Meryl Streep olyan sokáig nem nyert Oscar-díjat, hogy úgy döntött, ezentúl az összes az övé lesz. Legalábbis az Augusztus Oklahomában főszereplőjeként mindenképp járna neki. De amíg a Vaslady-ben a teljes filmet ő vitte a hátán, addig a mostani adaptációban parádés alakítások egész sora és egy kőkemény családi tragikomédia vár a nézőre. Az biztos, hogy az év egyik legjobb filmjét láttuk.

A jó filmhez nem kell más, mint egy jó sztori, egy jó casting és a kettőt összehangolni képes rendező. Egyszerűnek tűnik, de persze buktatók egész sora vár arra, hogy aztán a moziból kilépve a várakozásaink a félig üres pattogatott kukoricás dobozzal együtt a kukában landoljanak. Éppen ezért valószínűleg minden moziba járó ember ismeri azt az izgalmat, amikor egy ígéretes stáb és egy figyelemre méltó előzetes után előre drukkolunk, hogy, amire jegyet váltunk, az legyen tényleg jó. 

Bevallom őszintén ez az érzés engem Meryl Streep szinte összes filmje kapcsán elfog, egyszerűen azért, mert korunk egyik (ha nem) legkiválóbb filmszínészének tartom. Éppen ezért nagyon örültem, amikor tavaly végre hosszú idő után megkapta az Oscar-díjat, bár mindenki tudta, hogy a film, amelynek főszereplője volt (Vaslady) inkább közepes, mint jó alkotás. Igaz ez mind a rendező, mind a színésztársak, mind a forgatókönyv esetében. 

Az Augusztus Oklahomában viszont egészen más. Tracy Letts 2007-ben bemutatott, többszörös díjnyertes drámáját nálunk a Vígszínház tűzte műsorra, és akik ismerik az eredeti művet, vagy látták az előadást, tudhatják, mennyire erős és szívbemarkoló történet a Weston családé. Az alkoholista férj és a rákbetegsége mellett gyógyszerfüggővé váló feleség, Beverly és Violet évtizedek óta él egymást furcsa szeretetben elviselő házasságban, a gyerekeik mind kirepültek, van, aki csak a közelbe, van, aki távolabb. Aztán tragikus hír hozza össze Westonékat: Beverly eltűnése, majd mint kiderül, öngyilkossága. Persze, ahogy ilyenkor lenni szokott, a családi együttlét még egy normális családban is konfliktusokkal járhat, pláne egy olyan családban, ami messze nem normális. Vagy talán mégis az? Letts művében éppen az a zseniális, hogy a hihetőség határán táncol, és miközben egyik pillanatban hangosan megnevettet, a következőben mellbevágó keménységgel sebzi meg a nézőt. Mindez persze nagyszerűen működhet egy irodalmi műben, még a színházban is, de filmre vinni egy kifejezetten színpadi alkotást, na az bravúr.

John Wells rendező pedig képes végrehajtani ezt a bravúrt. Mondhatnánk persze, hogy ilyen szereplőgárdával könnyű, hiszen Streep mellett ott van a lányát, Barbarát alakító Julia Roberts, a családi lúzernek kikiáltott kicsi Charlie szerepében Benedict Cumberbatch, vagy éppen a Barbara exférjét alakító Ewan McGregor, de említhetnénk Chris Coopert, Margo Martindale-t, vagy Dermot Mulroney-t is. A közös bennük az, hogy teljesen hitelesen hozzák a rájuk szabott figurát, sok kritizálni valót nem is találunk, egyedül talán Abigail Breslin lóg ki a sorból, bár az ő karaktere Barbara lányaként nem is kap nagy reflektorfényt. 

Mint ahogy már arról volt szó, a forgatókönyv rendkívül erős önmagában is, ezt pedig tovább fokozza, hogy rengeteg a párbeszéd és a közeli kép, így a moziteremben ülve is egészen személyes élménnyé válnak a látottak. A film az első perctől kezdve oldások és kötések sorozata, ami egy percig nem enged el minket, a Weston család komédiája teljesen magával ragad, bebújik a zsigereinkbe és tömény, életre való fekete humorral nevettet, miközben egy pillanatra sem múlik el a feszítő érzés a mellkasunkban, mert két hahotázás között tudjuk, hogy egy fájdalmakkal teli tragédiát látunk. 

De ha két alakítást mégis ki kell emelni, az Meryl Streep és Julia Roberts. Előbbiről csak szuperlatívuszokban, de a legegyszerűbben talán úgy fejezhetnénk ki magunkat, hogy ha a Vaslady megformálásáért Oscar járt, akkor ezért kettő járna. Roberts azért érdemel külön kiemelést, mert hát lássuk be, azért tud ő nagy mennyiségű langyos limonádét is az arcunkba löttyinteni, de ezúttal valóban, abszolút megérdemelten kapott alakításáért Golden Globe-jelölést (az ma derül ki, hogy így lesz-e az Oscar esetén is). Különösen így van ez annak okáért, mert Barbara karaktere az egyik legösszetettebb mind közül, és a rendező nem is enged teljes betekintést a válófélben lévő, anyjával leginkább szembeszálló lány fejébe (ami egyébként így van jól). Mindennek tömény esszenciája a film utolsó jelenete és az ott lerázott kezek.

Összességében azt mondhatjuk, hogy egy rendkívül feszes és lebilincselő, ugyanakkor nagyon nehéz film vár arra, aki jegyet vált az Augusztus Oklahomábanra. E mellett még szemtanúja lehet annak, milyen is az, amikor egy kortárs dráma kinövi a filmvásznat és a moziterem széksorai között szedi áldozatait, anélkül, hogy a végén felállva tapsolhatnánk, a színészek meghajolnának és mosolyogva integetnének, megadva így egy minimális feloldozás lehetőségét.

A filmet trailere ebből egyébként semmit nem mutat meg, így akik könnyed kacagós filmre számítanak, biztosan csalódni fognak, ez a film ugyanis nehéz, mint egy családi téboly, és forró, mint a nyár Osage megyében.