyen jó lenne úgy olvasni ezt a könyvet, mint egy izgalmas fiktív történetről szóló regényt, csakhogy ez a kőkemény valóság. Méghozzá egy olyan haditudósító szemszögéből nézve, aki volt, hogy az életéért futott, mert a felbérelt ellenforradalmárok hajtóvadászatot indítottak az újságírók ellen. Az író olyan információkat oszt meg velünk, minthogy az amerikában gyártott könnygáz ellen az amerikai üdítők, többek között a kóla a legjobb ellenszer. A könnygáztól felpüffedt arcú emberek a tereken kólával mosták az arcukat, mert az semlegesítette a maró hatású vegyületet.

A napló igazi erénye, hogy arcot ad a felkelőknek, közel hozza az eseményeket az európai, a magyar emberek világához. Nem szépít, nem túloz. Jászberényi Sándor leírta azt, amit látott, ami körülvette őt. Ettől válik a Budapest – Kairó letehetetlen olvasmánnyá. A Libri Kiadó gondozásában megjelent könyvtől nem leszünk bennfentesek, nem fogjuk jobban érteni az egyiptomi forradalmat, csak ráébredünk arra, hogy nem vagyunk egyedül a világban, a Közel-Kelet társadalma nem is különbözik annyira a miénktől (ami valljuk be, egyszerre rémisztő is). A naplót csak ajánlani tudjuk, remek olvasmány.

A könyv elején leszögezed, hogy ez egy fikciós regény, de mégis, mi az a leírtak közül, ami valóban  megtörtént?

- A karakterek kitalált személyek, az események, történetek nagy részét én találtam ki. Az élményeimet, érzéseimet fűztem bele a regénybe, illetve beszélgetések olyan érdekes részleteit ültettem át a cselekménybe, amelyek ehhez a műhöz illettek, izgalmasabbá tudták tenni.

A regény három lány - Jáel, Aviság és Lea – sorsát követi. Melyikük az, aki leginkább rád hasonlít?

– Jáel seregbeli munkája az, amely a legközelebb áll az én feladatomhoz a katonaságnál. Ennek ellenére nem mondanám azt, hogy őt egy az egyben magamról mintáztam. Én inkább Jáel és Lea keveréke vagyok.

Tiniként, az érettségi után kell kötelezően bevonuljatok katonának. Ehhez, hogy viszonyulnak a fiatalok?

- Izraelben mindenki gyerekkorától kezdve tudja, hogy az érettségi után ez vár rá, így számunkra ez természetes dolog. Vannak, akik félnek tőle, mások izgatottan várják. Általában ez az első olyan esemény az életünkben, amikor elkerülünk otthonról, amikor a saját lábunkra kell álljunk, függetlenek lehetünk.

Tizennyolc évesen még szinte gyerekek vagytok...

- Igen. Nagy felelősség hárul ránk ilyen fiatalon, így ez valahol nagyon furcsa. De az egész katonaság – kicsit eltúlozva – olyan, mint egy nyári tábor, hiszen közvetlenül a középiskola után történik, így valóban, még tulajdonképpen gyerekek vagyunk, ami sokszor a hangulaton érződik is. Mindemellett a világ összes pontján a fiatalok vonulnak be a seregbe. Ennek részben nyilván az az oka, hogy ifjúként még jobban alkalmazkodnak a rendszerhez, illetve ebben a korban az ember fizikailag is jobban bírja a megpróbáltatásokat.

Volt, aki azt mondta, hogy tulajdonképpen az egész nem rossz, inkább olyan, mint egy nagy buli.

- Nézd, van benne igazság. Sokszor szórakoztató, hiszen egy olyan helyen vagy, ahol mindenkinek az életkora 18 és 21 év közötti, így természetes, hogy amikor lehet jól érzik magukat, viccelődnek és így tovább. Persze vannak frusztráló, unalmas helyzetek is.

A regényed alapján a kiképzés azért egy-két ponton elég kegyetlennek tűnik.

- Kegyetlennek nem feltétlen mondanám, inkább intenzívnek. A kiképzési időszak rövid, gyorsan akarnak mindent megtanítani az újoncoknak, akiknek muszáj alkalmazkodniuk a helyzethez. Ezt az emberek fiatalon, a középiskolából kikerülve különböző módon élik meg, de természetesen vannak kellemetlen dolgok.

Ha ölnöd kellene, tudnál ölni?

- Én nem olyan részlegnél szolgáltam, ahol erre szükség lett volna. De, ha valaha a seregben olyan helyzetbe kerültem volna, hogy az életemért kell küzdenem, akkor természetesen igen. Ma már nem vagyok katona, nem hordok magammal fegyvert, így a hétköznapokon szerencsére erre nem kell gondolnom. Úgy vélem azonban, hogy egy civil ember is képes ölni, ha az életéért küzd.

Mennyire változtatott meg a katonaság?

- Szerintem a személyiségemen nem sokat változtatott, inkább felelősségteljesebbé váltam tőle. Gyorsan megtanultam, hogy nem csinálhatok mindig az, amit én akarok.

Mi a véleményed az izraeli konfliktusokról, a közel-keleti háborús helyzetről?

- Nem vagyok igazán olyan, aki a politikával szeret foglalkozni, de sokszor szembesülök azzal, amikor Európában vagy Amerikában járok, hogy az emberek úgy gondolják, a helyzet megoldása körülbelül annyiból állna, hogy a két félnek leül egymással egy kávé mellett és megbeszélik a dolgokat. Mintha ez ilyen egyszerű lenne mind az izraeliek, mind a palesztinok oldaláról. Szerintem ez egy ennél sokkal összetettebb probléma, így ezt rossz gondolkodásmódnak tartom. Bízom benne, hogy valamikor lesz megoldás és mind nekünk, mind pedig a palesztinoknak meglesz a saját, békés államuk és ők elnyerhetik a függetlenségüket, de sajnos nem hiszek benne, hogy még az én életemben béke lesz.

Milyen érzés állandó félelemben felnőni, élni?

- Így nőttem fel, elfogadtam a helyzetet. Minden országban van valami, amitől lehet félni, ha másnem, az autóbalesetektől. Az biztos, hogy egy ilyen befolyásoltság megváltoztatja az ember szemléletét. Mostanában Izraelben sokkal kevesebb az öngyilkos robbantás, merénylet, mint korábban, de volt olyan időszak, amikor minden egyes nap erről szóltak a hírek. Akkor úgy éreztük, hogy bárhová megyünk, bármi megtörténhet velünk is. Annak ellenére, hogy most már nem ilyen rémisztő a helyzet, a háborúnak is vége, mégsem tudjuk elfeledni az egészet. Soha nem fogjuk száz szálékig biztonságban érezni magunkat egy bevásárlóközpontban vagy egy zsúfolt buszon. Én is utazom busszal, de még ma is kényelmetlenül érzem magam rajta, ha tömeg van, ezért ilyenkor igyekszem minél hamarabb szabadulni a járműről.

Mi a legnagyobb tévképzet, ami az emberekben Izraelről él?

- Az, hogy, túl egyszerűnek, fekete vagy fehérnek gondolják a helyzetet. Vannak, akik úgy gondolják, hogy az izraeliek tökéletesek és mindenki menjen a fenébe, aki bármi rosszat mond rájuk vagy gondol róluk, a másik fele pedig pont ennek az ellenétete: Izrael minden rossznak a szülőhelye. Egyik sem jó szemlélet. Izrael ugyanolyan, mint bármely másik ország, nálunk is vannak különböző személyiségű emberek, problémák, rosszabb, jobb napok, vidám és szomorú dolgok.

Mit mondanál annak, aki hezitál azon, hogy ellátogasson-e Izraelbe?

- Az első és legfontosabb, hogy hangsúlyozzam: Izrael napjainkban bizonságos, hacsak nem délre utazik az ember vagy Gáza közelébe, ahol még mindig vannak kritikus helyzetek. De északon és az ország közepén minden rendben van. Persze soha senki nem tudhatja, hogy hol mi történik, ez azonban nem csak Izraelre igaz. Nézzük meg a néhány nappal ezelőtti bostoni tragikus eseményt. Gondolta volna bárki is, hogy ez történik majd? A média által közvetített képek miatt az országunk sokkal veszélyesebbnek tűnhet, mint amilyen valójában. Izrael gyönyörű, pici ország, néhány órán belül a hegyektől eljuthaszt a városba, de láthatsz sivatagot is.  Csodálatos helyek várnak az országban. Az izraeliek nagyon barátságos, érdeklődő emberek és viccesek is.

Veronica Roth trilógiájának második része szervesen kapcsolódik az első kötethez, A beavatotthoz: a történet közvetlenül ott folytatódik, ahol az első befejeződött, így mindenképpen csak úgy érdemes kézbe venni, ha az elsőt is olvastuk, mert különben nem áll össze a történet, nem lesznek érthetőek az egyes utalások, cselekmények.

Tris Priornak és társainak menekülniük kell, miután rájöttek társadalmuk rendszerének hibájára és megpróbáltak tenni ellene. A csatában Tris elvesztette a szüleit, már csak szerelme és bátyja maradt neki, illetve az a cél, hogy befejezze szülei munkáját és megmentse a lakosságot a teljes agyelszívástól, irányítottság alá kerüléstől. Mindemellett pedig ki kell deríteni, mi volt az a nagyon fontos titok, amiért szüleik még az életüket is készek voltak feláldozni...

Tris és társai útja azonban most sem könnyű, a küzdelem során folyamatosan szembesülnek a múlt emlékeivel, meg kell tanulniuk megbocsátani, feldolgozni a fájdalmat, illetve szembesülniük kell azzal, hogy nem mindenki az, akinek eredetileg gondolták volna. Az emberi viselkedés, még egy olyan társadalomban is tud meglepetést okozni, ahol tulajdonságok szerint csoportokra vannak osztva az ember (barátságosak, bátrak, őszinték, műveltek és önfeláldozók).

Ahogy a bevezetőben is említettük, az első részt még több ponton is az Éhezők viadal-trilógia első részéhez tudtuk hasonlítani, erre a részre azonban ez már nem igaz. Már csupán annyi a hasonlóság a két könyv között, hogy itt is, ott is tinik próbálják megmenteni a világot, jönnek rá a titkokra. De ez sok más, a disztópia műfajába tartozó kötetről is elmondható lenne.

A lázadó kiforrottabb, mint A beavatott volt, Négyes és Tris karaktere sokkal jobban kirajzolódik előttünk és a csoportok leírása is árnyaltabbá válik. A Ciceró gondozásában megjelent könyv továbbra is izgalmas, olvastatja magát, mostanra azonban sokkal jobban magára talált a történet, mint az első  részben.