A Látáscsapda - Beszélgetések El Kazovszkijjal című, huszonkét interjút és riportot tartalmazó kötetnél talán csak egy, az életműve egészét magában foglaló album állìthatna méltóbb és beszédesebb emléket a magyar képzőművészet 2008-ban eltávozott, ám vélhetően még hosszù időn keresztül meghatározó alakjának. A leningrádi születésű, tizennégy évesen hazánkba települt festőművész, grafikus, dìszlet- és jelmeztervező nem csak az anyanyelvén, de magyarul és a kép univerzális kifejezőeszközeivel is bőségesen, kommunikatívan, a közlés és az öndefiniálás élvezetével reflektált a többdimenziós alkotói- és éntudatára, hitkeresésének életörömmel és halálfélelemmel teli mìtoszaira. Az 1980-tól kronologizált beszélgetések olvasmányélménye nehéz és tartalmas, ismeretanyaga gazdag és kiterjedt, érzelemvilága mély és megkapó. Olyan intenzív, erőteljesen ható potrémozaik, melynek minden darabja szuverén gőggel utasìtja vissza a többivel való összeolvadás egységét.

A maga térbeli és időbeli, kulturális és társadalmi kontextusában valamennyi beszélgetés egyetlen, átfogó, unikális képet kìván festeni Kazovszkijról, minek okán a gyűjteményes kötet számtalan ismétléssel terhelt. A művész közel három évtized alatt megannyi hasonló kérdésre adott hasonló válaszában erősítgette folyton alkotói, emberi és szexuális identitásának pilléreit: vonzalmát a szìnház, az irodalom, a film és az antik görög művészet iránt, a kamaszkori anyanyelvvesztés traumájának hatásait, a képein minduntalan megjelenő szimbólum- és motìvumrendszer jelentésmezőit, a többszörösen csavart nemiséggel való együttélés küzdelmeit.

Különböző sajtótermékekben, részben különböző közönség előtt újra és újra bemutatta azt a kritikus, reflexìv és tudatos ÉN-t, melynek lehetőségeit és korlátait - hihetetlen, de - már három-négy éves korában pontosan ismerte. A nyelvi és fogalmazásbeli megoldásaiban is rendre ismétlődő önvallomások azonban nem csak, hogy nem lankasztják az olvasói figyelmet, de minduntalan fokozzák az érdeklődést az ember iránt, aki ennek a félelmetesen tiszta öntudatnak és lenyűgözően széles műveltségnek a birtokában páratlanul expresszìv tehetséggel talált létmódot.

A kötet különlegessége azonban nem csak abban rejlik, hogy bárminemű életrajzi áttekintéstől izgalmasabb, hitelesebb és bensőségesebb bepillantást nyújt a Kazovszkij-mìtoszba, de abban is, hogy általa az interjú műfajának, a kérdésfeltevés gyakorlatának, valamint e rendkìvüli atmoszférában létező művész iránti szakmai és társadalmi érdeklődésnek a változásait, átalakuló prioritásait is végigkövethetjük. Tanulságos összehasonlìtás kìnálkozik az újságìrói, interjúkészìtői attitűdök megfigyeléséből és összehasonlìtásából is. Másként tárulkozik ki Kazovszkij a kérdező, de nem kìváncsi ismeretlen, az előhìvóan beszélgető ismerős, vagy az értő eszmecserébe bocsátkozó barát előtt.

A gazdagon végjegyzetelt utószerkesztés ugyan segìt dekontextualizálni és a jelenben is aktuálissá, értelmezhetővé tenni a beszélgetéseket, az interjùkötet mégis csapdába ejti Kazovszkijt, ami talán még a látás csapdájánál is veszélyesebb, megtévesztőbb. Olyan sűrìtménye ez a női testbe született homoszexuális férfi és a hitkereső, halálfélő, ám koherens esztétikai tudatot és ìtéletet hordozó művész három évtizednyi önreflexiójának és hat évtizednyi létélményének, melyet az átlagos olvasó nehezen fogad be.