Alig van olyan neves zenész a bolygón, akivel Damon Albarn ne dolgozott volna – a Blur énekese most először szólóalbummal próbálkozott. Meghallgattuk, szerettük, de kérjük vissza a koprodukciókat.

Egy Damon Albarn szólóalbum nagyjából olyan, mint amikor egy hal biciklizik – ez a képzetünk lehetett még nem is olyan régen a Blur egykori frontemberével kapcsolatban. Nem mintha nem néztük volna ki belőle, hogy lassan huszonöt a showbizniszben töltött év után képes egy szólóprodukció összegrundolására – csak hát ő az a „szomszéd fiú”, akiről azért nem tudunk semmit, mert kaméleonként éli le színpadi életét.

Ott ugrabugrált ugye a Blur frontembereként, a Notting Hill Gate környékéről szalajtott figurák karikatúrájaként, aztán rajzilmfigurák mögé bújt a Gorillazban, vagy afrikai zenészek között játszotta az európai intellektüelt. Az első őszinte pillanata talán öt éve lehetett, amikor a Blur újra összeállt és a teltházas koncertek színpadáról minden tét nélkül mosolyoghatott le a közönségére.

Na de egy szólóalbum még mindig más kategória: ott bizony nincs mese, magát kell adnia a „britpop zenebohócának”. Idén tavasszal eljött ez a pillanat is az Everyday Robotsszal és a borítóján egy utcai ruhában rongybabaként üldögélő Albarnnal.

Az, hogy a címadó dal videoklipje Damon Albarn fejének számítógépes grafikával történő szét- és összerakása, már annyira szimbolikus, hogy fáj, de őrizzük meg a komolyságunkat: tiszteletet érdemel a produkció, hiszen a zenész is igazán komolyan vette a dolgot.

Az album is igazán tiszteletreméltó alkotás lett – dalai leginkább azokra az igazán szívfájdító Blur-dalokra emlékeztetnek, amelyeknél mintha megállt volna a lézertű a CD-játszóban. Igen, azokra a ritka őszinte pillanatokra, amikor Damon Albarn a gyermekkoráról (Essex Dogs) vagy a szakításáról (No Distance Left to Run) énekelt.

De csak emlékeztetnek, és nem is csak azért, mert itt hiányzik az intim líra örök ellenpontja, Graham Coxon nyers gitárjátéka. Azért sem ugyanolyan, mert itt valahogy semmilyen ellenpont nincs, így hiába szeretjük az albarni melankóliát, néha az egész néha kicsit unalomba fullad.

Pedig a számok külön-külön mind apró remekművek: a már említett Everyday Robots mellett a Lonely Press Play, a Heavy Seas of Love vagy az elárvult elefántnak szólól, kedélyes Mr. Tembo sokáig a fejünkben maradnak. Ebben pedig Albarnon kívül fontos szerepe van olyan vendégzenészeknek, mint Brian Eno, Natasha Khan vagy egy egyházi kórus.

Mindent összevetve az Everyday Robots pont olyan remek, mint ahogy egy Damon Albarn szólóalbumot elképzeltünk, ám nem dönti meg azt a teóriánkat, hogy a Blur egykori énekese attól jó, hogy zseniálisan képes saját zenéjét elegyíteni teljesen más stílusú emberekével, legyen szó Lou Reedről, a Buena Vista Social Club valamelyik nagy öregjéről vagy mali zenészekről.

De azért köszönjük neki az őszinteséget, és el kell ismernünk: jó szolgálatot fog ez az album tenni borongós-szomorkás téli estéken. Addig meg: Damon, mi így is szeretünk, de kérjük vissza a zenésztársakat!