Vajon mi a szeretet? És hogyan kell szeretni? Ezek a kérdések visszhangoztak a fejemben, mikor kiléptem a Mikroszínpad ajtaján, az Őszi szonáta után. Udvaros Dorottya és Radnay Csilla játéka megannyi gondolatot elindít az emberben, a feszültség csak nehezen múlik el, és a nyomát még most is érzem, ha a darabra gondolok.

Az Orlai Produkciós Iroda által bemutatott Őszi szonáta nehéz előadás. Színésznek és nézőnek egyaránt megfekszi a gyomrát a zárt családi dráma. Még nem láttam Ingmar Bergman klasszikusát, amelynek forgatókönyvét vette alapul Vörös Róbert, így pusztán annyi információval rendelkeztem a darab kapcsán, amennyi a színlapról kiderült: 

"Eva Karácsonyra haza hívja évek óta nem látott anyját, Charlotte-ot; férjével,  Viktorral nagyon készülnek a találkozásra. Az elismert és gazdag zongoraművésznő nem tudta, hogy  Eva maga mellé vette másik leányát a fogyatékos, Helenát, akit még ő helyezett el egy intézetbe. Van mit megbeszélniük az ünnepek alatt..."

Némi kétséggel ültem le a nézőtéren, hogyan működik majd az előadás egy ilyen kicsiny színpadon. Mennyire lesznek képesek a színészek minket is bevonni a játékba, hiszen jószerével a nézők is a díszletben ülnek az aprócska helyen. Vörös Róbert azonban remekül használta ki, hogy még az utolsó (hatodik) sorban ülve is látjuk a színészek legkisebb mimikai rezdülését, halljuk az elfojtott sóhajokat is és épp ezért sokkal intenzívebb élménnyé válik a dráma.

Az Udvaros Dorottya által megformált Charlotte bár mesterien ért a zene nyelvén, az emberek érzelmei megfejthetetlen titkok számára. Nem tudja, mi az, szeretni, nem tudja, mihez kezdjen gyermekei, szerelmei, barátai érzelmeivel. Az életének jelentőségteljes pillanatai számára csupán kulcsok a zene megfejtéséhez. Egy váratlan helyzet során előbukkanó érzés neki csak annyit jelent, hogy a Bartók darab második részében az eddig megfoghatatlan két traktust ezzel az érzelemmel átitatva kell majd játszania, és úgy még hitelesebb lesz az előadása. Az Ő előadása. Hiszen életének központi figurája saját maga. Ő, a zongoraművésznő, akibe a férfiak rögtön beleszeretnek, akinek a lába előtt hever a világ és a közönsége tapsviharral fogadja akármerre is ad koncertet. Csak Ő számít és a tehetsége.

Így volt ez már akkor is, amikor nagyobbik lánya, Eva (Radnay Csilla) megszületett. Hiába szerette rajongásig édesanyját a kicsi Eva, Charlotte sosem tudta, hogyan viselkedjen gyermekével. Mindig kedves volt vele, folyton mosolygott, de valójában hűvös távolságtartással figyelte őt és testvérét Helenat (Fodor Annamária), és örömmel utazott el a több hetes, hónapos turnékra, melyek a szabadságot jelentették számára. Eva gyermekkori elhanyagoltsága, egyenes út volt a megkeseredett felnőtt élet felé. Az elfojtott, tomboló feszültséget, a szeretethiány okozta tátongó űrt a lelkében csupán gyermeke születése tudta pár rövid évig feledtetni vele, kisfia korai halála azonban még mélyebbre taszította őt a sötétségbe. És ekkor kapcsolódunk be mi nézők a történetbe.  

Lassan indul az előadás, de a feszültség már ott motoszkál a színpadon. Sajnos csak a színpadon, és hozzánk nézőkig nem nagyon jut el belőle az elején, így csak sejtjük, hogy finoman szólva sem egy tökéletes karácsonyi jelenet fog elénk tárulni. A darab Fodor Annamária színpadra lépésével veszi igazán kezdetét. Ahogy a súlyos betegséggel küzdő, járni és beszélni alig tudó Helena megjelenik, összeszorul a közönség gyomra. Fodor Annamária játéka tökéletes és fájdalmasan valósághű. Kicsi szerep az övé, mégis meghatározó. Katalizátorként robban be Eva és Charlotte, az önfeláldozó, szeretethiányos nővér, illetve a konfliktus és érzelem kerülő anya közé. Innentől kezdve azonban nincs megállás, hömpölyögve törnek fel a sirámok Eva lelkének mélyéről, az elhanyagoltság, a megalázottság fájdalmas emlékei, melyekkel Charlotte nem tud mit kezdeni. Hallja őket, de nem érti, megpróbálja mindezt elmagyarázni lányának, de már késő. Nincs megbocsájtás. Nincs feloldozás.

Udvaros Dorottya és Radnay Csilla játéka a darab második felében a székhez szögezi a nézőt, és senki sem menekülhet az érzelmek vihara elől. A megrendítő kapcsolat igazi problémája, hogy anya és lánya végig elbeszél egymás mellett. Mindketten lelki sebeikkel magyarázzák viselkedésüket, megérteni azonban képtelenek a másikat. Mindebből kifolyólag az előadás végére sem enyhül a helyzet, és megoldás helyett csak a feszültséget viheti magával a néző, és a kérdést, vajon mi a szeretet?

Fotók: Takács Attila - Orlai Produkciós Iroda