A legújabb Godzilla jön, lerombolja San Franciscot, majd visszacsoszog a tengerbe, ahogy azt tőle elvárnánk. De hogy mindezt az emberiség megmentéséért teszi, a természet kvázi Greenpeace-es nagyköveteként, attól már kicsit jobban elkerekedik az ember szeme. A Godzilla (12) szörnye így egy rémisztő, ám jószándékúnak tetsző, suta óriás, aki a film utolsó félórájában ugyan gyönyörűen és látványosan bánik el gonosz ellenfeleivel, de ha a körülötte rohangáló emberek egy hangyányit lettek volna kevésbé idióták, akkor ő elintézte volna ezt fele ennyi idő alatt is.

Plusz a nézőknek sem kellett volna egy óráig az emberek szerencsétlenkedését nézni. Egyrészről ugyanis kifejezetten kreatív, szép és ugyebár a klasszikus Godzilla előtt fejet hajtó lépés volt a rendező részéről az, hogy a címszereplőjét majd' a játékidő felééig csak sejtette, de nem mutatta meg. Másrészről viszont túlhajtottá vált a gesztus, és a harmadik "látod-is-meg-nem-is" képnél már csak egy mély sóhajjal nyugtázta a néző, hogy még mindig várnia kell. Amik az elején még valóban a várakozást fűtő, lélegzetelállító képek voltak azok elég gyorsan ellaposították az amúgy sem túl magasra épített cselekményt. És ha a forgatókönyved annyiból áll, hogy "a jóképű katona hazafelé igyekszik a szörnytámadás sújtotta városokon keresztül, miközben mindenfelé emberek néznek tátott szájjal felfelé és.... és hát közben valahol Godzilla is jön" akkor igyekezni kellene az említett embereket legalább egy picikét érdekesebbre és értelmesebbre fazonírozni, ha már az akciót csak a végére tartogatod. Ám ez, mint a legtöbb óriásszörny-filmben, most sem sikerült.

Mert lehet Aaron Taylor-Johnson akármilyen fess és Elisabeth Olsen akármilyen szép, ha a kettejük románcánál már csak az hiteltelenebb, hogy egy ötéves gyerek szülei is. Ken Watanabét, Juliette Binoche-t, David Strathairn-t és Bryan Cranstont meg felesleges volt azért beletenni a filmbe, hogy az elképedt bámulást váltogassák a tudományos/katonai zsargon teljesen felesleges és bugyuta hadarásával. Hiszen az atomenergiával táplálkozó, százméteres, a denevér, a pók és a legrosszabb gyerekkori rémálmaid összegyúrásából született lények létének tudományos magyarázata már a szándék szinten is nevetséges, a teljesen komolyan vett véghezvitele pedig egyenesen hiteltelen. Aztán ott vannak az Évszázad Dolgozója címet kiérdemlő, ötvenedik emeleti toronyházi irodisták, akik csak akkor eszmélnek a városukben tomboló Godzillára, amikor az már a szomszédos felhőkarcolót töri ketté egy laza nyújtózással. Arról nem is beszélve, hogy az egy filmre jutó irritáló kisgyerekek száma a Godzillában kiugróan magas, háromra emelve a szüleik kezét a legkritikusabb pillanatokban elengedő és elszaladó, csintalan lurkók számát. Persze ehhez hasonlóan idióta felnőttek is kellenek akik ahelyett, hogy miközben egy hatalmas szörny pusztítását nézik nyolc napon belül gyógyuló zúzódásos sérüléseket okozó erővel szorítanák a mellettük rettegő gyerek kezét, még csak észre sem veszik, hogy az apróság már el is tűnt mellőlük. És így tovább. Persze mondhatjuk, hogy egy ilyen filmtől nem kell nagy mélységeket elvárni karakter-fronton, és ez igaz is. De amikor egyetlen hiteles és/vagy a józan ész szavát követő, a papírmasénál egy fokkal szilárdabb szereplővel sem találkozunk, akkor nagyon nehéz nem ásítozva várni, hogy végre beinduljon az a fránya szörnygyilkolás. 

És szerencsére legalább ezen a fronton nem kell csalódnunk. Godzilla legújabb kalandjában ugyanis két, az őskorból ittmaradt, atomsugárzást fogyasztó lény (avagy MUTO) nászát igyekszik minden erejével megakadályozni. A szörnyek királyát mélytengeri lustálkodásából az egymást kereső gerlepár (az egyik MUTO ugyanis Japánban, míg a másik Nevadában kelt ki) hangjelzései vonzák a felszínre, hogy levadássza őket, mint ősellenségeit. Nem táplálkozási célból, nem területfoglalási célból, csak mert nem bírja a ronda képüket. (Mondjuk ezzel az emberek csak nyernek, Godzilla nélkül a San Francisco közepén kialakított fészekből kikelő kis MUTO-k elég gyorsan leamortizálták volna a bolygót.) Az emberek ezalatt igazából csak tehetelnül állnak a küzdelem közepében és követik figyelemmel azt, illetve még amikor próbálkoznak is valamivel, az is balul sül el. Atombombát robbantani az öbölben, hogy odacsalják vele a MUTO-kat pontosan olyan rossz ötlet, mint amilyennek elsőre hangzik. De aztán amikor Godzilla, a Csendes-óceán átúszása után partra lép a MUTO-k által már előzúzott városba, végre egymásnak feszül a három szörny, és itt aztán tényleg kő kövön nem marad. Pozdorjává váló felhőkarcolók, gyilkos porfelhő, dobhártyarepesztő üvöltések, atomsugár-lehellet, ami csak szem-szájnak ingere.

A film ekkortól, Godzilla megérkezésétől tud igazán élni, lenyűgöző jelenetekkel operálni (az előzetesből ismert, Godzilla hatalmasságát felmérő jelzőlövedékes megvilágítás képe vagy a szabadeső katonák után az égen húzott piros füstcsíkok kísérteties csendessége) amik valóban hatásosak és talán maradandóak is. Ugyanígy a MUTO-k használata, a bárhol, bármikor való felbukkanásuk is remek félelem-faktort csempész a főhősre való várakozás perceibe, főleg, hogy teljesen emberi szemszögből követhetjük végig az eseményeket. És ez a Godzilla legnagyobb erőssége, de furcsamód a legnagyobb hibája is. Az emberi látásmód középpontba helyezése (értem ezen, hogy itt nincsenek a szörnyeket bemutató helikopteres nagytotálok, csak akkor, ha valóban a filmben szereplő helikopteren ülő emberek szemszögéből látjuk éppen az eseményt, egyébként a földszintről felfelé vagy a távolba tekintő képek vannak túlsúlyban) valóságossá és izgalmassá teszi ezt az egyébként elrugaszkodott sztorit, és nagyot dob a szörnyek elképesztő látványán is. Ám az ember-faktor akkor tudott volna csak igazán jól működni, ha van olyan ember, akiért igazán tudunk szurkolni, és, mint fentebb már említettem, ennek híján vagyunk. Ott van persze Taylor-Johnson, de aki egy pillanatig is kételkedik abban, hogy a szép zöld szemű, kisgyerekes apuka nem talál vissza kis családjához a végén, az eddig valószínűleg egy barlangban élt. Ennek ellenére a Godzilla és közte való, végső vizuális párhuzamvonás gyönyörűen sikerült, de ugyancsak súlytalan maradt, hiszen a szörnyek királyát sem fogja kivégezni egyetlen, a legenda újbóli felélesztését becélzó film sem.

A Godzilla tehát hemzseg a felesleges köröktől, rettentő buta szereplőktől és önmagukat nagyon komolyan vevő, épp ezért nevetséges kliséktől, az akcióra viszont valóban nem lehet panasz, csupán a mennyisége lehetett volna valamennyivel több. Fél órányi zúzás nem volt elég ahhoz, hogy teljesen ki tudjuk kapcsolni az agyunkat, a szörnyfilmeknek pedig tudvalevő, hogy a gondolkozó néző a legnagyobb ellensége. Ennek elkerülése végett, ha Godzilla legközelebb is felbukkan, reméljük gyorsabban a kamerák kereszttüzébe ér.