Történetünk hősnője, Camille (Noémie Lvovsky), egy hatodrangú kis színésznő, aki a negyvenes évei elején már komoly alkohol problémákkal küzd, amit férje nem hajlandó tovább tolerálni. Miközben Eric (Samir Guesmi) válni szeretne, Camille még mindig a régi nagy szerelemről ábrándozik, és úgy gondolja a férfi csak egy másik nőért hagyhatja ott őt. Az önsajnálat bugyrában dagonyázva, azért nagy nehezen, lánya hatására, belegyezik abba, hogy elmegy a volt gimnazista barátnői által szervezett szilveszteri buliba. S ekkor megtörténik a csoda. A túl sok pezsgő hatására, pontban éjfélkor Camille összeesik. Másnap reggel fejfájósan a kórházban ébred, csakhogy a nővér úgy kezeli, mint egy tizenhat évest, majd megjelennek a rég halott szülők is, hogy hazavigyék lázadó, kamasz lányukat. Camille először nem érti a szituációt, azt hiszi, csak álmodik, majd ráébred, hogy ez bizony a valóság. Visszarepült az időben, hogy újból átélje az Eric-kel való megismerkedést és édesanyja halálát. S hogy mihez kezd az ember egy ilyen helyzetben? Megpróbálja a lehetetlen: megváltoztatni a múltat.

Noémie Lvovsky, aki egy személyben rendezője és főszereplője is a filmnek, nem a szokásos sémát alkalmazta a sablon történetnél. A visszafiatalodott Camillet nem holmi tizenhat éves fruska játssza, hanem ugyanaz a negyvenéves nő. Ez persze először rendkívül furcsa, sőt, amikor a felnőtt Camillet látjuk 17-18 éves fiúcskákkal csókolózni, az érzés csak fokozódik, de minden bizarrságát leszámítva, pont ettől válik a film élvezhetővé. A főszereplők tökéletesen hozzák a karaktert. Az Ericet alakító Samir Guesmi  kissé különc, esetlen karaktere valószínűleg sok női nézőben ébreszt majd nosztalgikus érzelmeket, főleg, mikor mesteri "csábtáncával" próbálja bevenni a jégkirálynő Camillet. Lvovsky játékával kapcsolatban szintén csak pozitív jelzőket tudnék használni. Akár tizenhat éves, akár negyvenkettő, jól érzi magát a karakterben. Nem válik ripaccsá még csíkos harisnyában és tütü szoknyában sem.

Ebben a filmben nincs csillogás, giccs és ne várjuk a megszokott happy end-et se. A könyörtelen valósággal nézünk szembe, amit ironikus humorral fűszerezett meg a forgatókönyvet jegyző rendezőnő és két társa, Florence Seyvos és Maud Ameline. Hangosan kacagunk a lázadó tinédzserek ostobaságain, olykor saját kamaszkorunkra ismerünk, és végig az jár a fejünkben, vajon mi hol rontottuk el.

Lvovsky pedig sajátos választ ad a nézőben felmerülő kétségekre: nem rontottunk el semmit. Mindennek úgy kellett történnie, ahogy. Nem a múltunkon kell változtatni, hanem a jelenünkön. Szembe kell nézni a problémáinkkal, a veszteségeinkkel. Rá kell ébrednünk, hogy minden szerelem véget érhet egyszer. Van, hogy váltani kell, és fejest ugrani az ismeretlenbe, mert ha tovább hánykolódunk a megavasodott kapcsolatban, akkor saját magunkat és a másikat is tönkretesszük. Camille története elgondolkoztató és szórakoztató, egy bájos francia vígjáték komoly mondanivalóval a háttérben.