A Pompeji (16) egy nagyon látványos film, amiben néha több nyál folyik, mint amennyi láva. 

Lehet-e jó filmet készíteni az emberiségnek azon katasztrófájáról, amit már az általános iskolai történelem órák óta ismerünk? Van-e olyan sztori ebben a tragédiában, ami túlmutat a 3D-s hatásvadászaton, hogy tudniillik a kedves nagyérdemű arcába varázsoljuk a vulkáni hamufelhőket és az izzó lávát? Van-e olyan csattanó, amiről tudjuk, hogy talán nem lőtte le senki (még a Vezúv sem)? 

Paul W.S. Anderson filmje alapján a válaszunk csak egy határozott nem lehet. Habár pont az ő személye tette előre gyanússá, hogy min is lesz itt a hangsúly. Hiszen A kaptár, az Alien vs. Predator, vagy a Halálfutam című filmjei sem a történetre helyezték a hangsúlyt, sokkal inkább a látványvilágra. De hogy azért ne szaladjunk el a Pompeji alaptörténete mellett, íme: egy barbár gladiátor, Milo (Kit Harrington) és Pompeji egyik arisztokrata családjának sarja, Cassia (Emiliy Browning) egymásba szeret, amikor egy közepesen romantikus jelenetben Milo kitöri Cassia lovának nyakát (mert miközben úrnőjét szállította a női nézők kedvéért a filmbe elhelyezett izmos gladiátorok gyűrűjében, megbotlott és elesett). Aztán jön a gonosz római szenátor, Corvus (Kiefer Sutherland), aki magának akarja Cassia kezét (a testével együtt persze), amiért sok csalárdságra is hajlandó. A végén pedig jön a Vezúv.

A filmtől nem vehetjük el a látványosság dicséretét, mert szemmel látható, hogy sok munka volt a különböző effektek megkomponálásában, és a végeredmény valóban pazar. Azonban ez édes kevés, ha minőségi filmes szórakoztatásról van szó. Akkor már érdemes lett volna hagyni Cassia és Milo enyelgését, legyen háromszor ennyi gladiátor, akik mondjuk fellázadnak és másfél órán át harcolnak a szabadságért (a filmben ezt egyedül Atticus képviselte, aki aztán elégedetten üvölti a felé hömpölygő lávatömegnek, hogy szabad emberként hal meg). Viszont így, ezzel az előtérbe helyezett erőltetett szerelmi szállal sikerült a nézők jelentős részét a Vezúv oldalára állítani, és így nem csoda, ha elégedetten sóhajtottunk fel, amikor végre teljesen elöntötte  a színteret a láva, hogy aztán Anderson még egy utolsó giccses záróképpel fizessen meg árulásunkért. 

Hogy mindezek után kinek ajánljuk a filmet? Egyrészt esetleg azoknak, akiket tényleg csak a CGI technológia fejlődése érdekel, mert az itt lesz bőven. Másrészt azoknak, akik szívesen néznek kigyúrt, felsőtestüket gyakran megvillantó gladiátorokat (szép nőket nem ígérhetek, mert valahogy Browning ebben a filmben nagyon nem szép). Esetleg szóba jöhetnek a történészek és a geológusok, bár ők inkább nevetni vagy értetlenkedni fognak a látottakon.

A többiek pedig 8 napon belül gyógyuló égési sérülésekkel megúszhatják ezt a balul elsült lávalentin napot.