Hogy ez a szerző zsenialitását, a mélységekbe való bepillantáshoz való érzékét, csalhatatlan emberismeretét dicséri, vagy csak egyszerűen szomorú, hogy ennyire nem fejlődtünk sehová, nem tudom. Az viszont biztos, hogy a regény mindenképpen érdekes és elgondolkodtató karaktereket és folyamatokat vázol fel egy alternatív jövőben. Aztán amilyen ártalmatlanul indul a történet, olyan meredeken zuhan a társadalom és a politika sötétebb bugyraiba.

Adva van nekünk ugyanis Nat, egy zenegyűjtő vállalat munkatársa, akit azzal az izgalmasnak kevéssé mondható feladattal bízzák meg, hogy utazzon el vidékre és rögzítse a régóta elzártan élő zongoravirtuóz, Richard Kongrosian játékát. Kongrosian mellesleg a világ leghíresebb pszichokinetikus zongoristája, aki ujjai érintése nélkül játszik a hangszeren, Nat F-a2 hangfelvevőgépe pedig a benne élő földönkívüli organizmus segítségével rögzíti a hangokat. A furcsaságok itt még korántsem érnek véget. Lassan feltárul a szemünk előtt az USEA (amiben az E természetesen Európát jelenti) világa, ahol kormányrendelettel tiltják be a pszichoterápiát, így kényszerítve mindenkit gyógyszeres kezelésre, csupán azért, mert az  - állításuk szerint - hatékonyabb. És ki ne hinne egy olyan kormánynak, amely birtokában van az időutazás képességének és amit egy olyan gyönyörű és különleges nő vezet, mint Nicole Thibodeaux, a first lady. Hosszú évek óta ugyanis övé az igazi hatalom, a kedveskedve csak der Alte-nak (az Öreg) nevezett, négy évente mind posztjában, mint házasságában lecserélt elnökre leginkább csak a tévés bejelentések és a hivatalos dokumentumok szignózása miatt van szükség. Hiszen a látszatot mindenképpen fent kell tartani. Az utolsó, kivételesen praktizálni hagyott pszichológus, az egyre jobban meghibbanó Kongrosian, egy korsón komolyzenét játszó tragacskereskedő, sugárfertőzéstől visszafejlődő gyerekek és mindenki Nicole-ja - mind-mind részei ennek a rohamléptekben a saját vesztébe tartó világnak. A végzet előjelei mindenütt jelen vannak, de hogy mi lesz az utolsó csepp, arra vonatkozóan még a von Lessinger-féle időgép is csak találgat.

Az utolsó szimulákrum nem kevésbé őrült a vázoltaknál, ám pont ugyanennyire józan is. Lehet, hogy ebben a világban neonácik helyett éppen Jób Fiainak hívják a szélsőséges csoportot és külföld helyett a Marsra emigrálnak akiknek nem maradt hely a bürokratikus, egymás megfigyelésére építő lakótelep-társadalomban, de nem kell sok fantázia a megfelelő áthallások felfedezéséhez. És bármilyen kézben is összpontosul a hatalom, a rendszer csak az emberek közreműködésével állhat fenn. Egyetlen repedés, egyetlen, a stasus quo-t megkérdőjelező ember is lavinát indíthat el. No persze az egyik vezető lecserélése egy másikra nem feltétlenül jelent boldogságot, valószínűleg éppen ezért tud ma is ilyen aktuális lenni ez a regény: a saját természetünk, a saját történelmünk mókuskerekében vergődünk szüntelen. Dick szerint még az időutazással sem javíthatjuk ki a hibáinkat, mert az ember semmiből sem tanul, itt már csak a totális visszafejlődés, az evolúció újrakezdése lehetne a megoldás. Hogy ezzel egyetért-e vagy sem, az már mindenki saját döntése, már persze csak akkor, ha még képesek vagyunk önálló döntéseket hozni.