A Marvel-univerzum megállíthatatlan terjeszkedésének legújabb lépéseként a képregények ismerői által remegve várt, Amerika Kapitány és Vasember egymásnak feszülését elmesélő sztorira esett a választás. Ebben a földönkívüli hadurak vagy felturbózott nácik helyett az eddig makulátlannak tűnő Bosszúállók szinte kicsinyes, emberi véleménykülönbségek mentén szakadnak ketté, az előzőeknél jóval árnyaltabb történetet létrehozva. Az ebből született Amerika Kapitány: Polgárháború (16) pedig még ezt is megcsavarva bizonyítja be, hogy a legszívszorítóbb harcokhoz nem kell páncél. 

Persze azért egy képregényfilmben nem árt, ha az akaratok mellett elpusztíthatatlan izmok és vasruhák is összecsapnak, de a Polgárháború mégis elérte, hogy az akció olykor csupán metaforaként szerepeljen. Ami egy egészen zavarba ejtően új dolog. Mert tény, hogy a Bosszúállók közös és szólófilmjeiben is minden csattogva püfölős akció mögött volt valamiféle érzelmi tartalom, de csak másodvonalban. A fő mindig is az ellen lezúzása volt. Az valódi érzelmi konfliktushoz a Thor-Loki testvérpár szembenállása volt még a legközelebb, de a szőke istenség filmjeiben ezt is felhígították egy szerelmi szállal, a Bosszúállókban pedig maximum annyi jelentősége volt a családi kapcsolatnak, hogy Thor nem engedte Lokit eltenni láb alól. A kívülről érkező, egyértelműen velejéig romlott ellenfelekkel való összecsapás pedig egyszerűen nem képes igazi érzelmi mélységeket produkálni. Kicsi az igazi tét, hiszen tudjuk, hogy a hős úgyis túléli (ez amúgy az univerzummá bővülés legnagyobb hátulütője), a gonosz pedig legalább átmenetileg megsemmisül. Maximum a szegény Ben bácsihoz vagy Batman szüleihez hasonló, halálukkal katalizáló karakterekre várhat sötét jövő. Nem így a Polgárháborúban, ahol nem elég, hogy nehezen dönti el az ember, éppen kinek is szurkoljon de a végén még egy olyan drámai gyomrost is bevisznek, amire a keserű feladáson kívül nézőként nem nagyon lehet máshogy reagálni. Természetesen Vasember és Amerika Kapitány ettől még szétpüföli egymást mielőtt belátnák azt, amit jó esetben mi már megértettünk: van olyan háború, amit egyszerűen nem lehet megnyerni.    

Természetesen mint minden háborúvá váló konfliktusban, ebben is vastagon benne van a politika keze. Mivel a Bosszúállók utóbbi években egyre sűrűbbé vált akciói nem elhanyagolható mennyiségű civil áldozattal és anyagi kárral jártak, az amerikai kormány törvényes keretek közé szeretné fogni a szuperhősöket. Ez eddig érthető. Ezzel viszont kvázi megfosztaná őket a szuverenitásuktól és egy felügyelő bizottság alá rendelve felelősségre vonhatóvá tenné őket, ami, ugyancsak érthető módon, nem arat osztatlan sikert a csoporton belül. Mindenki legnagyobb meglepetésére a mindig is renitensnek számító Vasember (Robert Downey Jr.) áll elsőnek a javaslat mögé, míg a törvény betűjét szentírásként követő Amerika Kapitány (Chris Evans) teljesen elzárkózik tőle. A két hős döntése mögött messze nem csak stratégiai vagy hatalmi, de érzelmi indokok is állnak, amelyek ugyebár még soha semmilyen konfliktus megoldásában nem segítettek. A szuperhősök nagy nehezen oldalt választanak a szuperkatona és a milliárdos feltaláló egyre elkerülhetetlenebbnek tűnő összecsapásában és miközben kötelességtudóan csépelik egykori barátaikat várják, mi sül ki ebből az egészből. Közben - csakhogy hőseinknek ne legyen elég a belső viszály - a rendet továbbra is fenntartani igyekvő rendőrség és a CIA mellett egy titokzatos figura (Daniel Brühl) is tevékenykedik a háttérben... A kifejezetten komolyra sikerült ellentét, amelynek mindkét oldalán értelmes érvek sorakoznak fel remek táptalaja egy újfajta képregényes-sötétségnek. A Polgárháborúban ugyanis nyoma sincs az új Batman vagy Superman-filmek "az egész világ romlott"-jellegű depressziójának, de van helyette egy sokkal reálisabb, társadalmi kérdés, melynek feltevése, az eddigi filmeket elnézve, valóban érett már: Vajon mit lehet kezdeni egy csapat, emberi erővel legyőzhetetlen, mindentől független figurával, akik városokat zúznak pozdorjává? Persze teszik ezt a jó érdekében, a gonosszal szembeni harc "melléktermékeként", de a végeredményen a szándék nem változtat.

A filmben is elhangzó hasonlattal élve: ha egy atomtöltetről nem tudják pontosan, hol van, az minimum egy nemzetközi krízis. Ha a hasonlóan veszélyes Hulk eltűnik, az csak egy szimpla kedd. A nézőtéren helyet foglaló homo sapiensként tényleg nyugtalanító belegondolni, mi lenne, ha ezek az isteni erejű jótevők valóban körülöttünk tevékenykednének. Mert persze, hogy kisgyerekként imádnánk őket, ha megakadályoznak pl. egy terrortámadást, de mi van akkor, ha ez azzal jár, hogy véletlenül lezúznak pár környékbeli irodaházat? Meddig lehet a potenciálisan nagyobb veszély elhárításával palástolni a tényleges pusztítást? Lehet békének hívni azt, amikor háborús helyzetekhez méltóan kell racionalizálni a kisebb rosszat a nagyobbal szemben? A Polgárháborúban ehhez hasonló kérdéseket tesznek fel - de nemcsak nekünk, nézőknek, a hősök maguk is ezekkel a, könnyűnek korántsem nevezhető dilemmákkal néznek szembe. És, mivel a páncélok, szupererők, mutációk mögött Vasember és a többiek is csak emberek, az ő bicskájuk is beletörik a válaszba.

Ezt alátámasztva a Polgárháborúban szinte kizárólag azok a hősök vállalnak szerepet, akik teljesen vagy nagyobb részben emberek. Kimaradt a földönkívüli Thor és a jelentős mutáción átment Hulk is, az életre kelt mesterséges intelligenciából álló Vízió és a mágiával harcoló Skarlát Boszorkány igaz messzebb állnak a klasszikus "ember" meghatározástól, viszont ők eléggé marginális karakterek. (Ahogy cameo méretű szerepben mindenkit elkápráztató legújabb Pókember is.) Az, hogy ezt a felállást valószínűleg a kényszer szülte - mivel a képregénybeli hősök közül sokan vagy nem jelentek még meg a vásznon, vagy mások rendelkeznek a jogaikkal - mindegy is. A filmnek mindenképpen jót tesz az a személyesség, amit eredményez. Mert parádézhatnak bármilyen csodahacukában, harcolhatnak bármilyen nagyszabású politikai terv ellen, a Polgárháború végeredményben arról szól, hogy mit tesz meg az ember a szeretteiért és azért az igazságért, amiben hisz. És ennek a megválaszolásához sokkal mélyebbre kell menni, mint egy-egy látványos kézitusa. Az, hogy a film tényleg izgalmasan nyúl hozzá mélyebb kérdésekhez természetesen egy pillanatig sem jelenti azt, hogy az akció rovására menne. A rengeteg szereplő miatt változatosabbnál változatosabb felállásokban, szédítő tempóban pörgő harcokkal pakolták meg a filmet, de szerencsére még épp jó arányban ahhoz, hogy ne legyen önismétlő a haddelhadd. A már szokásos "végső nagy összecsapás" pedig éppen azzal emelkedik ki a filmből, hogy egyszerre nagyon személyes és rettentően mutatós.

A Polgárháború így simán felkerül az eddigi Marvel-filmek dobogós helyezettjei közé és egy nagy lépést tesz afelé, hogy a Bosszúállókat feddhetetlen hősök helyett azoknak a - legtöbbször vicces cuccokban ugráló - rendkívüli, de messze nem hibátlan karaktereknek lássuk, amik.