A remek történet és a páratlan színészgárda ellenére sem győzött meg minket a Műkincsvadászok. Pedig nálunk senki sem megértőbb a rendező-főszereplő George Clooney-val.

Hogy jó film-e a Műkincsvadászok? Röviden: igen. Kicsit hosszabban: nemigen.

Igen, mi is tudjuk, hogy ennél szakállasabb és ócskább poént nemigen találni, ám valahogy ilyen a film is: minden adott ahhoz, hogy működjön, aztán mégsem akar működni. George Clooney tehetséges rendező, ezt már több filmben bizonyította. A mostanihoz ráadásul olyan színészeket rángatott össze, akikért külön-külön is szívesen beülünk a moziba, így egy kupacban a csupa látványuk is elég lehet az élményhez.

A történet pedig önmagában zseniális: egy olyan művészettörténészekből és építészekből álló társaság kalandja, akik őszülő halántékkal térnek vissza a II. világháborúba, hogy visszaszerezzék a nácik által elrabolt műkincseket. Mindezt egy remekül dokumentált könyvben írta le Robert M. Edsel – vagyis elvben minden adott volt nem csak a sikerhez, de az emlékezetes filmhez is.

Aztán arra jövünk rá, hogy nem is olyan könnyű egy fordulatos kalandfilm megírása, hogy a magvas gondolatok nem állnak meg önmagukban, és legfőképpen arra: még a másnapi ebéden is merenghetünk a film közben, nem maradunk le semmi fontosról. Pontosan kiszámítható minden történés, nem okoz meglepetést egy mondat sem, és művészettörténeti műveltségünket is nagyjából a Da Vinci-kód átlagolvasójának szintjére hozza fel Clooney.

Egyszerű lenne persze elintézni a filmet ennyivel, de be kell vallanom: én mégis jól szórakoztam. Bill Murray vagy Cate Blanchett nem tud rossz lenni, George Clooney pedig a bajuszkája mögött velem minden közhelyessége ellenére el tudja hitetni, hogy megbűnhődhetnek a rosszak és egy-két ember jobbá tudja tenni a világot.

De azért mégis azt tanácsolnám neki: mielőtt egy ilyen monumentális filmbe belekezd, pár évig bíbelődjön el a kis drámáival és Grant Heslov helyett keressen más írótársat magának.