Maga a darab valóban úgy íródott, hogy megjelenjen az áthallás ama ősi, bibliai történettel, s egyúttal egyetemessé tágítsa a testvérféltékenység, az elfogult szülői szeretet kérdéskörét. A mű tehát értelmezéseknek és önmagunk jobb megértésének széles lehetőségeit nyitja meg – mely talán a művészet egyik célja lehet – nem úgy viszont az Új Színház előadása.

Dózsa László rendezése – sajnálatos módon – nélkülözi a valós értelmezői munkát, így aztán korabeli díszletek és jelmezek közé helyezve egyszerűen ellaposítja a cselekményt, „akkor és ott“ jellegűvé teszi az értelmezést. Annak ellenére, hogy a beharangozóban Bánsági Ildikó jutalomjátékáról olvashatunk, feltűnő, hogy az elfogult szeretetében vak anyát megformáló színésznő ugyanolyan egysíkúan alakítja szerepét, mint amilyenné a darabot is tette a rendezés. A színészi játék a többi szereplő esetében sem túl említésre méltó, kivétel talán az idősebbik Bodnár fiút alakító Jánosi Dávid, aki azonban egymagában kevés ahhoz, hogy megmentse a darabot.

Úgy tűnik, hogy – egyelőre – nem sikerült teljesíteni azt a küldetést, melyet a színház magáénak érez, a "lomtárbörtönre ítélt magyar klasszikusok" feltámasztását. Hacsak nem élőhalottakat akar teremteni.