Nem emlékszem, hogy az utóbbi években volt-e a kezemben annyira lebilincselő önéletrajz egy általam alig ismert emberről, mint amilyen Jeanette Wintersoné. Meghat, megnevettet, elgondolkodtat, mindezt pedig mesteri stílusban. 

Van a mondás arról, hogy ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján. Bevallom, ha ez rám is igaz lenne, talán soha nem olvasom el a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? című regényt. A Park Könyvkiadó gondozásában megjelent önéletrajz borítójáról egy fürdőruhás vörös kislány (a szerző) mosolyog vissza ránk, feje fölött pedig fehéren virít az egész életét átható kérdés (a könyv címe). 

Jeanette Winterson számos novella szerzője, első regényéért (Nem a narancs az egyetlen gyümölcs) több díjban is részesült. Már ez utóbbival is saját, nem hétköznapi élettörténetébe engedett bepillantást, annak egyfajta kiegészítése-előzménye-folytatása a mostani mű. 

Jenaette-ről születése után mondott le édesanyja alig féléves volt, amikor a pünkösdista Winterson házaspár magához vette. Egyszem gyerek volt, akit inkább bigott keresztényi kötelességből, mintsem önzetlen szeretettől vezérelve fogadtak örökbe. 16 évesen elzavarták otthonról. Hogy miért? Mert Jeanette bevallotta, hogy szerelmes...egy másik lányba. A regény elsősorban ezt a 16 évet dolgozza fel, persze kicsit túl is haladva azt az önálló életkezdésig és egye nagyobbat ugorva a vér szerinti anya felkereséséig.

A kérdés, amely az önéletrajz címe is egyben, Jeanette édesanyjának szájából hangzik el, amikor lánya az említett szerelem miatt elköltözik otthonról. Ám a válasz (ha van ilyen) sokkal mélyebb, több, és szerteágazóbb annál, minthogy egy tinédzser lány a küszöbön átlépve elmondhatná. Éppen ettől válik izgalmassá ez az egész történet.

A regényben az az igazán jó, hogy nem a homoszexualitás kérdését akarja körbejárni, nem tör pálcát senki fölött, és nem kampányol semmi mellett. Wintesron egy színes karakterekkel teli világba kalauzol minket, amely könnyed eleganciával írt sorok között bontakozik ki a szemeink előtt. Az pedig szinte mellékes, hogy a főhős a férfiakat vagy a nőket szereti, a szerző nem is szentel különösebben nagy figyelmet a kérdésnek.

Mert őt sokkal jobban érdekli a két világ, amelyet az édesanyja és ő testesít meg. Sokkal érdekesebb az, hogy mitől lesz valaki szülőként is rideg, és hogy miként maradhat meg ebben a hosszan tartó ridegségben is a szeretet. Néha azt érezzük, hogy Mrs. Winterson mindent elkövet azért, hogy tönkretegye a lánya életét, letörjön mindent, amitől egyedivé válhatna és még annak árán is megfosztja szabadságától, hogy emiatt szabadon kell engednie. Mindeközben mégis megmarad a háttérben egy érzés, ami ezekkel teljesen ellentétes, mert ugye nem is az a fontos, hogy mit teszünk, hanem, hogy mit kompenzálunk a cselekedeteinkkel.

Nehéz szavakba önteni azt az érzésvilágot, ami úrrá lesz az olvasón, miközben a könyvet olvassa. A regény mind tartalmilag, mind formailag lebilincselő. Jeanette Winterson kiváló humorérzékkel van megáldva, és ezt tőlünk sem vonja meg, miközben minden nevetés alján ott van az a forró szenvedély, ami minden drámát áthat. 

Ha van tönkrement gyermekkor, Wintersoné ilyen. Ha van extrém család, Wintesroné ilyen. Ha van egyéni tragédiákkal és korlátokkal telített életút, Wintesroné ilyen. De ha van bátor szív, amely mindezekkel képes szembenézni, akkor Wintersoné ilyen.

És végül úgyis csak ez utóbbi számít majd.