A mi országunk történetében csak nagyon kis időszakokban volt mérhető az, amikor korlátok nélkül tehette mindenki azt, amit akart. Nem is tanultuk meg milyen az, így nem csoda, ha a tolerancia kultúrája sokszor nyomokban sem lelhető fel két magyar ember között.

Itt most nem arról lesz szó, hogy nem vagyunk egymással türelmesek, hogy nem engedjük leszállni egymást a villamosról, hogy kérés nélkül fúrjuk át magunkat ott, ahol elengednének, vagy hogy egymás arcába fújjuk a cigifüstöt, habár ez is megérne egy hosszabb fejtegetést.

Ezek rossz dolgok, az ilyen viselkedéssel saját magunkat keserítjük meg, de van itt egy sokkal mélyebben hömpölygő türelmetlenség, mégpedig az, ami a különbözőségeinket szeli ketté.

Pár hete mutatták be a Noé című filmet, amely kapcsán mint újságíró és mint keresztény alapokon gondolkodó ember kíváncsian olvasgattam a filmről szóló kritikákat. Nincs azzal baj, ha bármilyen művészeti alkotást kritika ér, de ledöbbentett, hogy hányan ragadtatták el magukat és minősítették magát a kereszténységet és a hitet, ami persze nem csak egy vallás sajátja. Persze értem én, hogy véleményműfaj, satöbbi, de mondjuk ha valaki egy film kapcsán a zsidókat, vagy mondjuk a melegeket minősítené hasonlóan, egyből százan harapnának oda, nevezvén az illetőt nácinak, homofóbnak, hogy mást ne is mondjak.

Mert abba rúgunk, aki nem rúg vissza, és ezt elnevezzük szólásszabadságnak. Nem gondolunk bele, hogy attól még, hogy valamit szabad, nem kötelező. 

Nem kötelező kritizálni azokat, akik életük középpontjába egy istent tesznek, mint ahogy azokat sem, akik nem hisznek a létezésében. Nem muszáj utálni a kéregetőket, vagy akik egy aluljáróban hajtják álomra a fejüket, mert nyilván ezt valamikor ők is máshogy képzelték. Nem muszáj utálni a melegeket sem, ugyanakkor azokat sem kell megpecsételni, akik nem tudják elfogadni ezt a fajta vonzódást két azonos nemű ember között. 

Persze ehhez meg kéne tanulni, mi is az a tolerancia. Mert a tolerancia nem egy izzadságszagú kibírás, egy magunkba fojtott gyűlölet, egy feszült várása annak, amikor "eljön a mi időnk" A tolerancia az, amivel minden ideológia, vallás, szexualitás mögött meglátjuk az embert, és ezt az embert értékesnek tartjuk. Amit pedig értékesnek tartunk, azt nem sértjük meg, nem törjük össze. El lehet neki mondani, hogy mit gondolunk a cselekedeteiről (ha megkérdezi), de csak akkor, ha felkészültünk rá, hogy nem tudjuk megváltoztatni egymást, merthogy ez nem is a mi dolgunk. Táblákkal vonulni, félmeztelenül kéjelegve vonulni, karlendítve vonulni: ez sem változtat ezen. 

Emlèkszünk arra, amikor jó anyánk minden tiltakozásunk ellenère belènk tömte a kelkáposzta főzelèket? Mi is így erőszakoljuk egymásra azt, ami szerintünk jó, ami egészséges, ami kell. Nem hiszem, hogy hatékony megoldás (bocsi, Anyu!) 

Itt van húsvét és itt van peszah, két olyan ünnep, ami a rabságból való megváltottságra emlékeztet. Nem kell vallásosnak lennünk ahhoz, hogy átéljük a szabadságnak ezt az érzését. Mert mindent szabad, de nem minden használ, ès mindent szabad, csak ne legyünk ezeknek a rabjai. Ez az, ami csak a mi döntèsünk, senki másè.

Kelkáposzta mentes ünnepet mindenkinek!