„Válaszd az életet! De miért akarnék ilyesmit csinálni? Úgy döntöttem, hogy nem választom az életet.” Ugye megvan még a mondat? Az eszelős tekintetű Ewan McGregor szájából, alatta Iggy Pop Lust for Life-jának dobintrója szól, mi meg csak ülünk a moziban, és próbáljuk kitalálni, mi a fene történik a vásznon: ha egy film így kezdődik, mivel folytatódik majd?

A kilencvenes évek meghatározó élménye volt a Trainspotting, de amíg a másik meghatározó film, a Ponyvaregény egy furcsa karikatúravilágot mutatott meg, a skót drogosok billegése az élet és a halál határán húsbavágó élmény volt még akkor is, ha valakinek nemhogy a drogokhoz nem volt köze, de még csak nem is részegedett le életében. Talán azért, mert a regény írója, Irvine Welsh nem ítélkezett és nem is idealizált, ahogy Danny Boyle, a film rendezője sem: csak felsorakoztattak elénk néhány jobb sorsra érdemes proligyereket, akik egyszer valamikor átcsúsztak azon a bizonyos vonalon, azóta a heroinról szól az életük. És ott volt köztük Mark Renton, aki kemény próbálkozások árán végül a barátain átlépve tudja „az életet választani”.

Tizenkilenc évet kellett várni, amíg Irvine Welsh megírta azt, hogy ezek az edinburgh-i fiatalok hogyan jutottak el oda, ahol a Trainspottingban látjuk őket. Így érthető, a Skagboys miért lett sokkal inkább társadalomrajz, mint a sok tekintetben kortalan 1993-as Trainspotting. Ezeknek a fiúknak nem annyira fásult szüleik, mint a Margaret Thatcher vezette Nagy-Britannia adja azokat a pofonokat, amelyek hatására a teljes nihilt választják bármilyen értelmes dolog – vagy akár az ironikus módon az élet természetes velejárójának számító alkohol – helyett.

Olcsó poén lenne arról beszélni, hogy az 1984-ben a válság legmélyén vergődő brit társadalom, közmunkásokkal és az elhelyezkedésről álmodni sem merő fiatalokkal nagyban emlékeztet arra, ami most történik. Nem, a nyolcvanas évek egészen másképp volt nyomasztó, mint ez az évtized, és Welsh ezt épp eléggé képletesen mutatja be a Skagboysban.

És szerencsére itt sem ítélkezik, ugyanakkor főhőseit nem is menti föl – a Vaslady távolról sem magyarázat a szemünk előtt zajló leépülésükre, legfeljebb a tétlenség, és az, hogy „munkásosztálybeli fiatalok százezreinek volt sokkal kevesebb elszórható pénze és sokkal több elütni való ideje”.

Renton, a Beteg Srác, a lúzer Spud, a jóravaló Tommy a majd' nyolcszáz oldalas regényben úgy kerülnek hozzánk közel, hogy tudjuk, éppenséggel értelmes életet is élhetnének a sör-speed-heroin-csajozás kombó helyett. Sőt, ezt ők is pontosan tudják, nem is próbálnak magyarázkodni, csak épp úgy vannak vele, ahogy Renton folytatja azt a bizonyos monológot: „Mást választottam. Hogy mi az oka? Nincs semmi oka. Kinek van szüksége okokra, ha a heroint választotta?”

A kötet a Cartaphilus Könyvkiadó gondozásában jelent meg.