Veronica Roth trilógiájának második része szervesen kapcsolódik az első kötethez, A beavatotthoz: a történet közvetlenül ott folytatódik, ahol az első befejeződött, így mindenképpen csak úgy érdemes kézbe venni, ha az elsőt is olvastuk, mert különben nem áll össze a történet, nem lesznek érthetőek az egyes utalások, cselekmények.

Tris Priornak és társainak menekülniük kell, miután rájöttek társadalmuk rendszerének hibájára és megpróbáltak tenni ellene. A csatában Tris elvesztette a szüleit, már csak szerelme és bátyja maradt neki, illetve az a cél, hogy befejezze szülei munkáját és megmentse a lakosságot a teljes agyelszívástól, irányítottság alá kerüléstől. Mindemellett pedig ki kell deríteni, mi volt az a nagyon fontos titok, amiért szüleik még az életüket is készek voltak feláldozni...

Tris és társai útja azonban most sem könnyű, a küzdelem során folyamatosan szembesülnek a múlt emlékeivel, meg kell tanulniuk megbocsátani, feldolgozni a fájdalmat, illetve szembesülniük kell azzal, hogy nem mindenki az, akinek eredetileg gondolták volna. Az emberi viselkedés, még egy olyan társadalomban is tud meglepetést okozni, ahol tulajdonságok szerint csoportokra vannak osztva az ember (barátságosak, bátrak, őszinték, műveltek és önfeláldozók).

Ahogy a bevezetőben is említettük, az első részt még több ponton is az Éhezők viadal-trilógia első részéhez tudtuk hasonlítani, erre a részre azonban ez már nem igaz. Már csupán annyi a hasonlóság a két könyv között, hogy itt is, ott is tinik próbálják megmenteni a világot, jönnek rá a titkokra. De ez sok más, a disztópia műfajába tartozó kötetről is elmondható lenne.

A lázadó kiforrottabb, mint A beavatott volt, Négyes és Tris karaktere sokkal jobban kirajzolódik előttünk és a csoportok leírása is árnyaltabbá válik. A Ciceró gondozásában megjelent könyv továbbra is izgalmas, olvastatja magát, mostanra azonban sokkal jobban magára talált a történet, mint az első  részben.