A felettébb olaszos nevű írónő elzavar egy csoportnyi mindenféle nyavalyával és fényképezőgéppel felszerelt skandinávot egy luxushajóra, hogy az antarktiszi jéghegyek szedálják le feszült idegpályáikat. Nem túl izgalmas. Ahogy a könyv sem. Viszont annál aranyosabb.

Svéd szerző nem mindennap kerül közel a magyar olvasókhoz – hacsak nem A tetovált lányt vagy a Nils Holgerssont írja meg -, így már önmagában ezért is kíváncsi voltam, hogy Katarina Mazetti milyen történetet tartogat nekem a Pingvinélet – meglehetősen édibédi – borítóján belül. Korábban már A pasi a szomszéd sír mellől megjelenése idején szemeztem az írónővel, de végül a frakkos-madaras regény lett az első találkozónk. És úgy érzem, nem az utolsó.

A fene nagy magyar valóságból azért jó párszor elküldtem az észak-európaiakat melegebb éghajlatra – pedig pont hogy még hidegebb tájakra igyekeztek. Az Orlovsky luxushajó fedélzetén gyülekező svédek ugyanis az Antarktiszhoz utaznak, hogy kedvükre tanulmányozhassák a tájat, a fókákat, a pingvineket és egymást. A hangtalan káromkodások azért szakadtak ki belőlem, mert nálunk egy nyugdíjasnak az jelenti a fagyos kalandot, ha sikerül kiolvasztania a csirke farhátat. No de irigykedni nem szép dolog, inkább örüljünk annak, hogy Svédországban olyan mély a szociális háló, mint egy jéghegy.

Aminek ugye a legnagyobb része a víz alatt van, így rejtve marad előlünk. Akárcsak az emberek igazi jelleme. Hiszen ahogy szép lassan megismerjük a hajó utasait, rázizzenünk, hogy a jóléti svéd állam ellenére ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint bárki más. Az egyik a nővére zsarnokoskodásától fonnyadozik, a férj hisztérikusan féltékeny a mindenkivel flörtölő feleségére, a másik házaspárnál meg apuci az überokos, anyuci meg a „leteszem a sarokba és ottmarad” típus. Aztán van itt még jómódú nyuggerre vadászó vénlány duó, a szédült marketingtervben műkörömszakadtáig bízó fiatal üzletasszony, markos orosz matrózok, három idegenvezető, egy szakajtónyi pingvin és fóka, de még egy kardszárnyú delfin trió is feltűnik a jeges vízben.

A főszereplő hármast ugyanakkor Alba, az örökifjú idős hölgy, Wilma, a javíthatatlanul optimista tanárnő és Tomas, a gyerekeitől megfosztott, ráadásul egy gazdag amerikaiért elhagyott újságíró alkotja. De mindez náluk is csak a felszín feletti rész, a víz alatt, befagyva a jégbe titkokat, szomorúságokat és kérdéseket cipelnek magukkal. És ahogy a hajó töri maga előtt a jégtáblákat, úgy derül ki egyre több minden az életükről, úgy értjük meg egyre inkább indítékaikat, és úgy kezdünk el egyre inkább szurkolni nekik.

Kicsit nehezen indul be a Pingvinélet, át kell rágni magunkat megannyi szereplőn és kajütön, de a méregetős fázison túljutva már nehezen rakjuk le a regényt. A sztori nem ver le a lábamról, a karakterábrázolás kicsit tipikus, ám mégis nagyon valóságos: biztosra veszem, hogy az utasok legtöbbjét behelyettesíthetnénk a saját ismerőseinkkel. A vége felé már szorítunk, hogy a jók elnyerjék jutalmukat, a kevésbé szimpatikusak meg a büntetésüket. De Mazetti legnagyobb érdeme talán pont az, hogy csak annyira adagolja az előre kiszámítható végkifejletet, hogy az még ne szolgálhasson alapul egy szirupos hollywoodi forgatókönyvhöz. És az emberi történések mellett környezetvédelmi, társadalmi és generációs problémákkal is hajlandó foglalkozni, amiért külön jár neki egy extra adag svéd húsgombóc áfonyalekvárral.

Könnyen olvasható a Pingvinélet, és úgy mesél el sorsokat, hogy közben szórakoztat is. Aranyos és kellemes, a mindennapi hajtás közepette szükség van olyan pillanatokra, mint amilyeneket ez a regény adhat.