[caption id="attachment_53026" align="alignright" width="300" caption="Fotó: Boldizsár Márk"][/caption]

Bár, a 2004-es, Joel Coen és Ethan Coen rendezte remake-el kapcsolatban már nincsenek annyira szép emlékeink, ahogy azt a bevezőtben írtam, az alapanyag nem rossz. Willam Rose csaknem hatvan éves slapstickjén nincs túl sok, ami időközben elöregedhetett, így természetes, hogy Grahan Linehannek nem kellett nagyon átdolgoznia a 2011-es londoni színházi premierhez, így az ezt a szövegkönyvet alkalmazó Madách színházi produkció is erős irodalmi alapokon nyugszik. A dialógusokkal tehát nincs semmi probléma, sebészi pontossággal megírt bohózat, amelyben rekordmennyiségű buta ember generálja a helyzet- és jellemkomikumot.

A Szente Vajk rendezte bohózatnak egy óriási adu ásza van: Mucsi Zoltán. Mucsi Marcus professzor szerepében látható, aki beköltözik a gyanútlan Mrs. Wlibeforce-hoz (magát zenésznek  kiadva, miközben csak egy közönséges rabló - igaz, annak egészen zseniális), meghökkentő alakítást nyújt. Sosem esik ki a szerepből, van íve a játékának, a manipuláció és az intrika mesterét hitelesen adja el nekünk. Szerepe szerint ő a legintelligensebb emberi lény a színműben, ezt el is hisszük neki. Mucsi tényleg zseniális, csak nem úsztuk meg, hogy „ordítassák". Az azonban kissé aszimmetrikus, hogy annyival jobb színész a többi színpadon lévő kollégánál, hogy majd felborul Horesnyi Balázs amúgy remek forgódíszlete. Egy ház, amit akár belülről és kívülről is láthatunk, funkcionalitásában és praktikusságában lenyűgöző, noha a játékeret valójában jelentősen felszabdalja és kissé fullasztóvá teszi az előadás atmoszféráját.

Mrs. Wilbeforce szerepében mi a premieren Halász Juditot láthattuk (itt kettős lesz a szereposztás, Hűvösvölgyi Ildikóval váltják egymást), noha egyértelmű, hogy ő sem tehetségtelen ha komikaként kell helytállnia, de az alakítása széthullik, nincs íve, ami azért elég nagy baj, mivel az ő karaktere az, akiben lezajlik a nagy drámai fejlődés. A mellékészereplők „elmennek”, egyedül Szerednyey Béla nem tud mit kezdeni az olasz maffiózó szimpla típusszerepével, igazi antiszínészi szinten teljesít. Mindenesetre az több mint furcsa, hogy Szente Vajk, színész lévén, pont az alakításokat nem tudta igazából „gatyába rázni”.

[caption id="attachment_53027" align="aligncenter" width="640" caption="A galéria megtekintéséhez kattintson a képre! (Fotók: Boldizsár Márk)"][/caption]

Maga a rendezői koncepció egyébként a filmes világot igyekszik megidézni, ami nem baj, lévén, hogy maga a szövegkönyv is epizodikus struktúrájú. Miközben számos profi, montázsszerűen bravúros megoldást látunk, nem tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy a kevesebb több lett volna. Például, lehet, hogy boldogabbak lettünk volna a Guy Ritchie-féle, zenei effektekkel megtámogatott, falra vetített névjegyek nélkül. Vagy, hogy filmtörténeti remekművek (Vertigo) vagy blockbusterek (Skyfall - 007) zenéjét használja a rendező kissé túl nagy dominanciával. Persze, nincs tragédia, az előadás elketyeg, néha nevetünk is rajta és Szente Vajk is biztosan konzekvensebben rendez majd, ha rutinosabb és bölcsebb lesz.

Fotók: Ebolty Photography

[gallery link="file"]